menekültek

A bajnok, a csodafutó és az erkölcsrendészet üldözöttje

A menekült csapat olimpiai éremszerzésre először mutatkozik esély. Bemutatjuk, kik is ők.

5 pontban az új uniós menekültügyi szabályokról

Az Európai Unió egészének szüksége van egy új és hatékony menekültügyi rendszerre, amelyben azok, akiknek védelemre van szükségük, megkapják azt, akiknek pedig nem, azokat rendezett, emberséges eljárások keretében lehet ténylegesen hazaküldeni.

11 mellbevágó adat a világ menekültügyi helyzetéről

Tavaly egy év alatt minden eddiginél többel, 19,1 millióval emelkedett a menekültek száma a világban – állapítja meg az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának Global Trends 2022 éves jelentése. A növekedés legnagyobb részét az ukrán és afgán menekülők adták. A növekedés üteme eddig idén sem csökkent, az ENSZ becslése szerint már 110 millió menekülő felett járunk.

Az elszámolóművész kormány a menedékesek számával zsonglőrködik

Jelentős uniós krízispénzeket várna el a kormány, amit ígérete szerint az ukrajnai menekülők ellátására fordítana. De tényleg akkora terhet jelentenek a költségvetésnek az üldözöttek, amekkorát a kormány állít? Egyelőre közel sem. Az uniós tagállamokban védelmet kérőknek az 1 százaléka sincs Magyarországon.

Uniós bíróság előtt a hazai menekültügy kafkai szabálya

A Terrorelhárítási Központnak és az Alkotmányvédelmi Hivatalnak is megismerhetővé és vitathatóvá kell tennie szakvéleményét és döntéseit az érintett számára – még abban az esetben is, ha menekült vagy menedékkérő nemzetbiztonsági kockázatát állapítja meg. Az Európai Unió Bíróságának (EUB) főtanácsnoka tegnap ismertette indítványát

A menedékesek alacsony száma minősíti a kormány menekültügyi teljesítményét

Lengyelországban 52-szer, Csehországban 19-szer, de még a távoli Spanyolországban is két és félszer többen nyújtottak be menedékes kérelmet, mint itt. A kormány eközben menekültapokalipszissel kampányol pótlólagos uniós krízisforrásokért.

Egy este alatt nagyot változott az ide menekülők helyzete. Kiből lehet menedékes, kiből nem az új szabályok alapján?

Egy tegnaptól hatályos kormányrendelet a korábbi hazai szabályokhoz képest nagyvonalúbb a kettős állampolgárságú menekülőkkel szemben, viszont a nem ukrán menekülők sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint amilyenben hétfőig voltak. Kérdezz-felelek az új szabályokról a a Magyar Helsinki Bizottságtól.

December 8.: Karády Katalin születésének napja (1910)

A német megszállás alatt az sem riasztotta vissza, hogy a Gestapo kémkedés gyanújával lefogta, három hónapon át fogva tartotta és kínozta. Szabadulása után elég volt meglátni a zsidó gyerekek halálmenetét, nem számított terror és félelem, közbeavatkozott és megmentette őket, a lakásán várhatták ki a felszabadulást. Karády Katalint mégis elüldözték.

Ideológiai harc helyett gyermekvédelmet!

Elég volt. Itt az ideje, hogy a magyar állam felhagyjon a gyerekek veszélyeztetésével, és végre az ő és a őket védelmezők oldalára álljon. Mi, civilek már ott vagyunk.

Szeptember 22.: tilos a menedékkérőt indokolatlanul őrizetbe venni (2015)

A strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletében kimondta, Magyarország megsértette a Magyar Helsinki Bizottság menedékkérő ügyfeleinek emberi jogait, amikor nyomós indok nélkül őrizetbe vette őket. Mint látható, a gyakorlat korábban sem volt hibátlan. Jelentős különbség, hogy ma már be sem engedik ide az üldözötteket, hogy segítséget kérhessenek.

Szeptember 19.: Kossuth Lajos születése napja (1802)

Bár Kossuth törekvése a független és demokratikus Magyarországról életében nem valósult meg, emigrációs tevékenysége közvetve mégis hozzájárult az észszerű kiegyezéshez és az ország néhány jó évtizedéhez a dualizmus alatt, amely a vérzivataros magyar történelemben szinte kivételesnek mondható. Kossuth Lajos – mint lehetőség és program – ugyanis józanságra sarkallta I. Ferenc József uralkodót és környezetét, hogy egyezzen ki a magyarokkal, és ne terrorral vagy abszolutista eszközökkel pacifikálja az országot.

Öt éve kattant a határzár - képek jogvédői kommentárral

2015. szeptember közepén állt fel a fizikai és jogi határzár. Azóta a menedékjog egyre kevesebbet jelent a valóságban. A kezdetre, az öt évvel ezelőtti napokra emlékezik Bakonyi Anikó és Somogyvári Zoltán, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai. Akkor készült fotókat kommentálnak.

Szeptember 16.: Szent-Györgyi Albert születése (1893)

1947 nyarán a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert Svájcba indult üdülni. Jó barátja, Bay Zoltán fizikus, akivel a nyilasok és nácik ellen is egy oldalon harcolt, így fordult hozzá: – Albi, most ugye nem azért mégy el, hogy ne gyere vissza? Szent-Györgyi a szavát adta, hogy biztosan visszatér. Aztán nem így történt, legalábbis a hazautazás sokáig váratott magára. Igaz, rövidesen mégiscsak találkoztak, ha nem is itt, hanem Amerikában, merthogy a berendezkedő Rákosi-rezsim elől Bay is emigrálni kényszerült.

Menekültek a magyar utcákon 1989 és 2015-ben

1989-es önzetlen helytállásával az ország nemzetközi presztízse megerősödött, és jogos büszkeség töltötte el az embereket. Míg az 5 éve induló önző menekült- és idegenellenes offenzíva világszerte sokat rontott a megítélésünkön és a magyarok közérzetén.

Szeptember 14.: meghal a száműzött Dante (1321)

A költő Dante Alighieri (1265–1321) ismertsége az örökemlékezetű város-, birodalom- vagy vallásalapítókhoz fogható. Abban is hasonlít sokukhoz, hogy élete során ő is volt száműzött, menekült. Éppenséggel ő 19 éven át volt kénytelen távol élni imádott hazájától, Firenze városállamtól.

Augusztus 30.: Magyarországon kihirdetik a genfi menekültügyi egyezményt (1989)

A magyar hatóságok 1988-ban még közel 1400 embert toloncoltak vissza Ceaușescu Romániájába. Ezzel együtt az átmenekülők – leginkább, persze, magyarok – többsége akkoriban már inkább maradhatott, de „az illegális határsértők” helyzete nem volt megnyugtatóan rendezve, legalizálva. A szerencsésebbeken rokonok segítettek, másokat ismerősök vagy egyszerűen csak jóakaratú emberek bújtattak. A hatalom kénytelen volt cinkosságot vállalni a szolidáris társadalommal, amely elutasította, hogy a magyar menekülőket bürokratikus indokokra hivatkozva kiszolgáltassák a Conducatornak.

Nincs értelme a hosszú idegenrendészeti őrizetnek

Akár fél évig is őrizetben tartható a menedékkérő, s ha kérelmét elutasítják, őt pedig kiutasítják Magyarországról, újabb egy évet raboskodhat. A hatóságok sokszor olyanokat is elzárnak, akiknek esélyük sincs a hazaútra. Az olasz Szenátus vizsgálata bizonyítja, a hosszas idegenrendészeti őrizet nem pusztán embertelen, de értelme sincsen. Rácsok a nyírbátori idegenrendészeti őrzött szálláson. Fotó: Móricz-Sabján Simon

Szexuális rabszolgaság elől menekült

Menekültjogot kapott az az eritreai nő, akit hazájában krónikus betegsége ellenére is behívtak volna katonának. Köztudomású, hogy az eritreai hadseregben a nők nem kizárólag katonáskodnak, hanem szexuális rabszolgaságra is kényszerítik őket.

Menedékjog a megcsonkított anyának és kislányának

Az etiópiai Qwara és 7 éves kislánya egy éve került Magyarországra. Most menekültként ismerte el őket a magyar hatóság. Mindketten a Magyar Helsinki Bizottság ügyfelei.

Úti cél: Magyar Népköztársaság

A Helsinki Bizottság cikkíró versenyt hirdetett egyetemistáknak. Az „Észak-fok, titok, idegenség” című pályázatunkon migrációs témájú cikkekkel, migránsportrékkal lehetett pályázni. A zsűri végül egy díjat osztott ki. Az 50 ezer forintos pályadíjat Borsi Rebeka Katalin, az ELTE III. éves hallgatója nyerte el az alant olvasható interjújával. A nyertesnek gratulálunk, a többi pályázónak pedig köszönjük az érdekes és tartalmas pályaműveket. Az 1973-as uruguayi puccs idején

Mikor Orbán szívében irgalommal

Újabb vasárnap, újabb miniszterelnöki kirohanás az Unión kívülről érkező migránsok ellen. Orbán Viktor – szívében irgalommal – a keresztény liturgia és a formálódó kereszténydemokrata kiskereskedelem e kiemelt napján arról beszélt, hogy „nem akarjuk, hogy a megélhetési bevándorlók célországa legyen Magyarország”. És meghallgattatott.

Shakirah: három hónap Magyarország

Három éves múlt és Szíriában született. Egyidős a polgárháborúval. Shakirah családja földönfutó lett és szétszóródott. Volt három hónap, amikor apja Irakban, anyja Svédországban, a kislány Magyarországon. Múlt hét óta anya és lánya újra együtt van.

Kőszeg Ferenc: „Tiszta Auschwitz”

„Sosem voltam csillagos ház lakója. Szó se róla: az akkor hatályos törvény értelmében ott lett volna a helyem.” Kőszeg Ferencnek, a Helsinki Bizottság alapító elnökének beszéde a Csillagos Házak Napján a Bajcsy-Zsilinszky út 34. előtt.

Született 1369-ben, most 23 éves

A menedékkérő és a hivatal órája gyakran nem azonos ritmusban jár. A Gergely-naptártól való eltérést inkább elfogadjuk attól, aki Afganisztánban született, mint az elvileg a humánus és szakszerű közszolgálat eszményét követő állami bürokráciától.

Shuri az afganisztáni Logar tartományba született. Ez biztos. A pontos születési ideje azonban már nem. Most úgy fest, ez valamikor talán 1991-ben lehetett. Már csak azért sem egyszerű megmondani, mikor volt, mert az iszlám időszámításnak 622. július 16-án van a kezdőpontja, egy év pedig nagyjából 354 napból áll. Ő 1369-ben jött világra. Legalábbis tinédzser korában, mikor első személyi igazolványát megkapta, egy hivatalnok így saccolta. Ennek Shuri számára mindaddig nem is volt különösebb jelentősége, amíg szülőföldjéről elmenekülve Magyarországra nem vetődött, és az idegenrendészeti őrizettől való félelme miatt 3 évvel fiatalabbnak nem mondta magát. Aztán ez az ügyeskedés mint valami fátum éveken át megakadályozta, hogy országunktól védelmet kapjon.

Tálibok és nagybácsik

A pastu fiú odüsszeiája egy pokoli nagy veréssel kezdődött. De megpróbáltatásai korábbra nyúlnak vissza: egy éves lehetett, amikor szüleit mudzsahedin apai nagybátyja meggyilkolta. Shurit másik, anyai nagybátyja nevelte fel.

Az utóbbi években az országos hatalom visszaszerzéséért küzdő talibán összehangolt megtorló terrortámadást (al-Farooq) indított olyan civilekkel szemben, akiket a kormányerőknek és amerikaiaknak történő „kémkedéssel” gyanúsítanak. Fenyegetésektől nyilvános kivégzésekig terjed a skála. Az ENSZ adatai szerint 2012 óta a civil áldozatok száma folyamatosan nő, legtöbbjükkel pokolgép végez hivatali épületnél, mecsetben, piacon vagy törzsi gyűlésen. A végtelenül gyenge és korrupt központ állam képtelen arra, hogy akár csak az általa elvileg ellenőrzött területeken megvédje polgárait. Nincs mit megfeleltetni a közbiztonság szónak Afganisztánban. S ha mindez nem lenne elég, a humanitárius katasztrófára ráerősítettek az utóbbi idők természeti katasztrófái, árvizek, földcsuszamlások, földrengések és aszályok. Tiszta víz, tápláló étel vagy értékelhető egészségügyi ellátás egyszerre csak keveseknek adatik meg. Így van ez Shuri szülőföldjén, Logar tartományban is, amelyet nappal amerikaiak uralnak, hogy éjszakánként tálibok vegyék át a hatalmat.

Még iskolába járt, amikor a szüleit meggyilkoló nagybátyja puskatussal véresre verte őt, orra eltörött és bal fülére megsüketült. A véreskezű rokon Shuri tekintélyes örökségére ácsingózott, végképp meg akarta tőle szerezni apja termőföldjét, amin eddig is ő gazdálkodott. Nem ismert kíméletet az apai nagybáty, és az anyai nagybáty fiát, akit Shurinak hitt, meg is ölette.

Gyámja elérte, hogy 10 osztály elvégzése után a fiú bekerülhetett konyhai kisegítőnek egy „amerikai” (valójában többségében európaiak lakta) katonai bázisra. A tálibok egy csapásra amerikai kémnek tekintették, akit el kell pusztítani. Egy hónapja dolgozott, amikor elkapták és alaposan összeverték, kifosztották, 20 napig fogságban tartották, de sikerült elmenekülnie.

Hősünk ezek után ment át Iránba, három éven át – sok százezer honfitársához hasonlóan – ott húzta meg magát. A kegyetlen szokásjog szerint neki minden erejével azon kellett volna munkálkodni, hogy bosszút álljon egykori hozzátartozói meggyilkolásáért – egy másik rokonán, a nagybátyján, illetve annak családján. Shuri azonban nem vágyott a halálos végzet szerepére, nem vérbosszút, hanem békés életet akart. Erre hazája és annak környéke nem adott lehetőséget, Európát választotta hát.

Háromszori nekifutás

Néhány hónapnyi hányattatás után embercsempészek segítségével egészen Budapestig jutott, ahol mint „illegális migránst” tartóztatták fel. Első menedékkérelmét 2011 novemberében nyújtotta be. Bár – utólag tudni – fiatalabbnak mondta magát a valóságosnál, hogy elkerülje a börtönállapotokat jelentő – sokak, köztük az ombudsman által is bírált – „idegenrendészeti őrizetet”, a szerencse a segítségére sietett. Az orvosi, radiológiai szakvélemény ugyanis 2011. november 28-án 17–17 és fél év körülire becsülte életkorát. Tehát legszigorúbb értelmezés mellett is félévet maradhatott a fóti gyermekotthonban, nem kellett börtönbe vonulnia. Maradhatott volna. Csakhogy mindezt a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) meghökkentő módon úgy értelmezte, hogy Shuri 2012. január 1-jén, vagyis a szakvélemény megszületése után 34 nappal betöltötte a 18. életévét. Gyorsan lepergett a fél év. Úgy látszik, nem csak a muszlim naptár meg hősünk időszámítása tér el a Gergely-naptártól, de a BÁH is meglehetősen kreatívan bánik az időtartamokkal. A hivatal ráadásul maga járt közben a nagysebességgel nagykorúvá lett fiatal haladéktalan őrizetbe vétele érdekében.

Shuri nem várta meg, hogy börtönbe vigyék. Kereket oldott, meg sem állt Ausztriáig. Onnan viszont hamar visszatoloncolták, s éppen az következett be, amit annyira el kívánt kerülni: menekültügyi eljárását megszüntették, kiutasították az uniós területéről, valamint kilenc hónapra bezsuppolták a jelentős eufémizmussal „őrzött szállásnak” titulált nyírbátori börtönbe. Itt nem csak a tűrhetetlen körülményeket kellett elszenvednie, de az egyik őr bántalmazását is. Fejsérüléseiről látleletet készíttetett és feljelentést tett, s bár kétszer megszüntették a nyomozást, panaszai nyomán a főügyészség kétszer is újraindította az eljárást, mert a nyomozó ügyész még a legalapvetőbb eljárási cselekményeket sem végezte el (nem hallgatta meg például a tanúkat). A nyomozás lassan másfél éve folyik, vagy inkább csordogál, noha az ügy nem tűnik túl bonyolultnak.

Shurit tehát börtönbe zárták és megverték, pedig semmilyen bűncselekményt nem követett el, s a hatóság előtt is nyilvánvaló volt, kiutasítását nem tudják végrehajtani.

A nyírbátori fogdán találkoztunk vele. Azóta képviseli őt különféle eljárásokban Pohárnok Barbara, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje. A fiatalember második menedékkérelmét a BÁH elutasította, majd 2013 tavaszán a Debreceni Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság is. Az őrizetből kiszabadulva Nyírbátorból a humánusabb Balassagyarmatra került, ahol az új szabályok következtében azonban nem maradhatott sokáig. Ősszel vennie kellett a sátorfáját, az első külföldiek közé tartozott, akiket az utcára tettek, mondván, kiutasítottként nincs joguk többé a szállást igénybe venni, tekintet nélkül arra, hogy anyagi források hiányában sem a lakhatásáról, sem napi betevőről nem tudtak gondoskodni, ugyanakkor még a hajléktalan-ellátást sem volt joguk igénybe venni. Történt mindez úgy, hogy Shurinak Budapest és Pest megye területén kellett maradnia, a BÁH-tól viszont nem kapott semmilyen papírt, amivel legalább igazolni tudta volna magát a rendőrök előtt, és nem rendelkezett olyan iratokkal, amelyek legálisan lehetővé tették volna elhelyezését. A felháborodás és az ombudsman fellépése nyomán némileg javult a helyzet, azóta legalább az elvi lehetőségét megteremtették a hajléktalan-ellátás igénybevételének.

Shuri se tehetett mást, mint csövezett, ismerősöknél húzta meg magát. Ebben a kilátástalan helyzetben született meg a BÁH decemberi határozata, amely immáron végre helyet adott a harmadik kérelmének, és a legerősebb védelemben részesítette, azaz menekültstátuszt kapott. Hősünk sorsa azonban még nem rendeződött. A tavaly júliustól érvénybe lépett zord szabályok ugyanis mindössze két hónapot engedélyeznek az elismert menekültnek arra, hogy táborban lakjon. Ráadásul – szigorúan ragaszkodva a teljesen valóságidegen és igazságtalan rendelkezés szövegéhez – a BÁH a menekültként elismerő határozat megszületésének dátumától, 2013. december 12-től számolja ezt az időszakot, noha azt csak 2014. január 7-én hirdették ki, s Shuri csak hetekkel később, január 31-én vonulhatott be a bicskei táborba, mivel ezen a napon kapta meg a BÁH ezt lehetővé tevő döntését. Ha a BÁH ragaszkodik sajátos időszámításhoz, a fiatalember – igaz, valamivel kedvezőbb jogi státuszban – újra az utcán találja magát. És még örülhet, hogy a hivatal galantériája folytán „csak” február 28-án, nem pedig korábban.

