Zeusz szent fájának susogása és a tövében fakadó dodonai forrás csobogása is azt jelzi, nincs ez jól. Azt susogják, azt csobogják, esztelen dolog szabálysértőket veszélyes bűnözőknek tekinteni, válogatás nélkül dutyiba zárni.
Siccet tetten éri Kancsal Flóris. Fáért vaskarika
A jövő júliusban hatályba lépő új Btk. szerint vétséget követ el az, aki a lopást erdőben jogellenes fakivágással valósítja meg – még akkor is, ha a kár a szabálysértési értékhatár, 50 ezer forint alatt marad. Két évig terjedő szabadságvesztés fenyegeti majd a jogellenes fakivágót akár egyetlen növendékfa eltulajdonításáért.
Mint korábban megírtuk, aránytalannak és igazságtalannak tartjuk a szigorítást, noha jól tudjuk, a tömeges falopások valóban megkeserítik az erdőtulajdonosok életét. De ezen aligha segít sokat, hogy nyomorgó, fagyoskodó alkalmi fatolvajokat bűnözőknek minősítenek és lesittelnek. Mindez nem óvja meg az erdőket, nem javít a lakosság biztonságérzetén, feleslegesen növeli a börtönnépességet és sérti az emberek igazságérzetét.
Ehhez képest az új Büntető Törvénykönyv parlamenti vitájában gyakorlatilag senki nem szólt hozzá érdemben a fideszes Mengyi Roland módosító javaslatához, és a június 18-i szavazáson 259 igen szavazattal 10 nem ellenében 75 tartózkodás mellett fogadtál el azt. Ha hinni lehet a jegyzőkönyvnek, a kormánypártiak mellett az összes jelenlévő LMP-s képviselő is támogatta a Btk.-nak ezt a szigorítását. A Jobbik és az MSZP pedig tartózkodott. A DK virtuális frakciója volt az egyetlen, amelyik kollektívan a nem gombot nyomta meg.
A büntetésszigorítás aránytalanságán túl leginkább a tiltakozás elmaradása a legszembeötlőbb. Szegény- és jogállamvédők, magukat demokratáknak nevezők is némák maradtak a vitában, sőt igen és tartózkodó szavazataikkal ott bábáskodtak a rendelkezés megszületésénél.
Poroszosan
Nem volt ez mindig és mindenütt így. Az 1840-es évek Poroszországában például heves vita kísérte az ún. „falopási törvényt”, amely elzárással, pénzbírsággal büntette a „faelvételt”, így a gallyak, a rőzse összeszedését is. A Napóleon után Berlin fennhatósága alá kerülő Rajna-tartományban egyedül 1836-ban 150 ezer esetben jártak el „fatolvajok” ellen, ami az ügyek 77 százalékát tette ki. Mindezt egy manapság nem túl divatos szerzőtől, Karl Marxtól tudhatjuk. Az Egy Rajna-vidéki álnéven publikált cikksorozata éppen 170 éve jelent meg a Rheinische Zeitungban.
Marx akkor még nem volt marxista, de filozófiájának és társadalmi programjának megalapozásában fontos szerepet játszott a törvényalkotó rajnai landtag tanácskozásainak elemzése. Bármit is gondoljunk arról az elképzeléséről, hogy a tulajdon nélküli szegénység az emberi társadalom elemi osztálya, vagy arról, hogy a tulajdon (a fa) védelme nem más, mint valami ősi és esztelen fétis követése, valami olyasmi babonaság, mint a vak hit a dodonai fa és forrás jóserejében, hasznos sorra venni a vita során a landtagban elhangzó érveket és Marx kommentárjait. Szerzőnknek nem állt rendelkezésére a törvényhozás elektronikus naplója, és abba sem lehetünk biztosak, hogy itt-ott egy két helyen ne csúsztatott volna, noha cenzor felügyelte minden szavát. Az érvek és ellenérvek azonban szépen rezonálnak a mai magyar helyzetre, éppenséggel elhangozhattak volna az Országgyűlésben is, már ha lett volna a javaslatnak valódi vitája.
Marxot leginkább az izgatta, miért kellett V. Károly egyébként drákói Btk.-ját továbbszigorítani, és megtiltani azt, hogy a „tulajdonnélküli” szegények a gallyakat összeszedhessék az erdőben. A törvényhozás egyáltalán nem volt egységes a kérdésben, amennyire ma megítélhetjük, parázs vita alakult ki róla, legalábbis sokkal színvonalasabb, mint a mai magyar parlamentben, noha maga Marx azt unalmasnak és szellemtelennek minősítette.
A városok egyik küldöttje például arról beszélt, hogy a súlyos büntetés, ami hosszú fogságig terjedhet, még a különben jó úton járó embereket is a bűnözés útjára viheti. A börtönben összekerülhetnek notórius tolvajokkal. Ezért szerinte a száraz gallyfa gyűjtését vagy elvételét szabálysértésnek kellene tekinteni, nem pedig bűncselekménynek. Erre egy másik városi képviselő azzal replikázott, hogy az ő vidékének (nem Borsodban élt) erdőségeiben gyakran előfordul, hogy a fiatal fákba először csak belehasítanak, majd miután elszáradnak, gallyfának tekintenek.
