„Minden lehet belőle, még Magyarország nádora is” – mondta a fiatal Andrássy Gyula grófról (1823–1990) Széchenyi István, amikor megismerkedett az ígéretes politikussal. Bár sok minden lett belőle (főispán, honvéd ezredes, nagykövet, „szép akasztott”, miniszterelnök, a Monarchia külügyminisztere, sőt még sugárút, egyetem is viseli nevét), de nádor az éppenséggel nem, noha Ferenc József koronázáskor azért a szertartásban a korábbi nádor szerepét alakította. „Kivégzett” menekültből miniszterelnök, azért az sem szokványos karrier.
Fordulatos életútjának nagy pillanata volt ez. Akár csak 10 évvel korábban sem sejthette senki, hogy a gróf a szabadságharc eltiprójának királyi beiktatásánál fog segédkezni, és magyar kormányfőként ő fogja a felkent Habsburg fejére helyezni a koronát. Nem, sokáig erre sem az uralkodó, sem Andrássy környezete nem gondolhatott.
Bár a ’48-as forradalom alatt is fontos pozíciókat töltött be, valódi politikussá, éretten gondolkodó államférfivá az emigráció nyolc éve alatt vált. Pedig eleinte nagykanállal habzsolta az életet.
Kisebb megszakításokkal Párizsban lakott. Ragyogó ibolyakék szeme mellett (ami sikeresen egyensúlyozta himlőhelyes bőrét) a társasági hölgyek körében különösen azzal aratott osztatlan elismerést, amikor 1851-ben távollétében felakasztották, ekkor kapta a „szép akasztott” (le beau pendu) becenevet. A gáláns kalandok után mégis megnősült Párizsban.
Andrássy 1857-ben tért haza. Deák híveként a kiegyezésen munkálkodott. A legenda szerint férfiúi vonzereje is szerepet játszott abban, hogy Erzsébet királyné a kiegyezés támogatójává vált. Aztán a törvényes király Andrássyt előbb Magyarország miniszterelnökévé (ez történt pontosan 150 éve), majd a Monarchia külügyminiszterévé nevezte ki. Egykori társai közül számosan voltak, akik árulónak tekintették. Bizalmasai előtt gyakran fakadt ki dühösen, ha az ellenzék kevélyen a maga ’48-as hagyományaira hivatkozott. – Miért, én tán nem vagyok elég ’48-as? Ugyan, ezen nagyhangú urak közül vajon melyiket akasztották fel rajtam kívül?
És a kétségtelen tényen túl volt is némi igaza ebben, hisz az ország vezetőjeként ő a ’48-as (és nem a ’49-es) reform- és szabadságeszmék megvalósítására törekedett – hol több, hol kevesebb sikerrel. Az 1867-es kiegyezést 1848 folytatásának és logikus következményének tekintette. Nagy kár, hogy a függetlenségi eszme híveivel nemigen sikerült kiegyeznie, az ország lakosságának felét kitevő nemzetiségekkel pedig végképpen nem. Jókai Mór, aki idővel maga is a kiegyezés, sőt az uralkodó hívévé vált, nekrológjában így ír erről: „bátor kézzel merte komolyvalósággá tenni azt a szent, nagy eszmét, amit mások csak káprázatul használtak addig”.
Ugyan ez már nem Andrássy Gyula személyes története, de a „honi komolyvalóság” része az is, hogy unokája, Katinka szintén menekülni kényszerült hazájából. Az első köztársasági elnök, Károlyi Mihály feleségeként 1919-ben követte férjét a hosszú emigrációba, majd annak halála után (bár francia otthonát nem adta fel), akárcsak nagyapja egykoron, Andrássy Katinka is visszatért szülőhazájába.