Menedék helyett embertelen bánásmód

A kelta muzsikáról és a kiváló sörről is nevezetes Dublin neve mára összeforrt azzal a rendszerrel, amelyik a menedékkérők „újraelosztásáért” felel az Európai Unióban. Csak abban a tagállamban kérhet menedékjogot valaki, ahol először az unió területére lép, ha máshol teszi, visszaküldik.

[caption id="attachment_891" align="aligncenter" width="560" caption="A nyírbátori közösségi szálláson. Pőrén"]

[/caption]

Az oltalomkeresőket ide-oda pakolgató költséges rendszert számos jogos kritika érte az utóbbi években. Egy haszna azért, úgy tűnik, mégis van: tesztként szolgálhat a tagállamok számára. Ahol komoly gondok vannak a befogadással, oda a többi tagállam nem küldheti vissza a menedékkérőket. Görögország például, uniós jogot sértve, éveken át nem tett semmit működőképes menekültügyi rendszer kiépítésére. Az utcán hajléktalanként tengődő, tébécés afgán gyerekekről, rendőri brutalitásról és rasszizmusról, középkori fogvatartási körülményekről szóló jelentések bejárták Európát. Végül a strasbourgi bíróság mondta ki általános jelleggel: a görög menekültügyi rendszer működésképtelen, a menedékkérők oda nem küldhetők vissza, mert embertelen bánásmódnak lennének kitéve.

Mostanában új ország tör görög babérokra. Nyugat-európai bíróságok sora mondja ki egyedi ügyekben, hogy Magyarország nem biztonságos menedéket nyújtó ország. Német, svájci, francia, belga, holland és osztrák bírák számos dolgot kifogásolnak: a menekülők szinte automatikus fogva tartását, gyakori bántalmazást, esetenkénti kényszergyógyszerezést, a menedékjogi eljáráshoz való hozzáférés nehézségét. Külön probléma, hogy Magyarország – egyedülálló módon – menekültügyi szempontból biztonságosnak tartja Szerbiát, ahová érdemi vizsgálat nélkül számos menedékkérőt küld vissza. Pedig Szerbia az utóbbi években senkinek sem ítélt meg menekültstátust, a világ legveszélyesebb helyeinek versenyében bizonyosan döntős Afganisztánból vagy Szomáliából érkezőknek sem.

Nem csoda tehát, hogy még az általában diplomatikusan fogalmazó ENSZ Menekültügyi Főbiztosság is szokatlanul éles szavakkal bírálta tavaszi országjelentésében a magyar gyakorlatot, megerősítve a Helsinki Bizottság és külföldi szervezetek kritikáit. Szintén jelzésértékű, hogy néhány ügyben már a strasbourgi bíróság is elrendelte a menedékkérők visszaküldésének ideiglenes felfüggesztését, amire csak egész kirívó esetekben szokott sor kerülni.

Görögországhoz hasonlítva a legfontosabb különbség, hogy a dél-európai államnak nagyszámú (évi 10-15 ezer) menedékkérőről kellett volna gondoskodnia, míg Magyarországra európai mércével igen kevesen érkeznek. Ráadásul – Görögországgal szemben – itt több mint egy évtizede működik valódi menekültügyi rendszer, amelynek minősége még javult is a kétezres évek második felében.

A magyar menekültügy látványos leromlása az utóbbi három évben nem külső körülmények, hanem tudatos döntések következménye. Évi kétezer menedékkérővel és száz-kétszáz, végül védelmet – tehát a Magyarországon maradás lehetőségét – megszerző külföldivel akár a régió menekültügyi mintaországa is lehetnénk. A kormányzati és szakmapolitika ehelyett inkább az elrettentés stratégiáját választotta, értelmetlenül szigorú döntéshozatallal, nyitott befogadóállomások helyett börtönkörülményekkel. A traumatizált, egymással és az őrökkel nyelvi és kulturális akadályok miatt kommunikálni képtelen külföldiek hosszadalmas fogva tartása természetesen az agresszió melegágya. Az elismert menekültek helyzete sem rózsás: hatékony integrációs politika hiányában legtöbbjüknek nem sok esélye van arra, hogy beilleszkedjen az egyébként is elutasító magyar társadalomba.

A következmények túlmutatnak a súlyos emberi jogi sérelmeken. Európa nagy részén – nem úgy, mint Magyarországon – a menekültügy jelentős társadalmi és politikai érdeklődésre számot tartó téma. A borítékolhatóan szaporodó súlyos nemzetközi kritikák tovább rontják az ország megítélését. Mindez különösen szégyenletes annak fényében, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi menekültvédelmi rendszernek köszönhetően elsőként pont a mi 200 ezer, Nyugatra menekült honfitársunk kezdhetett új életet 1956-ban.

A jelenlegi gyakorlat ráadásul értelmetlenül drága, a tömeges idegenrendészeti őrizet infrastruktúrája évente legalább kétmilliárd forintba kerül. Csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell megvárnunk, amíg az Európai Bizottság kényszeríti ki a változást.

Gyulai Gábor

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetője, írása a HVG 2012. szeptember 29-iki számában jelent meg