Most annyit tudni, „ígéret van rá”, hogy mégis a ténylegesen a táborban töltött időt veszik figyelembe, és március 31. után kell külső szállást találnia. Az óra addig is ketyeg.

Zádori Zsolt

Rendszerváltás az idegenelhárításban

Eddig a menedékkérők és menekültek szociális ellátásában a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) volt a kulcsszereplő. Jövőre a gyakorlati feladatok már a családsegítő szolgálatokra hárulnak. Nagy kár, hogy erről nekik fogalmuk sincs.

A kormány három és fél év alatt számtalan területen hajtott végre rendszerváltásnak beillő átalakításokat. E tektonikus méretű változások alapjaiban formálták át – hogy csak néhány példát idézzünk – az igazságszolgáltatás, a média, a közoktatás, az egészségügy, a dohány-kiskereskedelem, a szerencsejáték- és energetikai ipar, a banki és távközlési szolgáltatások, a nyugellátás és a szociális ellátás addigi viszonyait vagy az egyházak, valamint az uniós pénzek szétosztásának rendszerét. Ha figyelmen kívül hagyjuk is most a változások irányát és tartalmát (nem könnyű, mégis próbáljuk meg), mindegyik átalakítástól elmondhatjuk: erőszakoltan, előkészítetlenül és ötletszerűen ment végbe. Még az elfogadás előtti utolsó pillanatokban is alapvető kérdésekben változtattak a készülő jogszabályon, és utána is továbbfolyt a toldozgatás-foltozgatás, az érintettekkel nem folyt érdemi konzultáció, illetve az új szabályok hatályba lépését nem előzte meg elegendő felkészülési idő. Az átláthatóság, a tervezhetőség és a meghatározó szereplők bevonása nem valamiféle avítt illemszabály – ezek mindegyike éppenséggel hozzájárul ahhoz, hogy a változtatások a lehető legolajozottabban mehessenek végbe, tehát a jogalkotó (a parlamenti többség és a kormány) érdekeit is szolgálja.

Csakhogy az a jogalkotás, amelyet alapvetően nem a közjó szolgálata és nem közpolitikai célok vezérelnek („a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára”), hanem az osztályviszonyok átalakításának, az ország újrafelosztásának messianisztikus igénye, és amelyet primer hatalmi érdekek mozgatnak, valamint szimpla kommunikációs érdekek tartanak izzásban, szóval az a jogalkotás szükségszerűen lesz erőszakos, ötletszerű, túlhajszolt és végső soron mérhetetlenül impotens. A jogalkotó képtelen lesz a jog eszközeivel elérni célját, és más, nem jogállami eszközök alkalmazására kényszerül.

Kutyaharapást kutyaharapással

A menekültügyi szabályozás finomságai kevés embert izgatnak Magyarországon. Pedig mint cseppben a tenger mutatkozik meg benne a hazai jogalkotási gyakorlatnak és magának a magyar államnak a valós természete. A kevés hozzáértő érdeklődő (köztük a Helsinki Bizottság) már tavasszal figyelmeztetett arra, a menekültügyi törvény elsietett, megszorító, több ponton a nemzetközi szabályokkal ellentétes módosítása (ilyen volt a például menekültügyi őrizetnek, a menedékkérők rabosítása lehetőségének a bevezetése), nem csak az oltalomra szoruló külföldiekre hoz bajt, hanem a hatóságokra is.

Várhatóan idén a tavalyinak a tízszeresére nő majd a Magyarországon benyújtott menedékkérelmek száma. A hatóságok és a politika arra jutott, ennek egyedül az az oka, hogy a menedékkérelmüket először benyújtók esetében az idegenrendészeti őrizetet átmenetileg (féléven át) megszüntették. Így kissé átpolírozva a korábbi szabályokat a kormánypárti képviselők tavasszal létrehozták a menekültügyi őrizet jogintézményét, és újfent lehetővé tették a menedékkérők rabosítását. Mindeközben egyáltalán nem biztos, hogy egyedül csak a „túlzottan liberális szabályozás” miatt nőtt meg a kérelmek száma, a görögországi idegenellenesség fokozódása és a gazdasági krízis elmélyülése sok migráns bírt rá arra ugyanis, hogy megpróbáljon továbbállni. A xenofóbiára is építő magyar szélsőjobb törekvései ezzel együtt mégis arra sarkallták a Fidesz Kósa Lajos vezette önkormányzati lobbiját, hogy vehemensen sürgessék a kormányt és parlamentet az „illegális migránsok” megrendszabályozó normák felállítására. És lőn. „Külön szerencse”, hogy BÁH már eleve dolgozott a szigorításokon.

A káosz csöndje

Az üstöllést, már nyáron érvénybe lépő „idegenelhárító” rendelkezések mellé elvileg a „legalizált” menekülők integrációját elősegítő szabályok is kerültek, amelyek 2014. január elsején lépnek hatályba. A végrehajtást szabályozó kormányrendelet mostanában készül.

Ezek szerint új szereplő lép be a menekültellátás területére. Ez az új aktor „a menekült vagy az oltalmazott lakóhelye szerint illetékes családsegítő szolgálat”. Elvileg helyeselhető, hogy a menekültintegráció ezentúl nem különül el minden szinten a hazai jóléti szolgáltatásoktól, az is jó irány, hogy a helyi viszonyokat ismerő szakembergárda hivatott segíteni a menekülők beilleszkedését. Csakhogy a megvalósítás hajszolt üteme, valamint a törvényben és a kormányrendelet tervezetében lefektetett bürokratikus és egyszerre kaotikus kivitelezése kétségessé teszik, hogy az új rendszer és szabályozás valóban segíteni fogja az integrációt.

Miközben az új integrációs szisztéma és szabályok már szűk 9 hét múlva életbe lépnek, a kulcsszereplőnek számító családsegítők mit sem tudnak róluk. A rendelettervezet véleményezése során a Magyar Családsegítő- és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületét (MACSGYOE) és több családsegítőt is megkerestünk, mit szólnak leendő feladataikhoz, de közülük egyetlen olyan sem akadt, amely akárcsak hallott volna a változásokról. Mindegyikük elmondta viszont, felkészítés és (pénzügyi, szakmai) támogatás híján nem lesz képes megfelelni a jogszabályok támasztotta igényeknek, s legjobb esetben is az integráció segítése puszta formalitás marad, érdemi tartalma nem lesz. Mivel várhatóan a legnagyobb ügyfélforgalom majd azoknál a családsegítőknél jelentkezik, ahol eleve problémát jelent a túlterheltség (Budapest belső kerületeiben), külön státusz, tolmácsok és hatékony, gyors felkészítés nélkül eleinte bizonyosan teljes káoszra lehet számítani.

Segítőből bürokrata

De nem csak a feladat tartalma (menekültellátás) lesz teljesen új, hanem az intézményes szerep is újszerű helyzetet teremt. Eddig ugyanis hatósági vagy kvázi hatósági jogköre a családsegítőknek gyakorlatilag csak egyetlen helyzetben, a munkanélküli ügyfeleik szűk és speciális csoportja esetében volt (a munkaügyi központoknak szolgáltatnak adatokat), de klienseikről más jelentéstételi kötelezettséggel semmilyen más szervnek, szervezettnek sem tartoztak, még a fenntartónak (ezek leginkább önkormányzatok) sem. Ehhez képest a kormányrendelet tervezete kimondja, hogy „a családsegítő szolgálat a hónap 5. napjáig köteles a menekültügyi hatóság felé igazolni az illetékességi területén lakóhellyel rendelkező, a családsegítő szolgálattal integrációs szerződés alapján kapcsolatot tartó, integrációs támogatásban részesülő menekültek és oltalmazottak számát, a Tv. 82. § a)-c), e), g) és i) pontjában meghatározott adataik egyidejű feltüntetésével. A családsegítő szolgálat igazolásában köteles jelezni, ha a menekült vagy az oltalmazott lakóhelyén nem fellelhető.” A családsegítő munkatársa, a szociális munkás leginkább tehát állami kontroll (hatósági) feladatot lát majd el, nem pedig szakszerű segítséget nyújt az integrációhoz: a BÁH-pótlék hivatalnok szerepébe kényszerül, ezentúl nem olyan szociális segítő lesz, akinek munkáját eddig nem utasítások, hanem szakmai-etikai normák szabályozták.

Mindez összefügg egy másik problémával. Az integrációs szerződés a BÁH, illetve a menekült vagy oltalmazott között jön létre, de a valóságos kapcsolat a családsegítő és a kliens között lesz. Az ügyfél integrációs erőfeszítéseit a családsegítővel igyekszik elfogadtatni, a családsegítő pedig mindezeket a hivatalnak köteles jelenteni.

Beismeréssel ér fel, de legalábbis árulkodó, hogy a rendelettervezet csak azzal számol, hogy az ügyfél nem működik együtt a „hatóságokkal”, fel sem merül annak a lehetősége, hogy a családsegítő vagy a BÁH rosszul vagy tessék-lássék végezhetné dolgát, és ezzel maga az állam akadályozná az integrációt vagy egyszerűen csak a juttatások igénybevételét. Hiányoznak az ügyfél érdekeit védő garanciák. Mindennek a gyakorlati következményei már most megjósolhatók: konfliktus esetén a menekültnek vagy oltalmazottnak nem vagy alig lesz esélye érvényesíteni jogait a hatósággal szemben.

Felelőtlenség a menekültellátást azokra a teljesen felkészületlen és eszköztelen családsegítő szolgálatokra bízni, amelyek saját eddigi klienseik problémáival is nehezen birkóznak meg. Felelőtlenség lenne, ha államunkat valóban a menekültek integrációjának humánus és ésszerű célja hajtaná. Ha viszont valójában a menekültelhárítás mozgatja, annak pompásan megfelel majd az új szabályozás.

Zádori Zsolt

Tábor mellett nem jó lakni – és táborban sem

Nyilatkoztunk. Levelet kaptunk. Levelet írtunk. A téma: menekültek és helyiek debreceni együttélése. Újabb társadalmi probléma, amire a kormánynak egyetlen válasza van: a bebörtönzés.

[caption id="attachment_1815" align="aligncenter" width="560" caption="Man Ray: Ajándék (1921)"][/caption]

Az előzmények: a Jobbik május 18-án fáklyás felvonulást szervezett a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) Debreceni Befogadó Állomásához. A résztvevők szerint a mintegy ezer menekült „szélsőséges magatartása” aggasztó problémát jelent. „A Sámsoni úton élő emberek valósággal rettegnek, és nincs az a rendőri erő, amely képes lenne megvédeni őket a szabadon kószáló, kártékony bevándorló bűnözőktől.” Néhány nappal később már Debrecen polgármestere, Kósa Lajos tartott a menekülttábornál sajtótájékoztatót, ahol bejelentette, a kormánytöbbség megszigorítja a menekülteljárás szabályait és bevezetik a menekültügyi őrizetet, az új szabályozás hatályba lépéséig pedig fokozzák a rendőri jelenlétet. „Ami most van, az tarthatatlan″ – jegyezte meg a politikus.

Pardavi Márta, a Helsinki Bizottság társelnöke reagált a polgármester szavaira. Az, hogy jelenleg 900 ember tartózkodik a táborban, nem újszerű helyzet, korábban is kialakult hasonló, például bosnyák és koszovói menekültek tömeges érkezésekor. A túlzsúfoltság magukra a táborlakókra rója a legnagyobb terhet. Az év eleje óta az ENSZ Menekültügyi Főbizottság és az Európai Bizottság kritikája miatt a menedékkérők többsége nem kerül idegenrendészeti őrizetbe, de a friss törvényjavaslat a gyakorlatban szinte ugyanolyan hatású menekültügyi őrizetet vezetne be.

*

Engedjék meg, hogy a debreceni menekültek befogadó állomásával kapcsolatban az Indexen megjelent nyilatkozatukra ezúton reagáljak. Előre bocsátom, hogy nem vagyok semmilyen párt katonája, hívője. Igaz, Pesten élek, de családom a menekülttábor közelében lakik. Mi ismerjük a tábor történetét, lakóit, a város támogató hozzáállását. Saját bőrömön nem, de testvéremen, ismerőseimen keresztül én is érzékelem az elmúlt időszak változásait. Testvérem (31 éves nő) nem mer egyedül utazni a helyi járatú buszon, mert már szólították le a tábor lakói, nem jó szándékból. Szomszédban élő ismerős nem engedi gyermekeit egyedül utazni, mert félti őket. Egy közeli csendes utcában élnek, és ingatlanuk elértéktelenedett, pedig egyikőjüké sincs jelzáloggal terhelve.

Értem, hogy önök védelmükbe veszik a menekülteket, de az ott lakókat ki fogja megvédeni? Mikor lesznek megvédve az állampolgárok magántulajdonhoz való és egyéb, az Alaptörvényben valamint egyéb EU-s direktívákban szereplő jogai?

Az, hogy ezentúl két rendőr helyett négy lesz, nem védelem egy városrész számára. A legjobb tényleg a tábor bezárása és elköltöztetése lenne valahová a pusztába, ahol senkit sem zavarhatnak. Javaslom, hogy mielőtt újra védelembe veszik a menekültek jogait, béreljenek a környéken egy lakást, és saját bőrükön tapasztalják meg az ott lakók sorsát.

*

Köszönjük levelét, melyben általunk is fontosnak tartott szempontokra hívta fel figyelmünket. Külön örömmel olvastuk empatikus és higgadt hozzáállását.

Természetesen a Helsinki Bizottság is olyan működő szisztémát szeretne látni, amely egyszerre veszi figyelembe a menedékkérők környezetében élő lakosság igényeit, a menedékkérők sérülékenységéből fakadó sajátosságait és az egész ország érdekét.

A menedékkérők környezetében élő lakosok méltánylandó érdeke biztonságérzetük fenntartása. Fontos látni, hogy a menedék keresése alapvető emberi jog, amely semmiképpen sem bűncselekmény, és a menedékkérők nem bűnelkövetők, hanem súlyos emberi jogsértések, háború és életveszély miatt kényszerülnek elhagyni hazájukat. A környezetükben élő magyar lakosság biztonságérzetét hosszútávon az adhatja vissza, ha a menedékkérőket nem egy központosított óriásintézményben tartják, mint amilyen a Debreceni Befogadó Állomás. A helyi lakosság akkor érezheti magát továbbra is biztonságban, ha a menedékkérőket európai mintára kisebb lakóotthonokban vagy menedékkérők részére is igénybe vehető szociális bérlakásokban helyezik el. Így ugyanis a helyi lakosság és a menedékkérők között nem létezne akkora szakadék, mint most. A központosított óriásintézményekben, mint amilyen a debreceni tábor, nincs elegendő szociális munkás, orvos és tanár. Az rengeteg feszültségnek elejét vehetné, ha a menedékkérőket már a menekültügyi eljárás alatt magyar nyelvre tanítanák, már ekkor a magyar társadalomban és kultúrában elfogadott értékekről szóló tájékoztatást kapnának, hogy jobban megérthessék, hova kerültek. A bevándorlási hivatal, az érintett állami szervezetek és a helyi önkormányzatok bevonásával az is lehetővé kéne tenni, hogy a menedékkérők és a helyi lakosság úgy találkozhasson, hogy egymást és egymás problémáit közelebbről megismerhessék.

Ehhez képest nyelvtanítást és a kulturális orientáció képzést jelenleg csak a már menekültként elismert személyek kapnak.

Sajnálatosnak tartjuk, hogy sok-sok éve a magyar kormányzat (nem csak a mostani) ezt nem tartja kívánatosnak, erre programokat nem dolgoz ki.

A debreceni lakosság biztonságérzetének csökkenése álláspontunk szerint annak is köszönhető, hogy Kósa Lajos pártja újfent egy olyan törvényt léptetett hatályba 2013 januárjával (megszüntetve a menedékkérők első menekültügyi eljárásuk idején történő őrizetbe vételét), amelynek nem végezték el a hatásvizsgálatát. Kósa Lajosnak, a menedékkérők befogadásában nagyon is érintett város polgármesteréként lehetősége és kötelessége lett volna idejében jelezni aggályait, ami ahhoz vezethetett volna, hogy a menedékkérők megnövekedett számához megfelelő számú és minőségű szakembert (szociális munkásokat, orvosokat, tanárokat) és tárgyi erőforrást (kisebb lakóotthonokat) tudjanak biztosítani.

Debrecen polgármesterének abban sincsen igaza, hogy ma Magyarországon „menekültáradat” lenne. Jóllehet az év eleje óta valóban megnőtt a Magyarországra érkező menedékkérők száma, nálunk kisebb méretű és lakosságú európai országok (pl. Ausztria) jóval több menedékkérőnek az eljárását bírálják el, és a menedékkérőket befogadó feltételek is jobbak, így pl. őrizetbe sem veszik őket. A 2013. július elsejével bevezetni tervezett menekültügyi őrizet, mely pusztán azon az alapon teszi lehetővé a menedékkérők őrizetét, hogy nincsen érvényes útlevelük vagy tartózkodási engedélyük, nem jogszerű és semmiképpen sem emberséges bánásmód. Ez nem jelent valós megoldást a Debrecenben is kialakult helyzetre. 1956-ban kb. 180 ezer menekülő hagyta el Magyarországot, akiket szintén nem cellákkal vártak a környező országok, Ausztriában például a Traiskirchen nevű kisváros. Ha a jelenlegi menedékkérők helyzetébe képzeljük magunkat, szintén beláthatjuk, hogy nem őrizetben vagy egy minden életlehetőségtől elszigetelt táborban szeretnénk tartózkodni.

Máshogyan érdemes a menedékkérők befogadási feltételeit biztosítani – ezek felelősségteljes kialakítása a BÁH és a Belügyminisztérium feladata. Az Országgyűlés jelenleg éppen felülvizsgálja a menedékkérőkre és a menekültekre vonatkozó szabályokat, amely a fentebb említett menekültügyi őrizetet is lehetővé tenné, valamint a befogadási feltételeken is változtatna. Ezen új befogadási feltételek kialakítása azonban csak akkor vezethetne mind a helyi lakosság biztonságérzetének fennmaradásához, mind a menedékkérők sajátos igényeinek való megfeleléshez, ha a szabályozást ezúttal alapos hatásvizsgálat előzné meg. Szintén elengedhetetlen, hogy a befogadásban tevékeny szociális szakembereket, egyházakat és helyi közösségeket bevonják mind a szabályozás kialakításába, mind a befogadás feltételeinek az életből fakadó változásokhoz való igazításába. Ez a most folyó jogszabály-alkotási folyamatban ismét nagyon csekély mértékben történt meg, és a civil szervezetek és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága javaslatai szinte semennyire sem köszönnek vissza a parlament elé került törvényjavaslatban.