„Ennél elegánsabb és ugyanakkor ennél egyszerűbb módon már nem is lehetne a fiatal fák jogáért ledönteni az emberek jogát. […] A fabálványok győznek, és az emberáldozatok hullanak! – szúrt oda a fiatal újságíró. Feltűnik neki az is, hogy az új törvény miatt a gallyfaszedést szigorúbban büntetik, mint a valóságos falopást. Ez az aránytalanság nálunk is fennáll, hiszen ha a boltból eltulajdonítunk 8 üveg brandyt (á 8 ezer forint), akkor megúszhatjuk szabálysértéssel, de ha akárcsak egyetlen ágat vágunk le fejszével vagy fűrésszel, máris bűncselekményt, vétséget követünk el. Az is visszás, hogy az új Btk.-rendelkezés csak az erdei fákra vonatkozik, a gyümölcsösben vagy az árokparton kivágottakra már nem.
A törvény szelleme
De ugorjunk vissza 170 évet, sőt annál is többet, több mint 260-at. A német szerző egyetértve idézi Montesquieu-t, aki A törvények szelleméről szóló művében így ír: „Kétfajta romlottság van: az egyik, amikor a nép nem tartja meg a törvényeket; a másik, amikor a törvények rontják meg a népet. Ez gyógyíthatatlan baj, mert magában az orvosságban rejlik.” Marx szerint ha a törvény egy cselekményt, ami szabálysértésnek, kihágásnak is nehezen nevezhető bűncselekménynek tekint, akkor „a törvény hazudik, és a szegény ember egy törvénybe foglalt hazugságnak az áldozata lesz”.
Az illegális fakivágást, a magántulajodon sérelmét mi nem látjuk általánosságban véve bagatell ügynek, de nem értünk egyet azzal, hogy az okozott kártól függetlenül a jogalkotó bűncselekménynek tekintse. Helyes államcélnak tekintjük a magántulajdon védelmét, de helytelennek tartjuk, hogy ma nálunk éppúgy nincs különbség kisebb súlyú szabálysértés és súlyosabb bűncselekmény szankcionálása között, mint fakihágás és falopás közt a XIX. századi Poroszországban. Hogy nincs ez jól, abban Marxnak ma is igazat lehet adni. Mint ahogy abban is, hogy az aránytalan, az elkövetett cselekmény súlyához képest túlzó büntetés romboló hatású. Ahogy a trieri szerző írta: „Ha a bűntett fogalma megköveteli a büntetést, akkor a bűntett valósága megköveteli a büntetés bizonyos mértékét. A valóságos bűntett körülhatárolt. A büntetésnek körülhatároltnak kell lennie már azért, hogy valóságos legyen, s bizonyos jogelv szerint kell körülhatároltnak lennie, hogy méltányos legyen. A bűntettesnek a büntetésben saját tettét kell látnia. Büntetésének határa tehát tettének határa kell hogy legyen. […] A büntetésnek nem szabad nagyobb irtózatot keltenie, mint a vétségnek, a bűntett gyalázatának nem szabad a törvény gyalázatává változnia; az állam talaja alá van aknázva, ha a szerencsétlenség bűntetté vagy a bűntett szerencsétlenséggé válik.”
Felfigyelt arra is, hogy csak a súlyosító körülményeknek (élőfa kivágása, szekerce- helyett fűrészhasználat) volt jelentősége, az enyhítőeknek már nem. De a landtagban folyó vita során szóvá tette ezt egy városi küldött is, akinek szemet szúrt, hogy „az egész törvényben nincs egy értékmegjelölés, amelynek alapján a büntetést súlyosbítanák vagy enyhítenék”. A magyar Btk.-nak ebben a passzusából azért nem hiányzik az értékmegjelölés – világosan ki van ugyanis mondva, hogy az nem számít: bármilyen kicsi is a kár, büntetni kell, valamint a kárérték csakis a büntetés súlyosítójaként jöhet szóba. Ezt nevezik jogfejlődésnek.
Aránypróba
Végezetül a mai helyzet megértéséhez merítsünk másik forrásból is, egy XX. századiból. Kálmán Jenő népszerű mesesorozatából, a Siccből. A címszereplő Meseországba repül, ahol a vasorrú boszorka bepalizza, és Kancsal Flóris, Meseország híres csősze tetten éri mint az arányfák tolvaját. És innen már jöjjön az eredeti szöveg:
Rá is rivall rögtön Siccre, / már ahogy a csőszök szoktak: / – Fickó, a sok drága gallyat / mind az aranyfákról loptad! // Azt pedig, hogy nem tudhattad, / ne is hozzad többé szóba. / Láthatod, hogy minden ágon / rajta van az aranypróba!
Nyilván vannak különbségek. Nálunk talán szakszerűbb bírósági eljárásban döntenek majd, mint Sicc esetében; hazánk sem Meseország még, bár tündérmeséket hallani; de jövő nyártól a faágakon már ott lesz az aranypróba – legalábbis a súlyos ítéletek alapján a tudatlanok majd így sejthetik.
(Marx szövegére Kertesi Gábor hívta fel a figyelmemet, a Siccre pedig Pardavi Márta. Köszönöm nekik.)
Zádori Zsolt