A kormánytöbbség tavasszal újból módosítaná az Alaptörvényt. Az Alkotmánybíróság került a célkeresztbe. Mit is akarnak valójában a törvényhozók? Találgatunk.
[caption id="attachment_1432" align="aligncenter" width="559" caption="H. Bosch: Koncert a tojásban"]
A kormánytöbbség eltiltaná az Alkotmánybíróságot a rendszerváltás után született alkotmánybírósági döntések felhasználásától – adta hírül értesülését az Origo. Azóta Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezető alelnöke megerősítette, hogy igen, erre készülnek – vagy legalábbis ilyesmire. A pártelnökség döntése értelmében a tavasszal esedékes alkotmánymódosítás három vonatkozásban is érintené az Alkotmánybíróságot (AB). Az első – és ez üdvözlendő –, hogy a legfőbb ügyésznek és a Kúria elnökének is lehetővé teszik, hogy közvetlenül az AB-hez fordulhasson. A második értelmében arra kötelezik az alkotmánybírákat, hogy bizonyos esetekben kérjék ki az „érintettek” véleményét. Kósa az önkormányzati rendeletek alkotmányossági vizsgálatát hozta fel példaként, miszerint azoknál majd meg kell keresni a polgármestereket. A harmadik szerint a bíráknak ezentúl nem teszik lehetővé a „puskázás lehetőségét”– fogalmazott a fideszes politikus. Majd plasztikus képpel élt: „Puskázni nem lehet úgy, hogy előveszünk egy régi állásfoglalást, Ctrl C, Ctrl V, és azt mondjuk, kész van.”
Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter Amerikában járva mindenkit igyekezett sietve megnyugtatni: bár az Alaptörvényt módosító javaslatok pontos szövegét maga sem ismeri, de azok tudomása szerint puszta formalitások, mert csak az eljárást érintik, a meghozandó döntéseket nem. Meglehet, tényleg nem kell megijedni, hisz Kósa arról is beszélt, hogy bár szerintük a korábbi alkotmány alapján hozott AB-döntések éppúgy felhasználhatók, figyelembe vehetők, mint a magyar jogfejlődés és történeti alkotmány más vívmányai, de az AB köteles ezeket újra megvizsgálni, átgondolni, ugyanis nem hivatkozhat rájuk automatikusan, hiszen új alaptörvénye van az országnak.
Utóbbi szöveg szinte szó szerint úgy szól, mint az AB tavaly májusi számú határozata [22/2012. (V. 11.)], amely a kormány kezdeményezésére született: „Az Alkotmánybíróságnak azokra az alapértékekre, emberi jogokra és szabadságokra, továbbá alkotmányos intézményekre vonatkozó megállapításai, amelyek az Alaptörvényben nem változtak meg alapvetően, érvényesek maradnak. Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. Ez azonban nem jelenti az előző Alkotmányon alapuló határozatokban kifejtettek vizsgálódás nélküli, mechanikus átvételét, hanem az előző Alkotmány és az Alaptörvény megfelelő szabályainak összevetését és gondos mérlegelést kíván. Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya.”
A jelenlegi alkotmánybíráskodási gyakorlat éppen ilyen.
Az Alaptörvény készülő „technikai” változtatása szükségtelennek tűnik, hiszen az AB maga mondta ki, milyen eljárást tekint magára nézve kötelezőnek. Azt pedig nyilvánvalóan abszurd lenne megkövetelni az alkotmánybíróktól, hogy tekintsék meg nem történtnek az AB előző 22 évben született alapjogi döntéseit (vagy legalábbis tegyenek úgy), és még véletlenül se hivatkozzanak rájuk, ne idézzék őket.
Ha ezt követelné meg az Alaptörvény éppen az alkotmánybíráktól, végképp tragikomédiába fordulna az amúgy is megtépázott magyar jogállam. Mert az AB alkotmányértelmezési hatásköre eddig az alkotmány rendelkezései tartalmának hiteles kifejtését, valamint az egyes rendelkezések közötti összefüggések kimutatását jelentette. Az AB tehát megismerő és értékelő műveletet végez, az alkotmányszövegben foglalt tartalmat állapítja meg. Ennek során támaszkodik a jogtudományban és a joggyakorlatban ismert nyelvtani, logikai, rendszertani és történeti értelmezési módszerekre. Ehhez széles, nem is csupán jogi apparátust mozgat, és egyáltalán nem csak a hatályos alapjogi rendelkezésekre támaszkodik.