Egyik munkatársunk 2008 óta él a városban és dolgozik jogászként nap mint nap a táborban, így naprakész információval rendelkezünk a Debreceni Befogadó Állomás és a környező lakók helyzetéről, kapcsolatáról. A levelében említett szempontoknak ezzel együtt is különösen örülünk, mert minket is gazdagítottak.

*

Boldog nőnapot, Tourpikay!

Fiatal özvegyként négy kicsi gyerekével Afganisztánból menekült el Quadery Tourpikay. 20 éve érkezett hozzánk, 12 éve magyar állampolgár, iskolatitkár Csepelen és hatósági tolmács. Megindító élettörténete igazi nőnapi ajándék mindannyiunknak.

1993-ban érkeztem ide. Az már a tálibok időszaka volt. Eredetileg tanár vagyok, perzsa irodalomból diplomáztam a kabuli egyetemen. Anyanyelvem a pastu, de éppúgy beszélem a perzsát, jól tudok angolul és egy ideje – remélem – magyarul is. Négy gyerekem van, kettő fiú és kettő lány. Mi ugyan kabuliak vagyunk, de férjemet tartalékosként behívták újra katonának, és a család ez időre az iráni határ melletti Nimruzba költözött. A legkisebb gyerek 7 hónapos volt, a legnagyobb még 8 éves se, amikor motorbalesetben meghalt a férjem. 35 éves volt. Motort szerelt, ki akarta próbálni, egy kört akart vele menni, de a fék nem működött és nekicsapódott egy fának. Szörnyethalt. A 8 éves fiunk is ott volt vele a motoron, és ő is súlyosan megsérült, kómába esett. Koponyája beszakadt, a combja szilánkosra tört.

Nimruzban gyakorlatilag nem volt orvosi ellátás, ha infúzió vagy gyógyszer kellett, Kabulból hoztak. A közlekedés rettentően nehézkes arrafelé, ha nincs jó idő, a helikopter sem tudja megközelíteni a várost. A helyi orvos mondta nekem, ha a fiam 24 órán belül nem kap rendes ellátást, meghal. Elképzelheti, mit érezhettem, amikor most veszítettem el a férjem, akinek a feje szétzúzódott a fatörzsön, nekem meg gyorsan kell intézkednem, hogy a kicsi fiamnak legalább esélye legyen az életben maradáshoz. A férjem holttestét aztán sohasem láttam, mert nem merték nekem megmutatni. Azt mondták, ne nézd meg, mert ahogy viszed magaddal a fiad, mindig arra a borzalomra fogsz gondolni, de az is lehet, hogy el se tudsz majd indulni. Szóval az utolsó vele kapcsolatos emlékemben a férjem még él.

Semmi kétség, futnom kellett. De hova? Egyik afgán városba se lehetett ilyen gyorsan eljutni, nekem ugyan nem volt útlevelem, de a legnagyobb esélyünk, akkor lehetett, ha valahogy átmegyünk Iránba. Fogadtam egy öregembert, aki ismerte a csempészútvonalakat, magamra kötöztem a pici lányomat, hordágyra fektettük a gyereket, aztán neki vágtunk. Veszélyes, kockázatos, de menni kell. A folyón gázoltunk át, határőrök reflektorai pásztázták a vidéket, ezért nagyon lassan haladtunk. Nyolc óra alatt értünk át Iránba, ahol igazán kedvesen és segítőkészen fogadtak bennünket. De a gyerek életéről letettek, azt mondták: sajnos, asszonyom, nem éli túl, mert nagyon sok vért veszített, de az is lehet, hogy évekig kómában marad. Én ezt nem tudtam elfogadni. Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy „fiam, ne hagyj magamra, most halt meg apukád, ott vannak a testvéreid, szükségem van rád”. Ösztönös volt, de most már értem, mennyire fontos volt neki, hogy nem engedtem el, nem adtam fel, hanem tartottam benne a lelket, és ő is élni akart. Már éppen letelt az a 24 óra, amit a namruzi orvos mondott, amikor felnyögött és megrezdült a szemhéja. Hívtam az orvost, megvizsgálta a pupilláját, de ő nem látott semmi biztatót. Aztán amikor már másodszor nyögött fel, akkor mindenki elkezdett örülni. – Csoda történt, a halott életre kelt! – kiabálták, és akár hiszi, akár nem, az orvosok összepuszilták egymást. Engem meg arról faggattak, hogy mit csináltam vele. Csak annyit tettem, hogy végig anya maradtam, és nem adtam fel, és a fiam ezt megérezte.

A köldökétől a térdéig begipszelték őt, és még egy hetet maradtunk, amíg a derék irániak elintézték, hogy már legálisan a határátkelőn keresztül hazatérhessünk. Azért siettem vissza, mert nem akartam, hogy a férjem testét kíséret nélkül vigyék Kabulba. Csakhogy még nem voltam otthon, amikor egyszer csak kisütött a nap, a helikopter le tudott szállni, és a holttestet elvitték tőlünk a szüleihez. Aztán másfél hónapig nem volt jó idő, és Namruzban rekedtünk.

Egyedül voltam a gyerekekkel. Mire visszatértem Kabulba, a férjemet már rég eltemették. Ott aztán kiderült, hogy nem csak az uram, hanem a munkám, a megélhetésem is elveszítettem. Meg a reményemet is. A tálibok bevonultak, és bezárták az iskolákat, ahol nőként egyébként sem taníthattam volna. Addig éppúgy jártunk, mint az európai nők, nadrágban, szoknyában és rövid ujjú blúzban, de a talibán idején mindez tiltva lett. A csadort még csak-csak elviseltük volna, ha élhetjük az addigi életünket, de a házból se volt szabad kilépnünk. Az utcákon fegyveresek álltak, és ha nőt láttak az utcán, hazazavarták. „A nőknek otthon a helye” – mondták. El lehet képzelni, hogy egyedül hogyan tudtam volna ellátni a gyerekeket, ha még boltba se léphetek ki. Menni kellett, nem volt mit tenni. Könyörögtem az őröknek, hogy értsék meg, nem tudok mást tenni. Volt, aki megértette, volt, aki nem. Hazamentem hát, és otthonról lestem, mikor lesz már őrségváltás, hogy kenyeret vehessek a gyerekeknek. Akkoriban már háború volt a városban, állandóan lőttek. Három-négy hónapig vegetáltunk még Kabulban. Aztán a szomszédunk házát találat érte, összedőlt és a téglakerítése is ráborult a házunk oldalára.

Ezek után világos volt, hogy el kell menekülnünk, mert életveszélyben vagyunk. Nőként és főleg özvegy anyaként semmi reményem nem volt, és nem volt a gyerekeimnek se. Nyomor, megaláztatás és halál. Egy dolgot tudtam, hogy Európába kell menni. Egy özvegyasszonynak négy kicsi gyerekkel egyébként is nehéz útra kelni, hát még a tálib Afganisztánból. De nem volt mi tenni. Nem voltunk szegények, az ingósaimat eladtam, a családi aranyakat meg magamra vettem. Ebből a szempontból még jól is jött a csador, mert alatta el lehetett rejteni az ékszereket. A papírjainkat, diplomámat, születési anyakönyvi kivonatokat és mindenféle bizonyítványokat meg a pénzemet összeraktam egy zacskóba és a derekamra kötöttem. A még szopósbaba kislányom meg elém volt kötve, és a másik három kicsi is ott lógott rajtam meg a csomagok. El lehet képzelni, milyen siralmasan néztünk ki. Akkoriban legálisan már csak Oroszország felé lehetett kijutni. Kabulból Mazari-Sariffba mentünk busszal, hogy majd az orosz konzulátuson szerzek vízumot. Ez így egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az. Már maga az 300 km-es buszút is másfél napig tartott, hogy a fosztogatókat és a tálib milíciákat kikerüljük. Aztán abban az idegen városban télen két hónapon át mindennap sorban álltam a konzulátus előtt, hogy vízumot kapjak. Végül egy őr megsajnált. Látta, hogy a gyerek rám van kötve és a félméteres hóban hasztalan várakozok. Elárulta, hogy nincs mese, itt bizony vesztegetni kell. 900 dollár, és lesz vízumunk, ha nem fizetek, várhatok egy éven át, akkor se jutunk hozzá. Soha nem beszéltem még előtte vele, de meggyőzött, és odaadtam a pénzt ennek az ismeretlennek. Persze, nagyon féltem, hogy átejt, és se pénz, se vízum. De másnap tényleg megkaptuk, és felszállhattunk a moszkvai vonatra. Egyértelmű volt, hogy nem akarok Moszkvában maradni, bár a nagybátyám ott élt. A következő állomásnak Magyarországot, pontosabban Mátészalkát terveztem, mert itt lakott a tanár nővérem és az állatorvos férje. Náluk megpihenhettünk volna, mielőtt nyugatabbra tovább megyünk. Aztán hosszabb ideig maradtunk, de pihenésről még évekig szó se lehetett.

Mégpedig azért nem, mert még Moszkva felé a vonaton újabb szerencsétlenség ért, ellopták az új életre félretett pénzünket. Kusetos vagonban utaztunk, én pedig, hogy kényelmesen fekhessek, a párnám alá rejtettem a pénzemet. Az egyik gyereket kikísértem pisilni, és amire visszatértem, a pénzemnek nyoma veszett. Kifigyeltek és megloptak. Szerencsére, az okmányaink nem kellettek a tolvajnak. Moszkvában a nagybátyám adott kölcsönt, hogy az egy hónapos magyar vízum megszerzése után vonatra szállhassunk.

Bár igazság szerint szerettem volna innen, Magyarországról továbbmenni, legálisan már nem tehettem, mert egyik nyugati ország sem adott vízumot, embercsempészekkel meg nem akartam a gyerekeimet kockáztatni. Féltem. De nem adtam fel. A hosszú úton minden állomásnál azt gondoltam, ha idáig eljutottam, vissza már nem fordulhatok. Más választásom nem volt, eljöttem hát az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához, és megkérvényeztem a menekültként való elismerésünket. Fellélegeztem, először a férjem halála óta, mert rögtön nagyon emberségesek és segítőkészek voltak. Státusos menekült lettem, és mint később megtudtam, az első afgán menekült nő vagyok, és talán máig az egyetlen, aki a hazámból férfi nélkül jutott idáig. Nem bántam meg, hogy itt ragadtam, mert úgy látom, hogy azt a figyelmet, ami családos özvegyként kaptam, és azt a segítséget, amit a gyerekeknek kijutott, másutt nem kaptuk volna meg. Nagyon melegszívűnek ismertem meg a magyarokat.

Az első évek rettentően nehezek voltak. Először pár hónapra a csillebérci táborba kerültünk, aztán megint pár hónap a Vöröskereszt Fonyód utcai menekülttáborába. Még nem tudtam szinte semmit magyarul, de a tábor vezetőjét, Major Istvánt – szegény már nem él – arra kértem, adjon nekem bármiféle munkát, hogy valami pénzt kereshessek. Eleinte takarítottam naponta kétszer, a gyerekeket elvittem bölcsődébe, óvodába meg iskolába, aztán nekiláttam. Másfél év után aztán ki kellett költözni a táborból, két évig még kaptunk valami lakbértámogatást, de hirtelen a megélhetés szinte teljes gondja a nyakamba szakadt. Nekem kellett fizetni a teljes rezsit meg az élelmezést, és hát egy ötfős család minden egyéb költségét. Legális munkát eleinte nem is tudtam szerezni, de évekig elvállaltam mindent, hogy valahogy az albérletben kihúzhassuk. Két-három évig egy nap két műszakot, napi 16 órát is dolgoztam, így a nagyobbik fiam, aki maga is még 10 év körüli gyerek volt, vigyázott a legtöbbet a testvéreire. Szerencsém volt, hogy mindig kitűnő szomszédaim voltak, akik sokszor kisegítettek, ha nem értem oda az iskolába: elhozták a gyerekeket és még palacsintát is sütöttek nekik. Hajszás időszak volt.

Három évre Rákoskeresztúrra költöztem, és nyolc év után végre megkaptam a magyar állampolgárságot, sikerült honosíttatnom a diplomámat, és elkezdtem legális és jó munkákat kapni. De hiába kerestem egyre tisztességesebben, albérletre ment el, amit megspórolhattam volna. Lakást kellett vennem. Kaptam 400 ezer forint vissza nem térítendő támogatást és 800 ezer kamatmentes kölcsönt az államtól, eladtam maradék aranyamat, és sikerült Csepelen venni egy 1 plusz 2 fél szobás lakást. Azóta itt élünk. Az egyik helyi iskolában vagyok iskolatitkár öt éve, mellette délutánonként még egy ügyvédnek is dolgozok. És 11 éve hatósági tolmács is vagyok.

Attól rettegtem, hogy a gyerekeknek nagyon nehéz lesz. De ők már egész korán találtak maguknak barátokat, villámgyorsan megtanultak magyarul és jól érezték magukat. Nagyon rendes felnőttek lettek, gyereknek is azok voltak. Nem is értették a szomszédok, hogy ennyi gyerek mellett mitől van nálunk ekkora csönd. Folyékonyan beszélik a pastut és a perzsát, de írni egyik nyelven sem tudnak. Ezt azért szégyellem, mert mégiscsak tanár volnék, de egyszerűen nem volt rá időm, hogy megtanítsam őket erre is. Azért, szerencsére, mindegyikük megtalálta a maga saját útját. A legkisebb, a 21 éves lányom közgazdaságtant és kommunikációt hallgat a Corvinuson, és ő elkezdett írást tanulni az anyanyelvén.

Tavaly kabuli repjegyet kaptam ajándékba a két nagyobbiktól. El lehet képzelni, milyen volt az a három hét, amikor 19 év után hazamehettem, és találkozhattam a három testvéremmel. A „magyar” nővérem már Németországban él, egy másik testvérem meg Iránban. És fiútestvéremnél most mind együtt lehettünk. Éjszakánként hallottuk a lövéseket, ami, persze, félelmetes, mégis boldogok voltunk, mert, meglehet, hogy 30–35 éve nem voltunk már így együtt. Szinte alig aludtunk, annyi mondanivalónk volt. Addig mondtuk, mondtuk egymásnak, míg ki nem fulladtunk.

Furcsa dolog ez a megérzés. Nekem azt mondták, hogy nehogy eláruljam a fiamnak, hogy mi is történt az apjával, mert ki tudja, milyen sokként érné. Így a többiek előtt is titkoltam. Eleinte szegény fiam kérdezgette, hogy hol van Apa. De aztán leszokott róla, és évekig meg sem említette, olyannyira, hogy egy idő után már engem zavart, miért nem érdeklődik. Már 16 lehetett, amikor azt javasolták, hogy most már én beszéljek vele apja haláláról. Aztán kiderült, hogy tudta jól a fiam. – Azt gondoltad, Anya, hogy hülye vagyok? Csak nem akartam bolygatni, ha te hallgatni akarsz róla – mondta kamaszkorában. Nem lehetett becsapni, csak nekem nem akart rosszat.

Zádori Zsolt

A szív segédigéje

Bújtattak, hát, bújtam vala mint üldözött. Aztán megnyílott előttem a konténernek érckapuja, és támadt előttem nagy fényesség. Hang szólított – lettem haladék nélkül kiszólítva búvóhelyemről.

Levélváltás a Népszabadsággal

A Magyar Helsinki Bizottság munkatársainak november 16-i „kollektív olvasói levelét” ma jelentette meg a Népszabadság nyomtatott változata. A szövegközlés korrekt. A megbírált cikk egyik újságírójának válaszából mégis arra következtetünk, korai lenne még megnyugodni.

[caption id="attachment_1178" align="aligncenter" width="560" caption="H. Daumier: Menekültek"][/caption]

Abban bízunk itt a Helsinki Bizottságnál, hogy a minőségi sajtó (pontosabban, hogy ne általánosítsunk, a minőségi sajtótermékek túlnyomó többsége) mihamarabb megérti, mennyire súlyos probléma az, hogy a menedékkérőket Magyarországon sokszor fogdába zárják és fogvatartásuk körülményei rémisztőek. Ennek érdekében monitorozzuk az őrzött szállásokat, biztosítunk jogsegélyt a külföldi őrizeteseknek, apellálunk hazai és nemzetközi fórumokhoz, illetve fordulunk szerény lehetőségeinkhez képest a lehető legnagyobb nyilvánossághoz, vagy olykor ezért vitatkozunk a sajtóval. Nem a „ xenofób olvasatot” tesszük szóvá (tudjuk jól, az nagyjából mindennek, még a legempatikusabb írásnak is lehet, csak xenofób olvasó kell hozzá), hanem a szándékos vagy szándéktalan, nyílt vagy sugallt, de minden esetben kártékony és buta idegenellenességet.

Íme a levélváltás:

I. Az olvasói levél

Tisztelt Szerkesztőség!

1. A cikk eleje egy beszélgetést rögzít, amelyet egy kurd nemzetiségű menedékkérővel folytattak. A szerzők nyilvánosságra hozzák a férfi nevét és menekülési történetének kiragadott részleteit. Mindennek igazságtartalmát a cikk írói egy internetes kereséssel próbáltak meg ellenőrizni.

Kénytelenek vagyunk megemlíteni azt az eszerint a lap munkatársai előtt ismeretlen tényt, hogy a menekültek hazájukat üldöztetés miatt hagyják el, tipikusan elnyomó rezsimek, terrorizmus és háborúk elől mentve életüket. Aki állami üldöztetéstől tart (és a cikkben szereplő kurd férfi ilyen), azt veszélybe sodorja nevének felelőtlen nyilvánosságra hozatala, nem is beszélve arról, hogy már annak is súlyos következményei lehetnek, ha egy török állampolgárról kiderül, hogy külföldön menedékjogot kér. Szükségesnek tartjuk tehát, hogy az interjúban szereplő személy adatait a neten legalább utólag felismerhetetlenné tegyék.

