Blogindító bejegyzésünk azt elemzi, hogy a közelmúltban elfogadott – határainkon belül és kívül egyaránt – sokat bírált jogszabályok miért nem tekinthetőek elméleti értelemben jognak, és hogyan vezetnek a jogállamiság elvesztéséhez. Ez saját bőrünkön is megtapasztalható demokratikus deficittel jár, elég, ha a szólásszabadságot, vallásszabadságot, tulajdonjogot sértő szabályozásra vagy a jogbiztonság hiányából fakadó gazdasági következményekre gondolunk.
A jogállam elemzésén keresztül kívánjuk bemutatni a Magyar Helsinki Bizottság által képviselt, emberi jogi elveken alapuló kritikai megközelítést.
Jólét = jogállam?
A kilencvenes évek elején sokan reménykedtek abban, hogy a rendszerváltás után kialakuló demokratikus jogállamban a politikai szabadság mellé automatikusan jólét és az életszínvonal szinte folyamatos emelkedése társul. Azóta eltelt húsz év és ezt az illúziónkat is elvesztettük. Az általános jólét helyett a szegénység és a nélkülözés kezd általánossá válni, a rend helyett pedig egyre nagyobb káoszt tapasztalunk. Úgy tűnik, sokan ebből arra következtetnek, hogy a jogállam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és helyette valami más kell. Mi egyértelműen a demokratikus jogállam mellett érvelünk. Nézzük meg miért!
Jogállamban a jog uralkodik
A jogállam legáltalánosabb megközelítésben olyan politikai rendszer, amelyben az emberek helyett a jog uralkodik. Ehhez nem elég, hogy „az állami parancsot” jogalkotási hatáskörrel rendelkező szerv vagy személy alkossa meg. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. A jognak mint a szabályok sajátos kategóriájának, különleges jellemzői vannak (ezeket hívta Lon Fuller, 1978-ban elhunyt amerikai jogfilozófus a „jog belső erkölcsének”). Eszerint a jog olyan általános, kihirdetett, jövőre irányuló, megfogalmazásában egyértelmű, ellentmondásmentes és viszonylag tartós szabályok összessége, amelyek alkalmazása összhangban van az írott normákkal. Ha ezek a feltételek szisztematikusan nem érvényesülnek, akkor az alkotói által jognak nevezett szabályrendszer elveszti jogi jellegét. Ez a gyakorlatban a jogkövetés egyre gyakoribb elmaradásával jár.
Ha az állampolgároknak hektikusan változó vagy visszaható hatályú, esetleg tömegeket hátrányosan érintő jogszabályokhoz kell igazodniuk, nem tudnak a szabályok követésére épülő értelmes életstratégiát kialakítani. Emiatt egyre többen vonják ki magukat a jogszabályok betartása alól. Ahogy ezt megfigyelhetjük például a megtakarításukat Bécsbe menekítőknél, akik pénzüknek a kiszámíthatatlan állami döntések elől keresnek biztosnak gondolt menedéket.
Az alkotmányos jogállamban elvárjuk, hogy az állam tartsa tiszteletben és garantálja alapvető emberi jogainkat, szabad és egyenlő állampolgárként kezeljen mindannyiunkat. Mert azt gondoljuk, hogy nincs okunk engedelmeskedni egy államnak akkor, ha annak joga nem ismeri el vagy nem biztosítja alapvető jogainkat.
Ahol az egyházi törvény nem biztosítja a vallásszabadságot, ahol a tulajdon nincs biztonságban (lásd a magánnyugdíjak államosítását, a rendvédelmi dolgozók szolgálati nyugdíjának visszamenőleges megvonását), ahol a törvényhozás menete nem átlátható, ahol nincs jogbiztonság, ott még a legalapvetőbb normák betartását is csak erőszakkal lehet kikényszeríteni. Ezáltal a legitim hatalom illegitim kényszerhatalommá válik, amelyben az emberek nem meggyőződésből, hanem félelemből követik a jogot. A jogra pedig legitim és elfogadott kötelezettség helyett a hatalmasok parancsaként tekintenek.