A közösség elleni izgatásnak vagy a háborús bűntettek elévülhetetlenségének vizsgálata során az AB visszanyúlt például az első hazai Btk., a Csemegi-kódexnek az értelmezéséig. Az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatának alapjogi megítélésénél pedig felhasznált számos kortárs társadalomtudományi és gender kutatást is. Amikor megsemmisítette a 2005-ös költségvetés egyes rendelkezéseit, éppenséggel régi demokráciák államháztartási gyakorlatát tekintette mérvadónak. Tengernyi példát írhatnánk még. Közös bennük, hogy a döntések a forrásokat mindegyik esetben megjelölték. De hát mi sem természetesebb, a jog ugyanis nem alanyi költészet, művészi innováció; az alkotmánybíráskodás pedig feszes logikára és különösen szigorú szabályokra épülő értelmezői tevékenység. Ilyen szabály az is, hogy az adott kérdésben született korábbi döntéseket figyelembe kell venni, és ha megváltozik a testület korábbi álláspontja, indokolni szükséges. Elárulom, hogy az előző bekezdésben szereplő érvelés a 26/1992. (IV. 30.) AB határozat szinte szószerinti átvétele. Ahogy én megtehettem, hogy nem jeleztem, akár megtehetik majd maguk az alkotmánybírák is, ha erre kényszerítené őket az Alaptörvény módosítása. Ez kétségtelenül megfelelne az általános korszellemnek, de a hazai alkotmányos kultúrát aligha erősítené. És ez lenne éppen az a puskázás, sumákolás, amit a Fidesz elnöksége állítólag meg akar akadályozni.
Az Alaptörvényből egyébként nem is következik szükségszerűen a „múltat végképp eltörölni” buzgalma. Ugyan van időszak, amit illegitimnek minősít, de éppúgy van olyan a múltból, amire meg „büszke”. A Nemzeti hitvallás egyenesen kimondja, hogy „tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”. Sőt, az új alkotmány elrendeli azt is, hogy „az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Az AB eddig mindössze egyetlen alkalommal vette figyelembe ezt a felszólítást, amikor megsemmisítette a bírák kényszernyugdíjazási szabályait. Szempontunkból fontos fejlemény a határozatban [33/2012. (VII. 17.)], hogy az alkotmánybírák többsége dacosan megjegyezte: „Azt, hogy mi tartozik a történeti alkotmányból a vívmányok közé az Alaptörvény alapján, az Alkotmánybíróságnak kell megállapítania.” (Tanulságos, hogy a kormánytöbbségnek az AB-ba delegált szinte teljes kohorsza, Balsai, Dienes-Oehm, Stumpf és Szívós alkotmánybírák, valamint a korábban a Fidesz által javasolt Lenkovics alkotmánybíró nem értettek egyet a többséggel.) Ezek szerint „a magyar történeti alkotmány konszolidált értelmezésének minimumához tartozik annak elfogadása, hogy a XIX. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvények a történeti alkotmány részét képezik”. Aligha túlzás, hogy éppígy védendő értékeknek, a hazai jogfejlődés vívmányainak, a jogbiztonság szempontjából megkerülhetetlennek számítanak az AB 2012. január 1. előtt született döntései is.
A jog, ez a termékeny fikció, arra a feltételezésre épül, hogy valamennyi rendelkezésének megállapítható célja és értelme van, közöttük sem ellentmondás, sem joghézag nem lehet. Ilyen értelemben „történeti alkotmányunk” bizonyosan nehezen körülhatárolható fenomén. Mégis úgy gondolom, a mi életünk szempontjából fontosabb szerepe kell legyen az AB még az előző alkotmányhoz kapcsolódó, olykor egymással feleselő határozatainak, mint Werbőczy István a maga idejében szakmailag jól kimunkált Hármaskönyvének.
Nem lehet kétséges, hogy ezt a kormánypártok is jól tudják. Akkor meg mi szükség az Alaptörvény módosítására? Sokan kicsinyes bosszút sejtenek. A kormánypártok így torolnák meg az AB legutóbbi döntéseit (például az átmeneti rendelkezések, a választási regisztráció vagy a hajléktalanellenes szabályozás megsemmisítését). De mire jó mindez, mikor tavasztól már többségbe kerülnek az egyedül a kormánypártok által támogatott alkotmánybírák? Mi szükségük van a „kormánypárti többségű” AB megregulázására, hiszen a testület tavaly tavaszi határozatával [22/2012. (V. 11)] mindenki, a frissen bekerült alkotmánybírák is egyetértettek?
A helyzet pikantériája az is, hogy az AB-nak ez a döntése már az Alaptörvény hatályba lépése után született. Egy ezzel ellentétes új alkotmányos rendelkezés önmagában is zavart keltene.
A készülő Alaptörvény-módosítások pontos szövegét, persze, még nem ismerjük, így csak találgathatunk. Nem lennénk meglepve, ha azok látszólag a tavalyi AB-határozatra építenének. De azon sem csodálkoznánk, ha nem utalnának a döntésnek erre a részére: „Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.”
Ha így lenne, az „új AB” voltaképpen nem büntetést (taslit, kokit, körmöst stb.), hanem „ajándékot” kapna, mert megszabadulna attól a kínos és fáradságos feladattól, hogy megindokolja, miért szakít a korábbi, más összetételű testületek gyakorlatával, miért megy szembe tiszteletreméltó elődei döntéseivel.
Zádori Zsolt