Az írásban nem esik szó róla, de a strasbourgi bíróság tavaly és idén már három esetben marasztalta el Magyarországot menedékkérők jogellenes és önkényes fogvatartása, azaz idegenrendészeti őrizete miatt, feltehetően nem véletlenül. Így – bár az ügy pontos körülményeit nem ismerjük – akár még az is előfordulhat, hogy az interjúalany fogvatartása is ab ovo sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét.

2. A kurd férfivel való találkozásból a szerzők messzemenő következtetéseket vonnak le: „Mit gondoljak hát róla és a történetéről? Ez azért fontos kérdés, mert úgy tűnik: Szabó Máté, az alapvető jogok biztosa a nyírbátori őrzött szálláson végzett ellenőrzése során talán túlzott hitelt adhatott egyes őrizetesek szavainak.” Az egyes személyben morfondírozó szerzőpárt a röpke beszélgetés arról győzte meg, hogy a nyírbátori körülményeket többször, több forrásból és tüzetesen kivizsgáló ombudsman bizony tévedett, de ők átlátnak a szitán. Mi mégis inkább az ombudsmannak hiszünk. Ha a török állampolgár, tegyük fel, hazudott az újságíróknak, abból még egyáltalán nem következik, hogy az ombudsmant mindenki átejtette, tehát jelentése elhibázott lenne. Mint ahogy az pedig különösen nem, hogy ezeknek az embereknek börtönbe zárva kell várakozniuk.

3. A szerzők beletekintenek egy reprezentatívnak beállított panaszba is, amelyet Rácz István százados, az őrzött szállás parancsnoka bocsát rendelkezésükre. Csakhogy a panaszos írásos hozzájárulásának hiányában harmadik, kívülálló személyként semmilyen joguk nincs ahhoz, hogy panasz tartalmát megismerjék, az ugyanis tartalmától függetlenül személyes adat. Azt a Big Chiefnek nevezett parancsnok sem adhatta volna kezükbe, bármennyire „big” és bármekkora „chief”. A panaszban az egyik őrizetes „luvnyát” követelt magának. Bár tény, hogy bizonyos emberi szükségleteket a fogvatartás alatt kényszerűen háttérbe kell szorítani, az őrzött szállásokat rendszeresen látogató női kollégáink az elmúlt több mint tíz évben egyetlen esetben sem kaptak semmilyen, akárcsak áttételesen is pikánsnak nevezhető célzást sem.

4. A netes változatot egy fotó illusztrálja olyan aláírással, mintha az egy „panaszládát” ábrázolna, de valójában a képen egy teli szemetelt csikkgyűjtő szerepel. Ebben van némi igazság, mivel a pikli tartalmának sorsa néha valóban nem sokban különbözik a valódi panaszokétól, amelyeket – mindenféle átvételi elismervény nélkül – egy kartondobozba lehet bedobni.

A nyírbátori helyzet árnyaltabb megismerése érdekében ajánljuk szíves figyelmükbe legutóbbi jelentésünket, valamint alaposabb felkészülés érdekében a menedékkérőkről újságíróknak készített segédletünket, s egyebekben is készséggel állunk a jövőben kollégáik rendelkezésére. (Hogy nem lehetetlen a tájékozódás, azt Révész Sándornak a témáról a Népszabadságban két nappal később megjelent cikke, Nyomottak vagyunk is bizonyítja.)

A bírált írás xenofób sugallatai miatt nem kívánunk ízlésvitába bocsátkozni, noha úgy látjuk, a bulváros stílus éppen azt nehezítette meg, hogy az olvasók megértsék a menekülők fogvatartásának problémáját.

Tisztelettel:

a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai

II. Kácsor Zsolt válasza

2. Nem „röpke” beszélgetést folytattam egyetlen kurd férfival, hanem hosszabban beszélgettem legalább tíz emberrel, köztük olyanokkal, köztük olyanokkal, akik közül egyesek több mint fél éve tartózkodnak ott. Mindenki esetében rákérdeztem az ombudsman állításaira - a cikkből kiderül a válaszok tartalma. Azt írtam le, amit hallottam. Hogy ez nem találkozik az MHB tetszésével, nem az én dolgom.

3. Nem állítottam be reprezentatívnak a panaszládában talált panaszt. Arról nem tudtam, hogy nem lett volna jogom megnézni, erre a szállás vezetése nem figyelmeztetett. Ettől függetlenül nagyon örülök neki, hogy elolvashattam.

4. A leghatározottabban visszautasítom, hogy írásomnak xenofób olvasata volna. A Magyarországon sajnos gyakran tapasztalt idegenellenességet nemhogy nem osztom, de riasztónak, elítélendőnek és embertelennek tartom.

„Magyarország, fáradtak vagyunk!”

Tegnap több mint száz afgán menekült jött el a bicskei menekülttáborból a Kossuth térre. Azért gyűltek össze, hogy ismertessék követeléseiket. A Belügyminisztérium máris válaszolt nekik. A gyorsaság dicséretes, a semmitmondás meg nem.

[caption id="attachment_1102" align="aligncenter" width="560" caption="Tüntető menekültek a Kossuth téren. Munkát, kenyeret"][/caption]

A menekültstátusz megszerzése utáni hat hónap leteltével és a tél közeledtével egyre több menekült érzi kilátástalannak a helyzetét, mert a rugalmatlan támogatási szabályok, a szinte átláthatatlan bürokrácia annyira megnehezíti a helyzetüket, hogy úgy érzik, esélyük sincs új életet kezdeni, noha erre jogilag erre megvan a lehetőségük.

A Kossuth téren órákon át skandálták, hogy segítséget kérnek a magyar államtól. A jelszavak olykor naivan és esetlenül, mégis torokszorítóan adták a járókelők tudtára, mit is akarnak a többségükben Afganisztánból elmenekült férfiak, asszonyok és gyerekek: segítséget, lakhatást, munkát, segítséget a valódi integrációhoz. A legmellbevágóbb talán ezek közül az az „állapotjelző” komor mondat volt, hogy „Magyarország, fáradtak vagyunk”.

Hogyan fogalmazták meg problémáikat a menekültek a Belügyminisztériumhoz (BM) eljuttatott petíciójukban?

„Mi, a tüntetés szervezői mindenekelőtt köszönetünket és hálánkat kívánjuk kifejezni a magyar államnak és minden polgárának ezért a védelemért és segítségért.

Mi, a tüntetés szervezői, a Bicskei Befogadó Állomáson lakó nemzetközi védelemben részesültek nevében érdemi esélyt kérünk arra, hogy az ország hasznos lakóiként élhessünk ezen a földön, ahová azért kényszerültünk menekülni, hogy saját és családjaink életét mentsük. Azt szeretnénk, ha valódi esélyt kapnánk arra, hogy a magyar társadalom részei lehessünk, hogy tisztességes és becsületes munkával hozzá tudjunk járulni az ország gyarapodásához.

Miután azonban védelmet kaptunk, és lehetőséget arra, hogy a bicskei menekülttáborban éljünk és nyelvet tanulhassunk, amint elhagyjuk a bicskei tábort, annak a reális veszélyével kell szembe néznünk, hogy munkanélküliek leszünk, és ami még rosszabb, hogy hajléktalanná válunk.”

Ingyenes lakhatást kérnek, amíg nem tudnak önállóan talpon maradni. Ez a követelés túlzónak tűnhet, ám ne felejtsük, éves szinten 100-200 emberről van szó, akik bár papíron a magyar állampolgárokkal azonos jogokkal rendelkeznek, nincsenek rokonaik, barátaik akik segíthetnének a bajban. A menekültek hajléktalansága sajnos valós probléma, ezt az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) már 2010-ben kifogásolta. A szervezet 2012 áprilisi jelentése szerint a jelenlegi integrációs rendszer nem képes megadni a nemzetközi védelmet élvezőknek az integrációhoz szükséges ismereteket és támogatást.

A menekültek további követelései teljesen érthetőek: ahhoz, hogy az integráció kezdeti nehézségeivel sikeresebben küzdjenek meg, a jelenleginél több, őket segítő szociális munkást, valamint rugalmas feltétekkel biztosított nyelvoktatást szeretnének. Kérik, hogy amíg nem tudnak elég jól magyarul, biztosítsanak számukra tolmácsot az orvosi vizsgálatokhoz, hogy panaszaikat valóban megértsék.

Az érintettek éppúgy hiányolják a menekültekre kidolgozott reális és átgondolt integrációs stratégiát, mint a menekültekkel foglalkozó szakemberek és szervezetek. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága idén áprilisban figyelmeztetett: „olyan kormányszerv hiányában, amely kimondottan a menekültek közösségi integrációjának ösztönzésével foglalkozna, sok menekültnek nincs valódi lehetősége az 1951. évi Egyezményben és más nemzetközi és regionális emberi jogi dokumentumokban lefektetett jogai gyakorlására, ideértve a megfelelő lakhatáshoz való jogot. Leginkább csak az elszigetelt, alulfinanszírozott és projekt-alapú budapesti menekülteket támogató szolgálatokra támaszkodhatnak, amelyek nem képesek megoldani a strukturális problémákat, hiszen ehhez stratégiai és minisztériumokat összefogó intézkedésre lenne szükség.”

Ehhez képest a BM tegnap a petícióra és a tüntetésre adott, kutyafuttában összedobott reakciójában, amely bájos módon „Sajtóközlemény” névre hallgat, az áll, hogy „Magyarországon a nemzetközi védelemben részesített menekültek részére társadalmi beilleszkedésük elősegítése érdekében a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) a hatályos menedékjogi szabályokban foglaltak alapján széles körű támogatást nyújt”. A menekülteknek erről más személyes tapasztalata van.

A Helsinki Bizottság azért segített a tüntetést bejelenteni a rendőrségen, mert őszintén reméljük, hogy akciójukkal a menekülteknek sikerül ráirányítani a figyelmet a problémáikra. Ezek az emberek biztosan többet érdemelnek semmitmondó közleményeknél. Az állam által elismert, nemzetközi védelemben részesülő oltalmazottak és menekültek érdemi válaszokat, megoldást várnak a minisztériumtól és BÁH-tól.

Iván Júlia

Tényszerűség kedvéért: hogyan értsük a BM-et?

A strasbourgi ítélettel első lépésben nincs sok dolga a kormánynak, végre kell hajtania, és jó napot. Okos kormány azonban a maga kárából is tanul. Igyekszik elkerülni a kártérítések tömegét. Nem érdektelen tehát megvizsgálni, mit értett meg a Belügyminisztérium két strasbourgi kokiból.

[caption id="attachment_1004" align="aligncenter" width="560" caption="Menedék. Torzó"][/caption]

Október 23-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága két ügyben is elmarasztalta Magyarországot. A sértetteket, egy iraki testvérpárt, illetve egy palesztin férfit a Magyar Helsinki Bizottság képviselte. Mindhármójuk menedéket kért hazánktól, ennek ellenére idegenrendészeti őrizetbe vették, magyarul fogdába zárták őket. A bíróság szerint mindezzel megsértették emberi jogaikat, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

A Belügyminisztérium közleményben reagált a strasbourgi döntésekre. Az abba foglaltak arra indítottak bennünket, hogy pontról-pontra vizsgáljuk meg a tárca állításait. Dőlttel, idézőjelben szerepel a tárca közleménye, ebbe a szövegbe ékelődnek a mi kommentárjaink. (A kiemelések tőlünk valók.)

***

Reagálás az Emberi Jogok Európai Bírósága kritikáira

„A bíróság mindkét ítéletében arra hivatkozott, hogy a fogva tartás önkényes volt, ezért Magyarország eljárásával megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményben foglaltakat. Álláspontja szerint a magyar menekültügyi hatóságnak az akkor hatályos menedékjogi szabályok alapján jogorvoslati lehetőséget biztosítva, írásba foglalt döntésben kellett volna indokolnia azt, hogy mely okból nem kezdeményezi az idegenrendészeti hatóságnál a menedékkérő külföldi idegenrendészeti őrizetének megszüntetését.”

Pontos állítás. Kár, hogy a közlemény további része elrugaszkodik ettől, illetve olyan állításokat tulajdonít az ítéletnek, amelyek nincsenek benne. De lássuk, miről van szó.

„A bíróság ezzel az ítéletével a magyar közigazgatási hatóságok és bíróságok álláspontjától eltérően értelmezte a magyar nemzeti jogi szabályozást.”

Valóban eltérően, és a magyar államnak éppen ezért kell kártérítést fizetnie a három sértettnek, akiknek bizonyítottan megsértették az emberi jogait. A közlemény itt is azt sejteti (később pedig ki is mondja), hogy itt csak afféle bagatell értelmezési vitáról lenne szó: szőrszálhasogató jogászkodásról. Nincs így.

Fontos annak kiemelése, hogy a bíróság önmagában nem a menedékkérők fogva tartását tartotta jogellenesnek, hanem a menedékjogi és az idegenrendészeti szabályozás koherenciáját hiányolta.”

Nem, nem holmi koherenciagondokról van szó (bár az is igaz, hogy a hazai szabályozásban szép számmal találhatunk ilyeneket is). A döntés világosan kimondja: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét. Egyébként Strasbourg csak abban az esetben foglalkozik a szabályozás koherenciájával, ha annak hiánya emberi jogokat sért. Mint történt az a mostani két esetnél.

„Hangsúlyozni szükséges, hogy a vitatott jogi rendelkezés, amely szerint a jogalkotó a menekültügyi hatóság mérlegelésére bízta a menedékkérő külföldivel szemben, az illegális határátlépés miatt elrendelt őrizet megszüntetésének kezdeményezését, 2010. december 24-én hatályát vesztette. A 2008. január 1-jén hatályba lépett menedékjogi törvény 2010-ben történt módosításának indoka részben éppen az volt, hogy megszüntesse a hivatkozott rendelkezés eltérő értelmezésének a lehetőségét.”

Ezt olvasva a jóindulatú és tájékozatlan olvasó megkönnyebbülve sóhajthat fel, hála istennek, az eddigi apró gondok 2010 szentestéjétől fogva nincsenek többé. De ne tegye. Az „értelmezési problémákat” a kormány úgy „oldatta meg”, hogy szőröstől-bőröstől megszüntette a rendelkezést. A menekültügyi törvény 55 § (3) bekezdése addig ugyanis így szólt: ha a menekültügyi hatóság a menedékkérelmet érdemi eljárásra utalja, és a kérelmező idegenrendészeti őrizetben van, „a menekültügyi hatóság kezdeményezésére az idegenrendészeti hatóság az őrizetet megszünteti”. Az egyaránt a BM felügyelete alatt álló menekültügyi hatóság mindezt úgy értelmezte, maga dönti el, hogy szabadítja-e a menedéket kérő külföldit vagy sem. A Helsinki Bizottság és több esetben az ügyészség is úgy vélte, hogy ez a szabály kógens, vagyis kötelező erejű: ha a külföldi kérelmének elbírálása megindul, tovább már nem tartható idegenrendészeti őrizetben.

Most hogy a „beteg” szabályt amputálták,– mint a közleményből is kiderül – a kormány abban a hiszemben van, hogy ezzel a menedékkérők fogdába zárása jogszerűvé vált. A strasbourgi ítélkezési gyakorlat viszont szerencsére nem ilyen. Attól mert egy „szabályozás” koherenssé, formálisan jogszerűvé és hézagmentesen rendőrállamivá válik, még ugyanúgy sérti az emberi jogokat. Ha például korábban jogszabály írta elő az elítéltek számára biztosítani szükséges minimumterületet és a légköbmétert, hiába módosítják úgy az előírást, hogy „a hatóságnak törekednie kell” vagy „amennyiben lehetséges”, esetleg csökkentik 1 négyzetméterre és köbméterre, teszik „jogszerűvé” az embertelen bánásmódot, Strasbourg – nagyon helyesen – tartalma szerint fogja vizsgálni a gyakorlatot. (A példa egyébként nem akadémikus, a kormány ilyen értelemben módosította a szabadságvesztés végrehajtásáról szóló rendeletet.)

„A tényszerűség megkívánja a két konkrét ügy körülményeinek bemutatását. Az iraki testvérpár illegálisan érkezett Magyarország területére, és kért menedékjogot, mely eljárás időtartamára részükre a hatóság szálláshelyként befogadó állomást jelölt ki. A külföldiek ügyükben a döntést be nem várva ismeretlen helyre távoztak, ezzel ellehetetlenítve az eljárás lefolytatását. A menekültügyi hatóság ezért kérelmük tárgyában megszüntető végzést hozott.  Egy évvel később a külföldiek dublini eljárás keretében kerültek visszavételre Hollandiától. Az idegenrendészeti hatóság figyelembe véve azt a körülményt, hogy a külföldiek nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy úti céljuk változatlanul Hollandia, fennállt annak lehetősége, hogy ismételten jogellenesen elhagyják az országot, sor került idegenrendészeti őrizetbe vételükre. A menekültügyi hatóság a lefolytatott eljárás eredményeként kiegészítő védelmet nyújtott a kérelmezőknek, azaz oltalmazottként ismerte el őket és biztosította számukra a jogállásukhoz kapcsolódó ellátásokat és támogatásokat. A külföldieket kérelmükre úti okmánnyal látta el, melynek birtokában újra ismeretlen helyre távoztak.”

A „tényszerűség” miatt fontos megjegyezni, hogy az iraki testvérpár – egy 18 és 19 éves fiú – első alkalommal is azért távozott az országból, mert szüleik Hollandiában élnek, így szemben a minisztérium célozgatásaival, teljesen méltányolható okból csatlakoztak szüleikhez. Mindenki így tenne a helyükben. Az eljárás befejeződését követően pedig éltek azzal a jogukkal, hogy úti okmányt kapjanak és utazhassanak. Ennek semmi köze a fogva tartásuk jogszerűtlenségéhez.

„A palesztin ügyfél hamis úti okmány birtokában Ukrajna felől kísérelte meg az ország területére történő belépést, amely miatt az idegenrendészeti hatóság a jogszabályoknak megfelelően eljárást indított és rendelkezett idegenrendészeti őrizetbe vételéről. A külföldi a menedékjog iránti kérelmét már őrizetben terjesztette elő. A menekültügyi hatóság nevezett kérelmét érdemben elbírálta, melynek alapján döntött arról, hogy nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, ugyanakkor megállapította a visszaküldés tilalmát, mely döntéssel szemben a külföldi jogorvoslattal élt a bíróság felé. A közigazgatási eljárás lezárulását követően az ügyfél befogadó állomásra került, ahonnan már több mint egy éve, okmányok nélkül, illegálisan ismeretlen helyre távozott.”