A politikai kisebbség nem elnyomni való rendszerdefektus
Az újkori demokrácia a modern kor legitimációs problémáira adott válasz. Az emberek még a legalapvetőbb kérdésekben is eltérően vélekednek. A nélkülözhetetlen társadalmi együttműködéshez szükséges keretek és szabályok kidolgozására így demokratikusan választott testületek kaptak felhatalmazást. A testületek a jogalkotás során kötelesek nyilvános vitákat folytatni, hogy igazolni tudják, döntéseikkel a választókat és nem pusztán saját érdekeiket szolgálják. A viták pedig arra valók, hogy a másik, akár kisebbségben lévő fél véleménye és érvei is teret kaphassanak. E testületekben a többség és a kisebbség vitáiban is megmutatkozik, hogy a kisebbséget is tiszteletre méltó érdekek és értékek hordozóinak tekintik, s nem egyszerű rendszerdefektusnak, amelyet elnyomni kell ahelyett, hogy teret adnának neki. A demokrácia biztosítja, hogy a politikai közösség képes korrigálni a rossz döntéseket, lehetővé téve azt, hogy a kisebbségből akár többség is lehessen, a rossz döntéseket hozó politikai elit leváltásával.
Motor mellett fékek is kellenek
A jogállam demokratikus működéséhez az is szükséges, hogy ne koncentrálódjon egy kézben visszaélésre lehetőséget adó korlátlan hatalom. A politikai hatalom korlátozásának két fontos dimenziója van. Az egyik az állami hatalom határát jelentő szabadságjogokban testesül meg. A másik pedig abban, hogy az államnak saját mozgásterén belül is meg kell osztania a hatalmat az egymás működését is ellenőrző intézmények között. Ebből a szempontból a Magyar Köztársaságban az Alkotmánybíróságnak és a független bíróságoknak van kitüntetett jelentősége. Ezért ezek működésének korlátozása, jogkörének csorbítása komoly, a jogállam intézményét romboló antidemokratikus következményekkel jár.
A jogállam elveszett, a demokrácia romokban
Ha a fentieket összevetjük a mai magyar valósággal, meg kell állapítanunk, hogy hazánk ma nem jogállam. Törvényeink egy része nem teljesíti a jog leírt kritériumait. A jogalkotás rohamtempója ugyanis lehetetlenné teszi a szabályok alapos megismerését, és a visszamenőleges szabályozás is bevett alkotmányos lehetőséggé vált (pl. nyugdíjak utólagos megvonása, különadók kivetése). Emellett az állami hatalom korlátai is megszűntek.
Az alaptörvény bármikor módosítható, ha ugyanis az Alkotmánybíróság egy – a kormánynak kedves – szabályt alkotmányellenesnek talál, azt a kormány azonnal beleírathatja az alaptörvénybe, elkerülve az AB felülbírálását. De alkotmányos lehetőség immár a tulajdonjog megsértése, mint azt a magánnyugdíjak államosításakor láttuk, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog csorbítása azzal, hogy a legfőbb ügyész vagy az Országos Bírói Hivatal elnöke jelölheti ki az eljáró bíróságot. Egy további sok évszázados alapelv, a bírói döntéshez kötött fogvatartás szabálya is immár a múlté, amióta a bírósági titkárok is dönthetnek szabálysértési elzárásról, annak ellenére, hogy az AB már kétszer is kimondta, hogy a titkár nem bíró.
A hatalommegosztás elve pedig mintha feledésbe merült volna. Hogyan valósulhat meg az állami intézmények ellenőrzése akkor, ha a köztársasági elnöktől a legfőbb ügyészen át, az állami számvevőszék elnökéig és az Alkotmánybírósáig, mindenhol volt Fideszes képviselők vagy párttagok, esetleg családtagjaik ülnek?
A kétharmados törvények gyakran még indoklást sem tartalmaznak, a jogalkotás ilyen módja így eleve alkalmatlan a demokratikus legitimációra. Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője – egykori helsinkis fogdamegfigyelő – nem is titkolja, hogy a demokratikus vitát elfojtandó úri hóbortnak tartja.
Súlyos árat fizetünk a jogállam elvesztéséért és ez nem csak a forint árfolyamában jelentkezik. Elvesztettük bizonyosságunkat abban, hogy van egy határ, amit az állam semmilyen körülmények között nem léphet át.
S hogy mit nyertünk vele? Azt a fontos tapasztalatot, hogy a jogállami deficit költségvetési deficittel is együtt járhat. A rendszerváltáshoz fűzött jóléti illúziók kudarca nem a jogállam és a demokrácia miatt következett be, hiszen a nem-jogállami rendszerünk jelenleg még rosszabb gazdaságpolitikai teljesítményt nyújt. Megtanulhatjuk egy időre, hogy az alkotmányos jogállam a szabadságot tudja garantálni, és a szabadság sérülékeny dolog, azt mindannyiunknak gondozni, óvni kell.