Egy százaléka sem jött be annak, amivel a kormánypártok nyáron riogattak, hogy Nyugatról hamarosan 200 ezer menedékkérőt fognak visszaküldeni ide. Persze, azóta más nóta járja: országunk vezetői egyszerre mondanak nemet a dublini meg a kvótarendszerre is.
Mottó 1.: „Most már potenciálisan 160 ezer és 200 ezer közé tehető azoknak a száma, akiket nekünk vissza kellene fogadnunk. […] csak a nyár folyamán egy tucat charter járat érkezését jelentették be a német, svájci, francia hatóságok.” Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke a TV2 Mokka c. műsorának 2015. június 4-iki adásában.
Mottó 2.: Egyetlen visszatoloncolni kívánt migránst sem vesz vissza Magyarország. Elfogadhatatlan, hogy egyes országok csupán akkor alkalmazzák a menekültügyi szabályokat, ha az számukra kedvező. Magyarország ezzel szemben végig következetesen betartotta a nemzetközi jogot. Kovács Zoltán kormányszóvivő 2016. január 14-én az M1-nek
Mottó 3.: „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Polonius főkamarás W. Shakespeare Hamlet c. drámájában (ford. Arany János)
Egy dologra biztosan jó a dublini rendszer: lehet vele ijesztgetni, mert ami rendszer, egyenesen „idegen” rendszer, az – erre tanít a történelmi tapasztalat – csak árthat nekünk, magyaroknak.
Országunkra már koranyáron Dublin ármányos homálya borult, midőn a kormánypárti politikusok arra válaszoltak, mi szükség is volna új menekültellenes rendszabályokra (akkor éppen őrizetbe akartak rakni minden menedékkérőt), ha egyébként a „megélhetési bevándorlók” nem maradnak itt. A kormány és pártjai szerint – hiába is ellenkeznénk – a „migránsok” a „ránk kényszerített” dublini szabályoknak köszönhetően úgyis vissza lesznek ide passzírozva. Aztán később ugyanúgy ez a fránya Dublin igazolta a határzárat („kerítést”) meg a menekülők elleni bűnpereket.
Amint sikerült a menekülők fő útvonalát Magyarországról eltéríteni, máris más lett a retorikai viszony a dublini rendszerhez. Októbertől már az járta a kormány fő embereinél: Magyarország egyetlen visszatoloncolásra váró „illegális bevándorlót” sem vesz vissza. Igaz, a dublini rendelet végrehajtásának megtagadását is igyekeznek következetes jogkövetésként beállítani, mondván, mivel nem Magyarországon, hanem Görögországnál léptek először az EU területére a menekülők, nincsen felelősségünk. Csakhogy ez nincs így, mivel a strasbourgi bíróság a menedékkérők számára nem biztonságosnak nyilvánította Görögországot, így – hiába a dublini rendelet – 2011 óta egyetlen uniós tagállam sem küld oda vissza senkit. Eszébe sem jut. A borítékolható pervesztés és a visszafordíthatatlan következmények tehát minden józan európai kormányt visszatartanak az egyoldalú lépéstől.
Nem így a miénket? A jövőbe nem látunk, egyelőre azonban minden fogadkozás ellenére országunk visszafogadja a „visszadublinozott” külföldieket. Persze, korántsem akkora tömegben, mint azzal nemrégen még rémisztgettek: tavaly mindösszesen 1402 főt vettünk vissza. Ez nem tűnik óriási számnak sem az összesen 177 135 fő nálunk regisztrált menedékkérőhöz, sem a 2014-ben átvett 827-hez képest. És egyelőre ahhoz képest sem, hogy az érdemi „dublini” megkeresések száma 2015-ben 42 923 volt.
Külön pikantériát ad a helyzetnek, hogy az átvett menedékkérők jelentős része olyan országból küldték vissza, amelyet a magyar kormány szövetségesének tekint zord migrációs politikája támogatásában. A második az országok sorrendjében Szlovákia 331 fővel, Csehország pedig negyedik 118-cal.
Nyilvánvaló, hogy Ausztria vagy különösen Németország esetleges menekültügyi szigorításai (amelyet a magyar kormány pökhendien és felelőtlenül szorgalmaz) éppen oda vezethetnének, amit Budapest mindenképpen el akar kerülni: jelentősen megnőne a visszaküldött menedékkérők száma.
A dublini rendszer tényleg igazságtalan, mert a véletlen (a földrajzi helyzet) alapján tesz különbséget a tagállamok terhei között. Azoknak az országoknak, amelyek az unió peremén vannak, aránytalanul nagy terhet kellene elviselniük, hisz a rendelet szerint küszöbállamként nekik kellene elbírálniuk a menedékkérelmek túlnyomó többségét. Csakhogy a dublini rendszer valójában nem (vagy alig) működik, a valóság és a jogszabály „kivételei” együttesen akadályozzák meg, hogy a tagállamok egymást közt pingpongozzanak az üldözöttekkel.
Magyarországnak sokáig nem volt baja a dublini rendszerrel, 2014 óta azonban (ekkortól pörgött fel igazán a balkáni tranzit-embercsempészet) megváltozott a helyzet: ha az uniós rendeletet végre lehetne hajtani, úgy egyre több olyan üldözöttet küldhetnének vissza, akinek a menedékkérelmét már nem lehetne elutasítani.
Már csak ezért sem érthető a magyar kormány „kvótaellenessége”. A tagállamok teherbíró képességét figyelembe vevő teherelosztás, az uniós menekültügyi kvóták leginkább éppen a migrációs nyomásnak kitett küszöbállamokon segíthetnének. Márpedig a mi országunk ilyen, és még sokáig ilyen is marad. Eminens érdekünk hát a menedékkérők uniós elosztása. (Emlékszik még valaki arra, hogy Orbán Viktor nyáron egyenesen világkvótákat akart? Találgathatunk, vajon mekkora lett volna a magyar rész.)
Amennyiben országunkat uniós tagállamként képzeljük el a jövőben is, a „sem Dublin, sem kvóta” dacoskodása rossz „választás”. Polonius Hamletnek szánt józan tanácsát tán érdemes lenne komolyan venni: „Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?”
Zádori Zsolt