Mindenekelőtt, a fiatal, a menekülésre késztető szörnyűséges körülményektől súlyosan traumatizált férfit az ENSZ palesztin menekültekre szakosodott szerve, az UNRWA már korábban elismerte menekültként, tehát világos volt, hogy védelemre szorul, mert eleve menekültként jött hazánkba. Mégpedig érvényes, a palesztin menekültek számára a libanoni hatóság által kiállított érvényes útlevéllel érkezett. Bár az igaz, hogy az érvényes útlevelében az embercsempészek munkájának gyümölcseként végül hamísított görög tartózkodási engedély szerepelt, és a beutazása vízum hiányában nem volt jogszerű. Éppúgy illegálisan lépett tehát Magyarország területére, mint a menekülők túlnyomó többsége. (Mint ’56-ban kétszázezer magyar Ausztriába.)

Továbbá, a tárca állításával szemben elfogásakor azonnal menekültkérelmet terjesztett elő. Az ő esetében is egyértelművé vált: nem lehet visszaküldeni sem Ukrajnába, sem a származási országába, mert ott őt kínzás, embertelen bánásmód fenyegetné. Az idegenrendészeti hatóság azonban azok után is ragaszkodott a férfi fogva tartásához, hogy megállapította: nem kell és nem is lehet Magyarországról kitoloncolni. Menedékjogi eljárása jelenleg is tart, és annak ellenére, hogy a befogadotti védelmet már megszerezte, és jogszerűen tartózkodik Magyarországon, menekültként való elismerése a magyar bíróság döntésétől függ majd. Az itteni eljárást felfüggesztették, mert az Európai Unió Bíróságának döntésére kell várni, ugyanis attól függ majd, hogy a kérelmezőhöz hasonló palesztin menekültek automatikus menekültstátuszt kapnak-e az unió tagállamaiban, vagy pedig külön eljárást kell lefolytatni.

 „A fentiekben ismertetett ügyek is alátámasztják azt a tapasztalatot, hogy a Magyarországra érkező menedékkérők döntő többségének nem hazánk a végső úti célja még akkor sem, ha részükre védelmet és ehhez kapcsolódóan támogatásokat biztosítunk.”

– Ahogy nálunk a menedékkérőkkel bánnak, most miért csodálkoznak rajta? – mondhatnánk cinikusan. Nem tesszük, mert jól tudjuk, egy ország civilizációs állapotát és emberségét jól tükrözi, hogyan bánik a hozzá védelemért forduló külföldiekkel. A hazai hatóságok sok mindent tesznek annak érdekében, hogy a potenciális menekülők szemében minél rosszabb kép alakuljon ki országunkról, és minél gyorsabban továbbálljanak. Mégis ott bujkál e sorokban a sértettség, hogy a migránsoknál nem számítunk az ígéret földjének. Befalazott ajtók mellett dőreség új bálozókra áhítozni.

„Meg kell említeni azt is, hogy a menedékkérők szinte kivétel nélkül illegálisan érkeznek az ország területére és az idegenrendészeti hatóság a kérelmezőknek csak kisebb hányadában tartja indokoltnak és alkalmazza a személyes szabadság korlátozását.”

A közlemény sandán azt sugallja, hogy a két ügyben tanúsított hatósági magatartásnak köze van ahhoz, hogy a külföldiek hogyan érkeztek, hova mentek Magyarországról, szándékukban állt-e Magyarországon élni vagy sem. Ez nincs így. A strasbourgi bíróságnak arról kellett határozni, hogy jogszerű-e úgy hosszadalmas hónapokig – jelenleg akár 12 hónapig – idegenrendészeti őrizetben tartani menedékkérőket olyan feltételezések vagy akár tényszerű állítások alapján, amelyek nem szerepelnek a jogszabályokban, vagyis nem képezhetik idegenrendészeti őrizet címén a fogva tartás jogalapját.

Azt már mi tesszük hozzá: az a tény, hogy egyszer már elhagyták az országot (mint az iraki testvérpár), illetve hogy illegálisan érkezett ide (mint palesztin ügyfelünk), nem lehet az őrizet elrendelésének jogalapja. Ilyen hivatkozást az idegenrendészeti jog nem ismer, ezért is önkényes a fogva tartás.

Igazán örülnénk annak, ha a menedékkérőknek csak „kisebb hányada” kerülne „őrzött szállásra”. A tárca már korábban is beszámolt kedvező változásokról. Egyelőre ennek mi kevés jelét látjuk a fogdákon.

„Hamarosan dönt az Országgyűlés arról a törvényjavaslatról, amely mind a menedékjogi, mind az idegenrendészeti törvény vonatkozásában olyan módosításokat céloz meg, amelyek az Emberi Jogok Európai Bírósága által a menedékkérők őrizetben tartásával kapcsolatban megfogalmazott kritériumokkal összhangban vannak, egyben biztosítják a két jogterület koherenciáját is.”

A Helsinki Bizottság szívesen áll a Belügyminisztérium rendelkezésére, hogy a kívánatos jogszabály-módosítások megtörténjenek. Reméljük lesz elég idő és akarat a valós konzultációhoz. A tárca felügyelte hatóságoknak addig is módjukban áll gyakorlatukat összhangba hozni az európai emberi jogi előírásokkal, vagyis eltekinteni a menedékkérők őrizetének automatikus, az egyéni szempontokat figyelmen kívül hagyó rutinszerű elrendelésétől.

ij-pb-zzs

A jogsértő magyar államnak újból fizetnie kell

A strasbourgi bíróság két újabb, Magyarországot elmarasztaló ítéletet hozott: jogellenes volt egy iraki menedékkérő testvérpárnak és egy palesztinnak hosszú hónapokon át tartó idegenrendészeti őrizete. Az állam a Magyar Helsinki Bizottság három ügyfelének fejenként tízezer euró kártérítést fizet.

[caption id="attachment_948" align="aligncenter" width="560" caption="Tévészoba az egyik uniós pénzen felújított őrzött szálláson. Lecsavarozva"][/caption]

A kérelmezők, hazánkban menekültstátuszért folyamodó külföldiek azért fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, mert mindaddig a személyes szabadság teljes megfosztásával járó őrizetben kellett maradniuk, amíg menekültkérelmük ügyében született döntésre vártak. Elzárásuk a nyírbátori idegenrendészeti fogdán majd’ fél évig tartott, és végül mind hárman védelmet kaptak hazánkban.

Az idegenrendészeti őrizetnek és az őrzött szállásnak az eufemisztikus elnevezése olyan fogdakörülményeket takar, amelyek rosszabbak a börtönviszonyoknál, amelyeknél embertelen, megalázó bánásmódnak kitéve élnek a sorsuk elbírálására várók. Számosan – mint jelen ügy egyik kérelmezője is – a menekülésre késztető szörnyűségektől súlyosan traumatizálva érkeznek. Mentális és fizikai állapotukat továbbrontja, hogy nem értik, miért kezelik őket bűnözőkként pusztán azért, mert úti okmányok nélkül érkeztek hazánkba. Jóllehet nemzetközi egyezmény mondja ki: amiatt nem érhet senkit joghátrány, hogy érvénytelen okmányokkal érkezik abba az országba, ahol védelmet kér, a hazai hatósági gyakorlat még sincs figyelemmel erre.

A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje kérelmének helyt adva a strasbourgi bíróság kimondta: a kérelmezők idegenrendészeti őrizete sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és személyes biztonsághoz való alapvető jogot biztosító 5. cikkét.

Az ítéletek tegnap, az 1956-os forradalom ötvenhatodik évfordulóján születettek. Az egybeesés véletlen, mégis szimbolikus.

Kormányaink Nyugaton járó képviselői a forradalom évfordulója táján rendszeresen fejezik ki hálájukat a magyar menekültek egykori befogadásáért. Így tett a napokban Martonyi János is, amikor Hillary Clinton külügyminiszterrel találkozott. A hivatalos kommüniké szerint a magyar külügyminiszter köszönetet mondott a magyar menekültek tízezreit befogadó Amerikának.

S valóban számos honfitársunk talált védelmet Nyugaton, ha valamelyik diktatúra vagy háború elől kellett menekülnie. Így volt ez nem csak 1956 utolsó hónapjaiban, de a harmincas évektől egész a rendszerváltásig. Közismert, hogy a forradalom 200 ezer menekültje után 1989-ig újabb 200 ezer magyar szivárgott Nyugatra. Őket sem küldték vissza, őket is nagylelkűen befogadták, noha nem biztos, hogy mindegyikük klasszikusan „politikai menekültnek” számított.

A magyar forradalom a világszabadság történetének a része; a forradalom utáni magyar menekülők nyugati befogadása pedig a szolidaritás, az állami empátia iskolapéldája marad, amiből érdemes tanulni.

Több mint két évtizede módunk lenne megélni a szabadság, a nyugatias emberi jogi normák megosztásának örömét és felelősségét: azaz immár befogadó államként viselkedni. De nem ez történik. Afféle pereket, mint a mostaniak, sajnos, akár naponta megnyerhetnénk, mert a menedékkérőkkel szembeni hasonló jogsértések rutinszerűek hazánkban. (A mostanihoz hasonló ügyet már sikerrel képviseltünk Strasbourgban.) Noha törvény írja elő, hogy a hazánkba érkező menedékkérő addig nem utasítható ki, míg kérelmét jogerősen el nem bírálják; s mivel idegenrendészeti őrizetbe csak az helyezhető, aki ki van utasítva, értelemszerűen így a menedékkérők nem kerülhetne fogdára („őrzött szállásra”). Ehhez képest a menedékkérők többsége rövidebb-hosszabb időre mégis oda kerül.

Az „amerikás magyarok” fogalmát mindenki ismeri, de mikor hallani „magyaros palesztinokról”; „magyaros afgánokról”? A szomorú helyzet az, hogy aki hozzánk azért menekül, mert szabad emberhez méltó életet remél, könnyen jogtipró módon rácsok mögé bekasztlizva, méltányos eljárás nélküli fogolyként ismerkedhet „Európa értékeivel”.

Csak elvétve hallani Magyarországon nehézségek nélkül befogadott, majd sikeresen integrált menekültekről is. Annál gyakrabban jogellenesen fogvatartottakról vagy visszafordítottakról.

A magyar kormányok nem a „Több Európára van szükség, nem kevesebbre!” elve szerint járnak el, hanem az európai értékeket leépítő, az érvényben lévő jogszabályokat rendre figyelmen kívül hagyó gyakorlatot folytatnak.

A mostani perek is rávilágítottak, hogy államunk nem az európai megoldást választja, hanem a jogsértést, és szükségtelenül tartja fogva a védelmet kérőket. Az Európai Emberi Jogi Bíróság tegnapi ítéleteiben egyértelműen kimondta, hogy a magyar állam újra megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét.

Szolidaritás, felelősségvállalás a magyar kormányok retorikájának kulcselemei, mégis a menekültekkel szemben folytatott eljárások során a hatóságok rutinszerűen ignorálják ezeket a fogalmakat. Előszeretettel hivatkozunk arra, hogy Magyarországnak a nemzetközi politikában joga van a „tisztességes eljáráshoz”. Sajátos módon ezt nem tekinti evidenciának a védelemért folyamodóknál, noha a személyes szabadság önkényes korlátozása fogalmilag kizárt egy jogállamban. Az Alaa Al-Tayyar Abdelhakim, Hendrin Ali Said és Aras Ali Said kérelmezők ügyében született strasbourgi ítélet nem csak róluk, de a jogállamiságunk állapotáról is szól.

Van, hogy menni kell

A világ egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Ez a feledékeny állam Magyarország.

[caption id="attachment_931" align="aligncenter" width="558" caption="Újabb magyar menekülők érkeznek a traiskircheni táborba 1956 utolsó napjaiban"][/caption]

- Csomagolj Erzsi, mindennek vége - hadarta rekedten a hálószoba ajtaját feltépve. Erzsi félálomban leintette: - Ne kiabálj, alszanak a gyerekek. Hol a fenében voltál? Fél öt. Egész éjjel le se hunytam a szemem, azt se tudtam, élsz-e még.

- Mindennek vége, a ruszkik megindultak Pest felé, mindnyájunkat felkötnek - mondta még mindig zihálva.

- A szovjetek? Visszajönnek a ruszkik? - hitetlenkedett az asszony egy pillanatig. - Tudtam, annyira tudtam, ez az egész túl szép volt, hogy igaz legyen. Mihez kezdünk most?

- Odakinn teljes a felfordulás, nincs vesztegetnivaló időnk. Ha maradunk, nekünk kaput. A gyerekek miatt muszáj mennünk. A Béláék már éjszaka elindultak Ausztriába, most még nyitva a határ. A Béla unokatestvére minket is el tud vinni teherautóval Sopronig, aztán majd meglátjuk.

- Laci, te mindig túldramatizálod a dolgokat. Ebben mindenki benne volt, csak nem nyírhatják ki a fél országot - replikázott Erzsi karikás szemét törölgetve.

- A ruszkikkal visszajön az ÁVÓ meg minden, meglátod. Nekem annyi. És nem csak nekem, Erzsi, fogd már föl, azok után, amiket az újságban írtál, csak nem képzeled, hogy az elvtársak megbocsátanak?! Én nem bírom ki még egyszer a börtönt, te meg még az első hetet se élnéd túl a dutyiban a széplelkű idealizmusoddal. Itt már sosem lesz se demokrácia, se fejlődés.

- A mamust akkor sem hagyhatjuk itt, nem bírná ki, ha mind elmennénk. Ki fogja gondját viselni? Meg a lakás, az otthonunk, a munkám… Németül se tudok, mihez kezdünk mi külföldön egy fillér nélkül?

- Még mindig nem érted. Ha maradunk, akkor vagy kinyírnak, vagy bezárnak. És ha csoda történne és megúsznánk, én akkor sem akarok egy poshadt diktatúrában élni. Elég volt a háború, a nyilasok, a nyomor, a komcsik… nem bírom tovább… a gyerekeim többet érdemelnek…

Laci ekkor olyat tett, amit a sokévnyi küszködés alatt még soha: elsírta magát. Erzsi ekkor értette meg, hogy nincs tovább. Az eddigi életüknek vége. Laci olyan megtört és kimerült volt kopott bőrkabátjában, koszos szemüvegével, romba dőlt álmaival, hogy Erzsi alig ismert rá. Amikor egy kicsit összeszedte magát, Laci így szólt:

- A mamus is jön velünk. Vagy ha nem akar, majd utánunk jön valahogy, valamikor, nem tudom. A Gézáék majd támogatják addig. Átszaladok hozzá és beszélek vele, te addig keltsd föl a gyerekeket és csomagoljatok. Hozd a nagyanyádtól örökölt nyakláncot is, szükségünk lehet rá.

Laci elrohant, mire Erzsi még mindig szédelegve lerángatott két ósdi bőröndöt a hálószobaszekrény tetejéről. Kinyitotta a szekrény ajtaját és percekig csak bámult rá, majd hirtelen elkezdte kirángatni a ruhákat, miközben hangos zokogásban tört ki.

Két órával később egy középkorú pár és két kisgyereke állt a pesti belváros egyik ütött-kopott házának udvarán a szemerkélő esőben, hogy még egy utolsó pillantást vessenek eddigi életük gangos világára. A kislány szakadt fülű mackóját szorongatta tiszta erőből, a fiúcska csak a szemét törölgette. Egy fél óra múlva már egy teherautó platóján nyomorogtak útban az új élet felé. Elindultak hát.

***

Hetek alatt egy megyeszékhelynyi város lakossága lépte át a nyugati határt, ami a második világháború után a világ első tömeges méretű menekültválságát idézte elő. A kommunista diktatúra ellen a lábukkal szavazók sokszínű csoportot alkottak: voltak köztük orvosok, mérnökök, művészek, élsportolók, falusi gazdálkodók, gyári munkások, tanítók, börtönből szabadultak, idősek és fiatalok, férfiak és nők, vallásosak, konzervatívak, szabadelvűek és csalódott kommunisták egyaránt. A világ akkor példát mutatott együttérzésből és szolidaritásból. Ausztria beengedte a magyar menekülteket, és lehetőségeihez képest nagyvonalúan gondoskodott elhelyezésükről, ellátásukról. A háború után épp hogy talpra álló kis ország azonban képtelen lett volna tartósan ellátni kétszázezer menekültet, így néhány napon belül megkezdődött a történelem egyik legnagyobb menekült-áttelepítési akciója. A világ harminchét országa vállalta, hogy befogad magyar menekülteket, a legnagyobb számban az Egyesült Államok, Kanada, Németország, Franciaország, Svájc, Ausztrália és az Egyesült Királyság.

Mintegy százezer menekült áttelepítésére már az első tíz hétben sor került, és az ötvenes évek végére pedig egyetlen magyar menekült sem maradt menekülttáborban. Az „ötvenhatosok” a néhány évvel korábban született genfi egyezmény alapján menedékjogot, valamint azzal számos jogosultságot és támogatást kaptak. Nagy részük sikeresen beilleszkedett a befogadó országok társadalmába, ami lehetetlen lett volna a nemzetközi közösség, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság és a civil szervezetek hathatós segítsége nélkül.

A mai menekültek jellemzően nem Budapestet, Varsót vagy Berlint kénytelenek hátuk mögött hagyni. Korunk Erzsijei és Lacijai Afganisztánból, Szomáliából, Iránból, Szíriából menekülnek, pontosan ugyanolyan okok miatt, mint történetünk hősei: ők sem jószántukból, kalandot keresve hagyják el a világot, ahol felnőttek, amit szeretnek és ismernek. Azért teszik, mert mentik az életüket, testi épségüket, családjukat, szabadságukat az elnyomás, az üldöztetés és háború elől. Számukra a demokratikus, biztonságos Európa ugyanúgy a remélt Kánaán, mint az ötvenhatos menekülteknek volt a „Nyugat”. Rájuk azonban nem szolidaritás, befogadás és gyors beilleszkedés vár. Ha Erzsi és Laci afgán alteregói a mai Magyarországon kérnek menedéket, nagy eséllyel kerülnek nyitott táborok helyett hosszú hónapokra fogdára, ahol az embertelen bánásmód és megalázás sem kizárt, s a társadalom nagy része pedig szabadulásuk után is nem kívánatos idegenként tekint rájuk. A menedékjogi eljárás során rendre megkérdőjelezik, hogy vajon igazat mondanak-e, és néhány kisebb ellentmondás vagy pontatlanság a történetükben könnyen a menekült státuszukba kerülhet. Nagy esélyük van arra, hogy nevetséges indokokkal visszatoloncolják őket a nem biztonságos és védelmet lényegében senkinek sem nyújtó Szerbiába, ahonnan ki tudja, hova küldik őket tovább.

Pedig hozzánk nagyon kevés mai Erzsi és Laci vetődik el: általában egy év alatt az egykori néhány hetes magyar menekülthullám csupán egy század része. Évi egy-kétezer menedékkérő még erős túlzással sem mondható soknak, különösen tudva, hogy például Pakisztánban, Iránban és Kenyában több millió menekült él évek óta, vagy hogy Törökország a szíriai polgárháború kitörése óta százötvenezer szír menekültet fogadott be. Ennek ellenére a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb menekültválságát előidéző állama, a nemzetközi menekültvédelmi rendszer első „haszonélvezője” ma nem kér a menekülőkből. Az ENSZ és számos civil szervezet álláspontja szerint a magyar menekültügyi rendszer több sebből vérzik és távolról sem biztosítja az oltalomkeresőknek az őket megillető védelmet. Egyre több nyugat-európai bíróság deklarálja, hogy Magyarország nem biztonságos a menedékkérők számára és a magyar menekültügyi rendszert egyre többször ültetik az Unió szégyenpadjára.

Az ötvenhatos forradalom évfordulóján különösen van tehát mit szégyellnünk. Noha akad számos pozitív történelmi példa (ilyen volt a Hitler csapatai elől menekülő lengyelek, a görög polgárháború vagy a délszláv konfliktusok miatt elűzöttek befogadása), a jelenlegi magyar menekültügyi gyakorlat a legtöbb európai országgal összehasonlítva szűkkeblű és értelmetlenül szigorú.

A magyar történelem számtalanszor igazolta, hogy a szerencse forgandó. Az üldözöttek befogadása olyan erkölcsi és jogi kötelezettség, ami hol az egyik, hol a másik országnak, csoportnak, egyénnek segít, és a szerepek bizony változhatnak. Remélhetőleg Magyarországnak nem kell újra menekült-kibocsátó országgá válnia ahhoz, hogy ezt megint megértse.

El Duende

Menedék helyett embertelen bánásmód

A kelta muzsikáról és a kiváló sörről is nevezetes Dublin neve mára összeforrt azzal a rendszerrel, amelyik a menedékkérők „újraelosztásáért” felel az Európai Unióban. Csak abban a tagállamban kérhet menedékjogot valaki, ahol először az unió területére lép, ha máshol teszi, visszaküldik.

[caption id="attachment_891" align="aligncenter" width="560" caption="A nyírbátori közösségi szálláson. Pőrén"][/caption]

Az oltalomkeresőket ide-oda pakolgató költséges rendszert számos jogos kritika érte az utóbbi években. Egy haszna azért, úgy tűnik, mégis van: tesztként szolgálhat a tagállamok számára. Ahol komoly gondok vannak a befogadással, oda a többi tagállam nem küldheti vissza a menedékkérőket. Görögország például, uniós jogot sértve, éveken át nem tett semmit működőképes menekültügyi rendszer kiépítésére. Az utcán hajléktalanként tengődő, tébécés afgán gyerekekről, rendőri brutalitásról és rasszizmusról, középkori fogvatartási körülményekről szóló jelentések bejárták Európát. Végül a strasbourgi bíróság mondta ki általános jelleggel: a görög menekültügyi rendszer működésképtelen, a menedékkérők oda nem küldhetők vissza, mert embertelen bánásmódnak lennének kitéve.

Mostanában új ország tör görög babérokra. Nyugat-európai bíróságok sora mondja ki egyedi ügyekben, hogy Magyarország nem biztonságos menedéket nyújtó ország. Német, svájci, francia, belga, holland és osztrák bírák számos dolgot kifogásolnak: a menekülők szinte automatikus fogva tartását, gyakori bántalmazást, esetenkénti kényszergyógyszerezést, a menedékjogi eljáráshoz való hozzáférés nehézségét. Külön probléma, hogy Magyarország – egyedülálló módon – menekültügyi szempontból biztonságosnak tartja Szerbiát, ahová érdemi vizsgálat nélkül számos menedékkérőt küld vissza. Pedig Szerbia az utóbbi években senkinek sem ítélt meg menekültstátust, a világ legveszélyesebb helyeinek versenyében bizonyosan döntős Afganisztánból vagy Szomáliából érkezőknek sem.

Nem csoda tehát, hogy még az általában diplomatikusan fogalmazó ENSZ Menekültügyi Főbiztosság is szokatlanul éles szavakkal bírálta tavaszi országjelentésében a magyar gyakorlatot, megerősítve a Helsinki Bizottság és külföldi szervezetek kritikáit. Szintén jelzésértékű, hogy néhány ügyben már a strasbourgi bíróság is elrendelte a menedékkérők visszaküldésének ideiglenes felfüggesztését, amire csak egész kirívó esetekben szokott sor kerülni.

Görögországhoz hasonlítva a legfontosabb különbség, hogy a dél-európai államnak nagyszámú (évi 10-15 ezer) menedékkérőről kellett volna gondoskodnia, míg Magyarországra európai mércével igen kevesen érkeznek. Ráadásul – Görögországgal szemben – itt több mint egy évtizede működik valódi menekültügyi rendszer, amelynek minősége még javult is a kétezres évek második felében.

A magyar menekültügy látványos leromlása az utóbbi három évben nem külső körülmények, hanem tudatos döntések következménye. Évi kétezer menedékkérővel és száz-kétszáz, végül védelmet – tehát a Magyarországon maradás lehetőségét – megszerző külföldivel akár a régió menekültügyi mintaországa is lehetnénk. A kormányzati és szakmapolitika ehelyett inkább az elrettentés stratégiáját választotta, értelmetlenül szigorú döntéshozatallal, nyitott befogadóállomások helyett börtönkörülményekkel. A traumatizált, egymással és az őrökkel nyelvi és kulturális akadályok miatt kommunikálni képtelen külföldiek hosszadalmas fogva tartása természetesen az agresszió melegágya. Az elismert menekültek helyzete sem rózsás: hatékony integrációs politika hiányában legtöbbjüknek nem sok esélye van arra, hogy beilleszkedjen az egyébként is elutasító magyar társadalomba.

A következmények túlmutatnak a súlyos emberi jogi sérelmeken. Európa nagy részén – nem úgy, mint Magyarországon – a menekültügy jelentős társadalmi és politikai érdeklődésre számot tartó téma. A borítékolhatóan szaporodó súlyos nemzetközi kritikák tovább rontják az ország megítélését. Mindez különösen szégyenletes annak fényében, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi menekültvédelmi rendszernek köszönhetően elsőként pont a mi 200 ezer, Nyugatra menekült honfitársunk kezdhetett új életet 1956-ban.

A jelenlegi gyakorlat ráadásul értelmetlenül drága, a tömeges idegenrendészeti őrizet infrastruktúrája évente legalább kétmilliárd forintba kerül. Csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell megvárnunk, amíg az Európai Bizottság kényszeríti ki a változást.

Gyulai Gábor

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság menekültügyi programjának vezetője, írása a HVG 2012. szeptember 29-iki számában jelent meg

Pokolból mocsárba: afgán gyerekek Magyarországon

Afganisztán egyike a Föld legveszélyesebb országainak, ahova gyerek születhet. Magyarország pedig az egyik legrosszabb helye Európának, ahol afgán gyerek védelmet remélhet.

[caption id="attachment_779" align="aligncenter" width="560" caption="Afgán menekült gyerekek Kabulban"][/caption]

A hazai sajtó jó egy hete adott hírt a Csongrád megyei határrendészeti szervek bravúros akciójáról, amikor – hála a stabil hőkamerák rendszerének – Röszkénél sikerült feltartóztatniuk („elfogniuk”) tizenkét 5 és 15 év közötti afgán gyereket. Határsértők ők, akik illegálisan lépték át a magyar gyepűt. Mi pedig önképünk szerint befogadó nemzet vagyunk, ahol gyenge és ártatlan üldözött bízvást oltalomra lel.

A hatóságnak különösen a hétvégi hírszegény időszakban szokása hírt adni ilyesféle ügyekről. A rendőrség kommunikátorai akár büszkék is lehetnek magukra, hogy a sajtó változtatás nélkül adja tovább közleményeiket. A média már kevésbé lehet elégedett önmagával, mert a migránsokról szóló híreiben alapvető feladatait nem látja el: nem ellenőrzi a hatóság működését, illetve nem tájékoztatja sokoldalúan és ellenőrzött tényszerűséggel a közönséget.

Emberek kék fényben

A Magyar Helsinki Bizottság tavaly megvizsgálta, hogyan szerepelnek a külföldiek a híradásokban. A 2011 januárja és augusztusa közti netes megjelenések kerültek a mintába. Ezek szerint a hazai sajtó az ide érkezőkkel leggyakrabban rendészeti hírként foglalkozik, a migránsokat és a menekülteket szinte bűnözőként, nemzetbiztonsági veszélyként bemutatva. A gyakran szívszorító személyes történetek, a migránsok „emberi oldala” vagy a beilleszkedés sikerei és nehézségei ugyanakkor egyáltalán nem jelennek meg a tudósításokban.

[caption id="attachment_782" align="aligncenter" width="560" caption="Menekülttábor Kabulban"][/caption]

Az tapasztaltuk, hogy bizonyos témák állandóan terítéken vannak, minden hónapban aktuálisak, például hogy pontosan hol, hány és milyen nemzetiségű illegálisan az országban tartózkodó külföldit fogtak el a rendőrök, továbbá miféle embercsempész hálózatot számoltak fel. Annak is hírértéke van, hogy milyen új embercsempész-útvonalakat fedeztek fel, és az illegális migránsok milyen módszereket használnak a határátlépésnél. Az esetek nagy többségében a szerkesztőségek a Magyar Távirati Iroda cikkeit veszik át, amelyek viszont szinte minden esetben rendőrségi közlemények szó szerinti átemelései.

A mintában több olyan írás is volt, ami a bevándorlás-ellenességet erősítette. Alig néhány részletezte viszont a migránsok érdekében tett lépéseket, intézkedéseket, ahogyan a migráció kényszerítő vagy ésszerű okaival sem nagyon foglalkoztak a szerzők. Elenyésző volt azon cikkek száma, amelyekben maguk a külföldiek szólaltak meg vagy személyes eseteket, életutakat mutattak volna be. Elvétve találkoztunk az itt élő külföldiek kultúrájáról és életéről szóló emberközeli riportokkal.

A Röszkénél összeszedett afgán gyerekekre valamennyire felfigyelt a média, mondván, ritkán fordul elő, hogy gyerekek ekkora csoportban „nagykorú felügyelete nélkül” próbáljanak belépni az országba. De az embercsempész bandák praktikáinak és a magyar hatóságok nehézségeinek ismertetésén túl most sem terjedt a hazai sajtó figyelme.

Átokföldje

Valójában Afganisztánban született gyerekek, fiatalok tömegei keringenek Európa-szerte, akiket minden vagyonukat pénzzé tevő családjuk vagy falujuk azzal indított útnak: próbáljanak valahol Európában megkapaszkodni, hogy felnőve majd segíthessék az otthon maradottakat vagy a később útra kelőket. Az ő helyzetük is rettentően nehéz, de különösen komisz azoké a gyerekeké, akik emberkereskedők markába kerülnek. (Remélhetőleg, ők vannak azért kevesebben.)

[caption id="attachment_783" align="aligncenter" width="560" caption="Guberáló afgán gyerekek"][/caption]

De honnan menekülnek ezek a gyerekek? Miért is szakadnak szét a családok? Szokás mondani, hogy Afganisztánban nem élnek afgánok, afgán akkor lesz valaki, ha elhagyja szülőföldjét, addig pastu, tadzsik, hazara, üzbég vagy valami kisebb népcsoporthoz tartozó. Az etnikailag, nyelvileg sokszínű, véres konfliktusokkal családi szintig terhelt 27-30 milliós népesség csaknem fele 15 év alatti. Az ország 2001 óta háborúban áll, de előtte se volt békés. A mostani gyerekek szülei a mudzsahedek és a szovjetbarát Nadzsibullah-rezsim polgárháborúja idején születhettek, és a szovjetek kivonulása után sem jött el a béke. Az évtizedek óta tartó öldöklés során néhány évre a muzulmán fanatikusok, a tálibok is átvették az uralmat.

Így nincs mit csodálkozni azon, hogy a Föld 187 országát mérő fejlettségi indexét (HDR) összesítő rangsorban Afganisztán a 172. helyen állt tavaly, vagyis a világ 16. legrosszabb helyének tekinthető, ennél cudarabb állapotokat csak fekete-afrikai országokban találunk. Miközben a csecsemőhalandóságot a fejlett világban évtizedek óta ezrelékekben mérik (nálunk manapság öt ezrelék körül alakul), addig Afganisztánban 15 százalékos, azaz négyszerese a világátlagnak, és minden hetedik gyerek elpusztul, mielőtt megérné az 1 éves kort. 11 szülésenként egy anya belehal a vajúdásba. A lakosság fele nem jut egészséges ivóvízhez. Hárommillió ember több éve folyamatosan éhezik. Milliók élnek szülőföldjüktől elüldözve határokon túl lévő menekülttáborokban, legtöbben Pakisztánban, Iránban.

Zia testvérei

Az UNICEF elhanyagolt, kizsákmányolt és bántalmazott gyerekek millióiról számol be. Ötmillió iskoláskorú nem jár iskolába, a túlnyomó többségük lány. Egyedül 2010 első négy hónapjában 106 fegyveres támadás ért oktatási intézményeket. Nemzetközi szervezetek csak azon vitatkozhatnak, hogy Kabulban például a mindennapos erőszak veszélyesebb-e a gyerekekre vagy az egészséges ivóvíz és a szennyvízelvezetés hiánya, az ezekből következő betegségek, ragályok, esetleg az éhezés. Az iszonyatot senki nem vitatja.

<iframe src="http://player.vimeo.com/video/34287937" frameborder="0" width="500" height="375"></iframe>

Zia, a Magyar Helsinki Bizottság filmje.

Az afgán gyerekek az egzisztenciális félelmet anyatejjel szívják magukba. Zia számára – aki 16 évesen került Magyarországra, s ha a Helsinki Bizottság nem áll mellé, visszaküldték volna – a legnagyobb különbséget a személyes szabadság és biztonság jelenti: „A szabadság. Nagyon más itt. Ott félsz, a saját országodban, ha mész, akkor is félsz. Itt nem félsz” – mondja a már 18 éves fiú, aki iskolába jár és jól beilleszkedett magyar környezetébe.

A tíz napja Magyarországra menekült 12 afgán gyerek ügye nem lesz a Ziájéhoz hasonló sikertörténet, legalábbis nem minálunk.

Nem hiányoznak

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint tavaly 61 kísérő nélküli kiskorú vagy kísérőjétől elszakított gyerek kért menedéket Magyarországtól. A Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint azonban sokkal többen lehettek olyanok, akiknek erre szükségük lett volna. Idén legalább kétszázan érkezhettek Afganisztánból, de sok sorstársuk volt Algériából, Marokkóból, Szomáliából vagy Pakisztánból is.  Jellemző, hogy a 12 most „horogra akadt” gyerek közül a hatóság szerint senki nem kért menedéket. Igen életszerű elvárás ez egy ötéves, szüleitől elszakított afgán kisgyerektől.

Kiskorúak esetén kirendelt ügygondnokok járnak el – jelen esetben szegedi ügyvédek voltak azok, akik szó nélkül hagyták, hogy illegális határsértőknek és ne menedékkérőknek tekintsék a gyerekeket. A kiskorúak idegenrendészeti őrizetét törvény tiltja, ezért a fiatal menekülőket többnyire gyermekotthonokba rakják magyar gyerekek közé, ahol senki nem érti a nyelvüket. Így nem csak a rendőrök, hanem a gyermekvédelmi rendszer hátán is púpnak számítanak, és mindenki igyekszik minél hamarabb megszabadulni tőlük. Ami rendszerint meg is történik, mert az embercsempészek vagy rokonaik (és remélhetően nem pedig emberkereskedők) suttyomban továbbviszik őket, olykor a nagyobbak maguk lépnek le – hiszen szerencsére mégse börtönbe kerülnek.

Jelen esetben a 12-ből nyolcan kerültek gyermekotthonba, négyen pedig felnőttek közé (!) a balassagyarmati közösségi szállásra. Úgy tudni, nem az történt velük, mint szokás, hogy azonnal döntöttek volna a szerbiai kiutasításukról. Viszont a többi már szokványos: a rendőrök szerint napokon belül mind a 12-en eltűntek a hatóságok szeme elől.

Legalább az embercsempészek teszik a dolgukat – mondhatnánk cinikusan. Csakhogy cinizmusból így is jut elég a hozzánk érkező afgán gyerekeknek.

Zádori Zsolt

Magyarországra ne!

Tekintélyes svájci civil szervezet szólította fel a svájci kormányt, hogy ne küldjön vissza menedékkérőket Magyarországra, mert szinte automatikusan őrizetbe veszik, rendszeresen bántalmazzák és akaratuk ellenére gyógyszerezik őket.

[caption id="attachment_712" align="aligncenter" width="560" caption="Ilyenek vagyunk"][/caption]

Martonyi János külügyminiszter hétfőn Bernben találkozott svájci kollégájával. Erre időzítette a Svájci Menekülteket Segítő Szervezet (OSAR) felhívását a svájci kormányhoz és menekültügyi hatóságokhoz. A menekülteket segítő svájci civileket tömörítő ernyőszervezet felszólítja Bernt, hogy állítsa le a menedékkérők Magyarországra történő visszaküldését az ún. dublini rendszeren keresztül, amelyhez az uniós országok mellett Svájc is csatlakozott. Az ír fővárosban elfogadott európai rendelet értelmében csak egyetlen tagállamnak kell megvizsgálnia egy menedékkérelmet. Ez az állam általában az, ahol a menedékkérő először belép az EU területére. Hiába nyújtja be másik helyen menedékkérelmét a külföldi, az előző országba vissza lehet küldeni őt.

A kritikus magyar menekültügyi helyzet és az oltalmat kérőket is sújtó idegenrendészeti fogva tartás problémái hónapok óta terítéken vannak. A svájci civilek akciója egy újabb figyelmeztetés a magyar kormányzatnak, hogy változtasson menekültügyi és idegenrendészeti gyakorlatán.

Az OSAR közleménye kiemeli: az emberi jogi szervezetek egyöntetűen állítják, hogy a visszaküldött menedékkérőket fogdába dugják, sokukat bántalmazzák, és egyes hírek szerint még erőszakkal nyugtatózzák is őket. A svájci civilek nehezményezik a magyar hatósági és bírósági gyakorlatot, amely Szerbiát biztonságos harmadik országnak tekinti, és erre alapozva érdemi vizsgálat nélkül utasítják el a balkáni országon keresztül érkezők menedékkérelmét. Csakhogy a Szerbiának átadottak könnyen visszakerülhetnek olyan országba, például Görögországba, ahol – amint azt a strasbourgi emberi jogi bíróság is idén megállapította – kínzásnak és embertelen bánásmódnak vannak kitéve.

A civil szervezeteken túl az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is kritizálta a magyar menekültügyi rendszer súlyos hiányosságait. A magyar fogva tartási gyakorlat miatt számos német és osztrák bíróság is felfüggesztette már menedékkérők átadását hazánkba.

Egy kisgyermekes afgán család ügyében májusban az Emberi Jogok Európai Bírósága (strasbourgi bíróság) ideiglenes intézkedésben tiltotta meg a kérelmezők átadását, mert hazánkban fogva tartás fenyegette őket.

A dublini rendszer keretében tavaly összesen 62 külföldit adtak át a svájci hatóságok Magyarországra, idén július végéig pedig további 37-et. A magyar körülmények miatt komolyan felmerül a veszélye, hogy a magyarországi átadások sértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely tiltja a kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot, éppúgy, ahogyan a Genfi Egyezmény 33. cikke is tiltja, hogy a menekülőket olyan helyre toloncolják, ahol életüket és szabadságukat veszély fenyegeti.

Hasonlóan más uniós tagállamokhoz egyedi esetekben a svájci közigazgatási bíróság is tiltotta már meg menekültek Magyarországra irányítását, azonban egyelőre nincsen érvényben olyan általános tilalom, amely minden menedékkérőre érvényes lenne. Az 1936 óta működő OSAR célja, hogy csak akkor kerülhessen sor a ‘dublini átadásokra’, ha Magyarország garantálja, hogy valóban tiszteletben tartja a menedékkérők emberi jogait.

Menekülés Magyarországról

A legtöbb menedékkérő Magyarországról érkezik Kanadába, ám tavaly a kérelmeknek „csaknem” mindegyikét elutasították – szól a kanadai CICS oldal minapi közleménye. Ehhez képest a befejezett eljárások ötödében a kérelmezőt menekültként ismerték el.

[caption id="attachment_674" align="aligncenter" width="574" caption="Pozitív roma képek"][/caption]

A kanadai menekültügyi eljárást megszigorító, júniusban elfogadott C–31-es törvényt azzal indokolták, hogy ki kívánják szűrni a „színlelt” kérelmezőket, gátat kívánnak vetni a nagyvonalú gyakorlatot kihasználó ügyeskedésnek és csökkenteni akarják a költségeket. A nem túl jelentős, bevándorlási ügyvédi irodát maga mögött tudó  CICS mostani közleménye ezt a szándékot támasztaná alá.

Külön cikket érdemelne az is, ahogyan nemzeti hírügynökségünk, az MTI dolgozik. Hogyan, milyen forrásokra támaszkodva számol be egy olyan érzékeny témáról, mint a tömeges magyar kanadai migráció? A CICS rövidítés megtévesztő, mert éppúgy egy ügyes ügyvédi irodáé is, amelyik egy csomó domént felvásárolt, hogy szolgáltatásait promóotálja, mint a Kanadai Kormányközi Konferencia Titkárságáé. Utóbbi bár komolyabbnak hangzik, valójában egy rendezvényszervező cég, a menekültügyhöz semmi köze.  Az MTI mégis úgy vette, hogy utóbbi foglalkozott a magyar menedékkérőkkel, pedig dehogyis. Miért is tette volna? Egy nappal a vasárnap kiadott híre után ugyanígy sikerült egy jelentéktelen québeci bevándorlóellenes oldalt kanadai médiaügynökségnek titulálni, amely a romák bűnözéséről adott hírt. De most nem az állami hírszolgáltatás minősége a témánk.

Senki nem vitathatja, valóban aggasztó, hogy 2011-ben mintegy 4450 magyar állampolgár kért menedéket Kanadában, többen, mint bármelyik más  ország állampolgárai. A statisztikák szerint a kérelmek túlnyomó többsége el sem jutott érdemi döntésig vagy még az év végén is folyamatban volt. A számokból kiolvasható, hogy sokan ismeretlen helyre távoznak a menekültügyi eljárás alatt, és több kérelmet mint megalapozatlant utasít el a kanadai hatóság.

A CICS minapi közleményéből azonban nem derül ki, mert nagyvonalúan elsiklik felette, hogy 2011-ben bár 738 kérelmet elutasítottak, 165-en mégis megkapták a menekült státuszt. Vagyis egyértelműen látszik, hogy a kérelmezők jelentős részének, 18 százalékának üldözéstől, súlyos emberi jogi sérelmektől való félelmét Kanada megalapozottnak találta. És ez nem kevés.

Összehasonlítva a tavalyi hazai adatokkal: 1693 Magyarországon benyújtott kérelem nyomán 887 esetben született érdemi döntés. 47 főt menekültként (5,3 százalék), 87-et oltalmazottként (10 százalék) és 11-etbefogadottként (1,2 százalék) ismertek el. Összesen tehát az elbírált kérelmek 16,5 százalékában biztosít a magyar állami valamilyen fokú védelmet.

Bár a kanadai ügyek tartalmáról nincs statisztikai információ, közismert, hogy a kérelmek nagy részét romák, cigányok nyújtják be. Emellett előfordulnak azonban olyan ügyek is, amikor családon belüli erőszak áldozatai keresnek és találnak menedéket az észak-amerikai országban.

A kanadai szigorítások tehát a kiskapukat zárnák be az ügyeskedők előtt – bár félő, hogy nem csak előttük. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Magyarországon már minden rendben van. A sok ezernyi kérelmező közül a többséget valóban nem üldözik, „mindössze” rosszul él, vagyis „gazdasági migráns”, de éppen elegen vannak köztük olyanok is, akiknek emberi jogait az állam nem képes garantálni, olyanok, akiket szülőhazájuk nem képes megvédeni.

Itthon gyakorta kétkedés fogadja a kanadai hatóságok döntéseit, hozzáértését, különösen akkor, ha a magyar kérelmezők oltalmat kapnak. – Ugyan honnan tudják azt pont Kanadában, mi történik nálunk? – aggályoskodnak. Nem titok. Az ottani hatóságok mindeddig példaértékűen jártak el. Kanada Bevándorlási és Menekültügyi Tanácsa kutató részlege valószínűleg világszerte a legfelkészültebb és a leglelkiismeretesebb ilyen céllal működő hivatal. Nem elégszik meg azzal, hogy tájékoztatás kér a magyar hatóságoktól, számos alkalommal fordul az ügyek hátterének tisztázása érdekében civil szervezetekhez, így például a Magyar Helsinki Bizottsághoz is.  Tekintse meg, mely esetekben kérték a segítségünket, kattintson!

Parti Nagy Lajos: Az elképzelt bőrönd

Jól hangzana, de nem lenne igaz, hogy ezen a világon, ebben a globopolisban, mindenki potenciális menekült. Az ágy alatt a becsomagolt bőrönd legalább annyira frusztrál, mint amennyire erőt és biztonságot ad. Ezzel együtt olykor, lelki tornaóraképpen, el kell képzelni, mi volna, ha menekülnünk kéne. Ha egyszer csak, nem váratlanul, de hirtelen menekülni kell. Nem szívesen, de kénytelen vagyok leírni, hogy immár Európa nagyobb része biztonságosabb és sokkal szabadabb élőhely, mint a mindennapi Magyarország.

Ha menekültekről beszélünk, a leghasznosabb a helyükbe képzelni magunkat, minél élénkebb képzelettel, és a lehető legnagyobb affinitással a részletek iránt.

Elképzelni nemcsak előre, hanem visszafelé is. Lepergetni az ismerős toposzt 1956 őszéről. Hajnal van, lőnek, szétágyúznak mindent, Budapestet feltétlenül. Adódik alkalom, tán keressük is, ismerősünk ismerősén keresztül szerzünk helyet egy az osztrák határ felé tartó teherautóra. Fölóvakodunk a lakásba a pincéből, fél óránk sincs, dönteni kell, hogy mi fér két bőröndbe – semmi és minden, de ez most érdektelen.

Elképzelni, ahogy tíz perc alatt összepakolunk, aztán ülünk, ha nagyon megerőltetjük magunkat, sikerül az elhagyandó hazánkra gondolni, még a Himnusz is átfut az agyunkon, s hogy vajon mikor sírunk majd először odaát, de leginkább a csap csöpögése foglalkoztat, meg a beleink, hogy nem tudjuk eldönteni, nem kéne-e indulás előtt még egyszer vécére mennünk.

Azt a hazát -- a 20. század és a szovjet blokk közepén -- elhagyni akkor is, később is nagyon mást volt, mint ezt itt, 2012-ben. Az egy életre szólt, aki elment, nem lehetett benne biztos, hogy hazatérhet-e valaha. Disszidensnek lenni maga volt az irigyelt megbélyegzettség. Az a helyzet aligha ismétlődik meg, de a gondolattal soha nem haszontalan eljátszani, hisz a szabadság akkor a legnagyobb érték, ha nincs, viszont csak addig lehet megvédeni, amíg van.

Magyarország a menekülésről jóval többet tud, mint a menekültekről, tán innen a félelem az idegentől, a mástól, aki minket és csak minket akar kiszorítani a kevesünkből. Ezt az országot a 20. században összehasonlíthatatlanul többen hagyták el, mint ahányan ide menekültek, lengyelek, görögök, határon túli magyarok, keletnémetek. A hazánk önmagában sose volt eléggé vonzó, talán az utóbbi 18 évben, az Európai Unió részeként valamennyire. A harmadik világ felől nézve ez még mindig második világ.

Csak az ötvenhatos forradalom után nagyjából kétszázezer magyar hagyta el az országot, felfoghatatlanul nagy szám. Ezt a tömeget a Nyugat tisztességgel befogadta, mikorra a hálát, a köszönetet ki lehetett és illett volna fejezni, eltelt harmincöt év, a dolog nem elévült, egyszerűen csak elült, lévén a magyar közemlékezet eléggé sérelemközpontú, és, hogy úgy mondjam, nincs szocializálva a hálára.

Elképzelni, különös tekintettel a részletekre,hogy már hetek óta úton vagyunk, egyik hullaszagú furgonból pakoltak minket a másikba, mint valami fekete, csontos kenőcsöt.

Elképzelni, hogy egy másik kontinens végtelenül idegen, hideg országának, hajnali parkolójában a fogaink megállíthatatlan vacogása buktat le. A határőrök előbb óraketyegésnek vélik, aztán természetesen pokolgépre gyanakszanak, s bár megkönnyebbülnek, mikor kitépetik a furgon ajtaját, ennek nem sok jelét mutatják. Ha megetetnek az ideges kutyáikkal, azon sem csodálkozunk. Hatalmas szerencsénk van, hogy a hosszú úton a kísérőink nem lőttek halomra, nem gyújtottak föl, nem kentek bele minket a földbe, nem vezették vissza a zárt utasterünkbe a kipufogócsövet.

Elképzelni, hogy csak kollektíve létezünk, kollektíve nézünk ki a sötétünkből a hirtelen feltáruló savanyú fénybe, saját arcunk, személyiségünk nincs, szemeink két vérágas, rettegő halacska a rajból.

Elképzelni, hogy senkibb vagyunk a senkinél. Nevünk nincs, papírjainkkal az embercsempészek rég elpárologtak, lelőtték, lekapcsolták őket, mindegy. Ők sincsenek, de mi sem vagyunk. Csak nem megen négerek, Gyuszi, kérdi az egyik hátrébbálló hivatalos személy. Mint a sötét éccaka lika, feleli a bizonyos Gyuszi. Igenyest a dzsungelből. Talán szerencsénk, hogy nem értjük, amit mondanak, a hangjuk, ha nem is barátságos, megnyugtatóan családias, a nyelvük dallamos. Teszik a dolgukat, megmentenek, a menekülttáborban legalább van takaró, latrina, és levegő.

Elképzelni, hogy még politikai menekült se vagyunk, egyszerűen vesszük a bátorságot, hogy nem akarunk éhen halni, nem akarjuk, hogy lemészároljanak csak azért, mert a világ egy kevésbé szerencsés pontjára születtünk, élni akarunk, ami a szülőföldünkön nettó képtelenség. Aki majd ideiglenesen törődik velünk, a lelke mélyén sose érti meg, mért nem maradtunk a fekete seggünkön, mért az ő kenyerére, állására, matracára, segélyére hajtunk, ezért, bár nem akar rosszat, amint alkalma nyílik rá, továbbküld, vagy visszatuszkol minket.

Elképzelni, hogy nem tudunk, soha többé nem vagyunk képesek kelleni. Egy kupac avar, egy kiborult szemetesláda otthonabb van nálunk. Mindezt, s amivel még a fantáziánk kiegészíti a szcénát, el kell képzelni időnként, igen, minimális szolidaritási gyakorlatképpen.

Elképzelni, hogy idős magyar írók vagyunk Magyarországon, aminek nevéből nemrég operálták ki a Köztársaság szót. Volt, illetve van egy rossz, indulatvak mondatunk egy gyorsan és akadálytalanul kiépülő autokráciában, amit helyreigazítottunk, de a hazánk szemforgató heccbajnokait ez nem érdekli. Nem tudnak rólunk semmit, nem olvastak tőlünk semmit, de le akarnak vadászni mindenáron. Nem üldöznek, csupán zsidóznak a magyarozásunkra válaszul, díszpolgárságunkat visszavonják, Kossuth-díjunkat megkérdőjelezik, levegőnket elszívják.

Elképzelni, de minden mocskos kommenttel együtt, hogy egyszer csak, már a hecckampány múltával, úgy érezzük, most szakadt el a cérna, és elhatározzuk, kivándorlunk nyolcvan évesen. Nem is akarunk visszajönni. A szellem, a fajvédelem szelleme kiszabadult a palackból, mérgezi a levegőt háborítatlanul, ki jobban allergiás rá, ki kevésbé.

Elképzelni, hogy magyar romák vagyunk, és próbálunk része lenni a nemzetnek, polgárai az államnak, már amennyire hagyják. Próbálkozunk, nem vagyunk hibátlanok, senki sem az. Olykor nem kapunk, olykor rosszul kérünk segítséget. Az öntudatunkat rég kikezdte a több évtizedes reménytelenség. A nyomor csak a nyálas erkölcsprédikációkban teszi jóvá, nemessé az embert. Próbálkozunk, igen, a magunk módján, amit kultúránknak mondanánk, ha mernénk, több is és kevesebb is.

Elképzelni, ahogy egyszer csak a torkunkban följön az epe, és feladjuk. Nem a munkát, mert az nincs, hanem a sziszifuszi küzdelmet a folytonos kirekesztés, a többnyire megpanaszolhatatlan, mert tettenérhetetlen hétköznapi rasszizmus ellen.

Elképzelni a napot, amikor itt hagyjuk a hazánkat. Nem vagyunk politikai menekültek, noha azok akarunk lenni, mert csak így maradhatunk Kanadában. Pechünkre volt olyan szerencsénk, hogy minket nem bántottak, nekünk csupán attól kellett félnünk, minden sötét buszmegállóban, hogy bármikor megeshet a bántás külsérelemmel vagy anélkül. Csak a szomszédunkat kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséljük, mi voltunk az áldozat, hisz lehettünk volna.

Elképzelni, hogy azt hazudtuk, igen, hallottuk a részeg mondatot, hogy „Szálasi Ferenc nevét huggyozom ide nektek a porba, cigányok”, holott a fejünkre húztuk a dunyhát, annyira féltünk, s csak utóbb mesélték, hogy ezt ordítozta egy részeg hungárdista. Igen, mindent megteszünk, hogy kikerüljünk innen, élni akarjuk az egy életünket, ahol hagyják. Ahol legalább elhisszük, hogy hagyják. A hazánk rég nem tudja, nem is nagyon akarja elhitetni velünk, hogy itt élnünk, s halnunk kell. Örül, ha elrepülünk, talán az lenne a legjobb, folyton repülni, le se szállni.

Elképzelni, ahogy kábán, süketen állunk egy idegen repülőtéren, csúnyák, riadtak és ellenségesek vagyunk, hátunkban az otthon maradók irigy, ellenséges tekintetével, arcunkban a majdani, az esetleges befogadók firtató, legalábbis gyanakvó pillantásaival.

Igen, az az első szolidaritási gyakorlat, hogy ha menekültekről beszélünk, képzeljük magunkat a helyükbe. A helyünkbe.

Kőszeg Ferenc: Az őrnagy sírt... Menekültügyi szilánkok

Kútba esett sikertörténet

Derűs történetet akartam írni, boldogan végződőt, egy koszovói menekültről, aki otthonra lelt Magyarországon, kiválóan megtanult magyarul, elismert, népszerű művész lett. Hajdanán annyiszor írtam menekülők fogva tartásáról, kiüldözéséről, hadd beszéljek el most, hosszú szünet után, egy sikertörténetet. A reménybeli történet hősnője, ha interjút készítettek vele, mindig elmondta, hogy menekülőként érkezett Magyarországra, és magyarországi tartózkodásának első szakaszában a Magyar Helsinki Bizottság is a segítségére volt. Ahogy feltételeztem, készséggel vállalta, hogy interjút ad. Csak azt kérte, írjam le a kérdéseimet, hogy a találkozásunk előtt átgondolhassa a válaszokat. A kérdéseim arra vonatkoztak, mit élt át háború sújtotta hazájában a menekülése előtt, mi történt a szüleivel, testvéreivel, érték-e őt személyesen bántalmak, hogyan jutott el Magyarországra, hogyan fogadták itt a hatóságok, hogyan indult a magyarországi élete. Már másnap válaszolt: „a kérdéseket sem tudtam elolvasni sírás nélkül”, írta.  A sikertörténet szertefoszlott. Maradtak a menedékjogi eljárás, a menekülőkkel való bánásmód leverő, gyalázatos történetei.

Megbilincselt magyarok

Sokan valószínűleg úgy tudják, hogy a „szocialista” Magyarországon a menekültügy 1989-ben kezdődött, azzal, hogy a magyar hatóságok átengedték Ausztriába az ugyancsak szocialista Kelet-Németországból érkezett menekülőket. Valójában a 80-as évek második felében egyre nagyobb számban érkeztek menekülők Romániából, részint a zöldhatáron át. 1988 januárjában Menedék Bizottság néven társadalmi szervezet jött létre a menekülők védelmére. Szükség is volt a jogvédelemre; a Bizottság dokumentációja szerint 1988. november 11-én például hat magyar nemzetiségű román állampolgár jelentkezett Debrecenben a menekülők számára létesített szálláson. Másnap a magyar határőrök megbilincselve átadták őket a román határőröknek. Valamennyiüket összeverték, kopaszra nyírták, majd szíjra fűzve végigvezették őket Nagyvárad főutcáján. December 19-én Gál Zoltán, a Belügyminisztérium államtitkára elmondta a Magyar Hírlapnak, egy háromtagú (tegyük hozzá utólag: részben állambiztonsági tisztekből álló) bizottság dönt a román állampolgárokról: ki maradhat, kit adnak vissza. December 28-án Székely János vezérőrnagy, a Határőrség Országos Parancsnokságának a vezetője nyilatkozott a rádiónak, hogy az 1988-as évben 1400 menekülőt adtak vissza a román hatóságoknak. A Magyar Köztársaság menekültpolitikájának volt mire építenie.

 „Magyarország megtelt”

Pedig a történetnek voltak tiszteletre méltó korszakai. A délszláv belháború kezdetén, 1991 augusztusában, mohácsi beszédében Antall József védelmet ajánlott a széteső Jugoszlávia háborús menekültjeinek: a következő hetekben mintegy ötvenezer menekülő érkezett Magyarországra, és részesült ideiglenes védelemben. Ez volt az az időszak, amikor a menekülők, a bajba került szomszéd megsegítése társadalmi üggyé emelkedett.

A változást nem a magyar társadalom spontán idegenellenessége váltotta ki. Magyarország megtelt – jelentette ki Boross Péter belügyminiszter újra meg újra (lásd Beszélő, 1993. 12. szám).  Az idegenek beáramlása idegengyűlöletet kelt, és növeli a bűnözés veszélyét – állította a belügyminiszter egy budapesti migrációs konferencián.

A menedékjogi törvény elfogadására csak 1997-ben, a genfi egyezményhez való csatlakozás után kilenc évvel került sor.  A késlekedés elsődleges oka az volt, hogy törvény elfogadásával egyidejűleg fel kellett oldani a menekültek befogadásának földrajzi korlátozását. A törvényjavaslat parlamenti vitájában Boross Péter egyebek közt azzal is érvelt túl sok menekült befogadása ellen, hogy ez visszatetszést váltana ki a társadalomból. Csak azt nehéz megmondani ilyen esetben, vajon a politikus érzékeli a társadalom csendes rosszallását, vagy pedig ő maga igyekszik gerjeszteni azt.

A menedékjogi törvény esetében a Belügyminisztérium rendőrtisztviselői csendesen átverték a minisztérium liberális vezetését. Lusztig Péter országgyűlési képviselő (MSZP), korábban Baranya megyei rendőrfőkapitány, még korábban az állambiztonsági szervezet tisztje – vélhetően együttműködve a Belügy törvényelőkészítő apparátusával -  két, utóbb végzetesnek bizonyuló, és máig érvényben lévő módosító javaslatot fűzött a törvényhez. Az egyik azt mondta ki, hogy ha a külföldi illegálisan lépte át a határt, s emiatt idegenrendészeti eljárás indult ellene, a menedékjogi kérelem benyújtásakor az idegenrendészeti eljárást nem kell megszüntetni, elegendő felfüggeszteni. Magyarán a menekülő külföldit, aki illegálisan érkezett, és védelmet kért Magyarországon, a kérelmének elbírálása előtt ki lehet utasítani. Igaz, végrehajtani a kiutasítást nem lehet, de a kérelmezővel úgy lehet bánni, mint egy kiutasított külföldivel. Például fogva lehet tartani a kiutasítás majdani végrehajtása érdekében. Ezt az unortodox megoldást egészítette ki Lusztig főkapitány másik javaslata: elegendő a menedékkérő iratait átküldeni a menekültügyi hatósághoz, őt magát vissza lehet tartani a határőrség közösségi szállásán. 1998 márciusában a jogszabály még nem tette lehetővé a menedékkérők fogva tartását, de a Fidesz kormányra lépése után, 1998. augusztus 12-én az országos rendőrfőkapitány meg a Határőrség országos parancsnoka törvényi felhatalmazás nélkül is zárttá nyilvánította a közösségi szállásokat. Egész családok kerültek így egyik napról a másikra fogságba. A szülő nőket a kórházból az újszülöttel együtt a zsúfolt, levegőtlen kaszárnyaépületbe szállították vissza, amelyet börtönnek nevezni súlyos sértésnek minősült. Mindehhez a törvényi felhatalmazást a parlament csak egy évvel később szavazta meg kétharmados többséggel. Pedig a Fidesznek akkor nem volt kétharmada.

 Két miniszter

Külföldi újságírók gyakran meglátogatták a közösségi szállásokat, s főként a német nyelvű sajtóban drámai cikkek jelentek meg „a győri pokolról”, a szombathelyi szállás iszonyatos körülményeiről. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az osztrák kormány már korábban nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy gátolja meg a menedékkérők továbbmenekülését Ausztriába. A Zöldek képviselője az osztrák nemzetgyűlésben írásbeli kérdést intézett a belügyminiszterhez a visszatoloncolásokról, különös tekintettel a magyarországi közösségi szállásokon uralkodó állapotokra. „Ami a magyar gyűjtőtáborok helyzetét illeti – válaszolta Schlögl belügyminiszter (SPÖ) a nemzetgyűlés 1998. november 27-iki ülésén – ebben nem rendelkezem illetékességgel.” A Szerbiából érkezett menekülők kérelmét a magyar hatóságok következetesen visszautasították. Gazdasági menekülteknek minősítettek koszovóiakat, akik dokumentumokkal igazolták, hogy olyan településről menekültek, amelyet Milosevics expedíciós hadserege feldúlt. A szerb szolgálati kötelezettségre hivatkozva kiutasítottak egy szabadkai magyar fiút, aki a katonai behívás elől szökött Magyarországra, mert attól tartott, hogy Koszovóba küldik az albánok ellen. A Menekültügyi Főbiztosság budapesti képviselője levélben javasolta Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy nyilvánítsák a Szerbiából érkező menekülőket menedékeseknek, hiszen erre a menedékjogi törvény felhatalmazta a kormányt. Semmi sem történt.  Hosszú ideig azt hittem, mindezt a magyar idegenrendészeti-menekültügyi szervek alig titkolt idegenellenessége magyarázza. Aztán rábukkantan egy adatra: 1998 júliusában egy voralbergi üdülőhelyen találkozott a német, az osztrák, a francia, az olasz és a svájci belügyminiszter. Nem szabad megismételni a bosnyák menekültekkel elkövetett hibát – fejtette ki a német miniszter, Manfred Kanther (CDU). Nem kellenek koszovói menekültek, Macedóniában és Albániában kell menekülttáborokat létrehozni a számukra. Aki átjutott a határon, azt gazdasági menekültnek kell nyilvánítani, és vissza kell toloncolni Magyarországra. A magyar hatóságok tehát nem a szuverén magyar idegengyűlölet nevében jártak el (mellékesen a szerbiai magyarok kárára is), csupán szolgaian másolták a német idegengyűlöletet.

 „Még az unokáimnak is…”

A közösségi szállások kényszerlakóinak fizetniük is kellett a szállásukért, ellátásukért. Persze nem tudtak fizetni, addig azonban nem térhettek vissza Magyarországra, amíg a tartozásukat ki nem egyenlítették. 1998 őszén megpróbáltam rábeszélni egy koszovói fiatalembert, forduljon a bírósághoz, a bíróság mint menedékkérőt mentesíteni fogja a fizetési kötelezettség alól.   – Minek? – kérdezte. Úgyse tudok fizetni. - Amíg nem fizetett, nem térhet vissza Magyarországra – érveltem. – Vissza Magyarországra? – kérdezte döbbenten. - Ha egyszer kiszabadulok innen, még az unokáimnak is azt fogom tanítani, soha az életükben a lábukat se tegyék be ebbe a rohadt országba.

Amikor elkezdődtek a bombázások százával érkeztek koszovói albánok Németországból, Ausztriából hogy találkozzanak a hozzátartozóikkal, akiket Magyarországon tartottak fogva. Álltak a zuhogó esőben a Győri Határőr Igazgatóság épületének kerítése előtt, bent pedig a határőr tisztek idegesen magyarázták a Helsinki Bizottság munkatársainak, hogy nem engedhetik be őket, hiszen ez katonai terület. Kifelé menet odaszóltam a kapuban őrt álló szakaszvezetőnek, nem szép, hogy így bánunk a menekülőkkel: 1956-ban kétszázezren menekültek el Magyarországról, velük nem így bántak. A tiszthelyettes vállat vont. – A mi családunkból nem ment el senki – mondta. - A mi családunkban nincs senkinek semmi baja ezzel a rendszerrel. De nem volt az előzővel, sőt még az azt megelőzővel sem.

Egy másik közösségi szálláson, a húsz ágyas zárkában hosszabban beszélgettem egy koszovói férfival, aki elmélyülten olvasott egy angol könyvet. Angolul szólítottam meg, kiválóan beszélt angolul, nálam sokkal jobban. Pristinában közgazdász volt, gazdasági folyamatok számítógépes modellezésével foglalkozott. Elmondtam ezt az idegenrendészeti osztályvezetőnek, egy barátságos őrnagynak, aki többször panaszkodott, milyen kemény eszközökkel kell rendet tartania ezek között a vad albánok között. Egyszerre azt látom, hogy lehajtja a fejét, a kezébe temeti az arcát. Nem akartam hinni a szememnek: sírt. Szégyellte magát. Én is szégyelltem magam.

Makai József: Vezetőszáron

Az volt a bűne, hogy nő létére szereti a focit. Maymun Muhyadine Mohamed olyan jól játszik, hogy még érmet és kupát is nyert egy versenyen Mogadishuban.

Az al-Shabaab milíciának már ez is sok volt. A magukat az al-Kaida részének tekintő szomáliai fegyveresek szerint a nők nem sportolhatnak. Ráadásul Maymun a pályán nem viselte a hizsábot, a muszlim nők fejet és testet fedő ruháját, mert focizás közben zavarta. A fegyveresek ezért felszólították Maymun férjét, hogy fékezze meg az asszonyt. Mivel erre nem volt hajlandó, megölték.
Maymun éppen várandós volt, és csak addig maradt Mogadishuban, amíg kislánya meg nem született. Miután mindenét eladta, Dzsibuti felé indult, hogy menedéket keressen. Maymun Muhyadine Mohamed egyike lett annak a mintegy negyvennégy millió embernek, akiket világszerte az erőszak és üldöztetés elől menekülve hagyták el otthonaikat. Harminc dollárral indult útnak.

Szomáliában már több mint húsz éve nincs központi kormány. Területét egymással hadakozó hadurak és iszlamista fegyveresek ellenőrzik, és eddig minden nemzetközi béketeremtési kísérlet kudarccal végződött. Nem járt sikerrel sem az ENSZ, sem az Afrikai Unió, feladta és kivonult az USA, Etiópia időnként bevonul, kivonul, majd ismét bevonul Szomáliába, jelenleg éppen Kenyával együtt. Senkinek, sem a külföldi csapatoknak, sem a nemzetközi közösség által támogatott, átmeneti kormánynak nevezett csoportnak, sem a törzsi alapon szerveződő haduraknak, sem az iszlamista fegyvereseknek nem sikerült tartósan ellenőriznie Szomáliát.

Maymun jelenleg egy Dzsibutiban lévő menekülttáborban él lányával. Szomália egyike azon területeknek – Afganisztánnal és Irakkal egyetemben – ahonnan a legtöbb menekült származik. Közel egy millió szomáli él a környező államok menekül táboraiban, és mintegy másfél millió földönfutó Szomálián belül kényszerült elhagyni lakóhelyét. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint négy millióra tehető azok száma, akiknek nincs elegendő élelmük. Az elhúzódó polgárháborún kívül a térséget gyakran szárazság is sújtja.

A dzsibuti táborból nagyon sokan tovább indulnak a Vörös-tenger túlpartjára Jemenbe, majd onnan Szaúd-Arábiába és még tovább. Az embercsempészek a táborlakó között toboroznak, azt ígérve, hogy másutt könnyen találhatnak munkát és új életet kezdenek. Téved, aki azt hiszi, hogy Jemen messze van: az embercsempészek hálózatai bárkit bárhova eljuttatnak. Az illegális migráció európai kapuja a görög-török határ, ahonnan újabban Szerbián át érkeznek Magyarországra. Szabadkán, a határ túloldalán város széli telepen várnak arra, hogy átjussanak a zöldhatáron, az Európai Unióba. Azt hiszik, ha el is fogják őket, menedéket kérhetnek egy uniós tagállamban, és végül rendeződhet sorsuk. Nem is tévedhetnek nagyobbat.

Ugyanis ha elkapják őket Magyarországon, akkor azonnal bezárják őket – feltéve, hogy nem küldik őket vissza Szerbiába. Bezárják a gyerekeket is. Meg a családokat is. Az eljárás elhúzódhat akár egy évig is: a menedéket kérő addig rács mögött van. Úgy, hogy egyetlen vétkük, hogy a zöldhatáron érkeztek Magyarországra. Azt nem fogják tudni, hogy miért és mennyi ideig lesznek rács mögött. Nem tudják, mert az őrökkel nem tudnak kommunikálni. Menedékkérelmüket is csak akkor adhatják be, ha az őrök éppen megértik, mit is akarnak. Ha pedig valahova szállítják, akkor bilincsbe verik és vezetőszárra kötik.

Olyan embereket, akik azért vállaltak hatalmas kockázatot, szenvedést és nélkülözést, akik azért indultak útnak, mert féltették az életüket. Magyarországon bűnözőkként kezelik őket. Tavaly ezerhatszáz kilencvennyolc kérelmezőből csupán negyvenheten kaptak menekült státuszt, százkilencen pedig úgynevezett kiegészítő védelemben részesültek. A menekülthelyzetet és az illegális migrációt ismerők szerint az elmúlt években csökkent a Magyarországra érkező szomálik száma. Valószínű, hogy híre ment a magyarországi állapotoknak.

Maymun Muhyadine Mohamed legálisan, biztonságosan szeretne eljutni Dzsibutiból egy harmadik országba, ahol felnevelhetné a lányát. És talán még focizhatna is. Magyarország vajon adna egy esélyt neki?

Menekültek világnapja: Kőszeg, Makai, Parti Nagy cenzúrázott írásai

A Magyarországra érkező menekülők közül sokan azért részesülnek nemzetközi védelemben, mert véleményük, politikai nézeteik kimondása miatt hazájukban üldözés fenyegeti őket. Ma Magyarországon ismét megtörténhet, a menekültekről szóló, európai uniós támogatásból létrejövő kiadvány neves szerzőinek írásait a minisztérium egyszerűen kicenzúrázza, mert azok nem szolgálják a kormányzat érdekeit. Így ünnepeljük a menekültek világnapját 2012-ben.

Az Európai Unió négy pénzügyi alapot hozott létre az unióba irányuló migrációs folyamatok kezelésére, az ún. Szolidaritási Alapokat. Magyarország 2007-2013-ben az alapok révén 115 millió euró támogatásban részesül, az összeget a hazai költségvetésnek 25 százalékkal kell kiegészítenie. Az alapokat a Belügyminisztérium kezeli, a pénzt pályázati úton osztják el, a pályázatokat a minisztériumon belül működő független Értékelő Csoport bírálja el. A pályázók java részben a Belügyminisztérium alá tartozó szervezetek, a rendőrségnek a határőrizettel foglalkozó egységei, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH), illetve a BÁH szervei, például a menekülteket befogadó állomások. De pályázhatnak és rendszeresen kapnak támogatást civil szervezetek is. Több civil szervezet (pl. a Helsinki Bizottság) részesül az Európai Menekültügyi Alap támogatásából, amelynek feladata „a menekültek, oltalmazottak, menedékesek és menedékkérők helyzetének javítása”.  A pályázatokat szakmai és pénzügyi szempontok alapján bírálják el. A pályázati célok megvalósulását és főképpen a pályázó szervezet gazdálkodását természetesen az eredményhirdetés után is szorosan nyomon követik, de a nyertes pályázat keretében végzett tevékenység tartalmi elemeibe eddig nem szólt bele a minisztérium.

Tavaly a Menekültügyi Alap felhívására egy elsősorban reklámtevékenységgel és kiadványszerkesztéssel foglalkozó cég nyújtott be – egy tapasztalt menekültügyi szakember közreműködésével – pályázatot. A pályázó azt vállalta, hogy 2012. június 20-ára, a Menekültek Világnapjára gyűjteményt állít össze olyan írásokból, amelyek menedékkérőkről, menekültekről szólnak, érzékeltetik helyzetüket, boldogulásuk lehetőségeit és akadályait azzal a céllal, hogy erősítsék a hazai társadalomban a szolidaritást azokkal a külföldiekkel, akik nem önszántukból hagyták el hazájukat. A minisztérium azt kérte a pályázótól, a pályázathoz mellékelje be a kiadvány néhány felkért szerzőjének nyilatkozatát, hogy írásukkal hozzájárulnak a gyűjteményhez. A pályázó Kőszeg Ferenc, Parti Nagy Lajos, és egy harmadik szerző nyilatkozatát mutatta be. A gyűjtemény tervezete és a mellékelt nyilatkozatok alapján a pályázó megkapta a kért támogatást, és 2012 májusára el is készült a kiadvány kézirata.

Éppen ezért volt meghökkentő, hogy a pályázó cég pár napja azt közölte három szerzővel (végül Kőszeg Ferenccel, Parti Nagy Lajossal és Makai Józseffel), hogy írásuk megjelenéséhez a minisztérium nem járul hozzá, mert a BM döntése szerint azok „nem felelnek meg a támogatott célkitűzésnek, nem támogatják maradéktalanul az elismert menekültek, oltalmazottak társadalmi integrációját, nem irányulnak a társadalom érzékenyítésére”, így nem képviselik a kormányzati érdekeket sem.

A három írás letiltásának történetét az index.hu cikke ismerteti.

Kőszeg Ferenc: Az őrnagy sírt...

Makai József: Vezetőszáron

Parti Nagy Lajos: Az elképzelt bőrönd

Egy este a szabadkai „dzsungelben”

Útinaplóm a Szabadka melletti dzsungelben tett márciusi látogatásomról szól, ahol 40-50, többnyire afgán és pakisztáni menekülő él hajlék nélkül, abban bízva, hogy az Európai Unióban jobb élet vár rá. (A történetben szereplők neveit megváltoztattuk.)

Ki utasít?A magyar rendőrségnek – a schengeni övezet őreként – meg kell akadályoznia azoknak a külföldieknek a Magyarországra való belépését, akiknek itt nincs „hivatalos keresnivalójuk”, azaz nincs útlevelük, vízumuk, tartózkodási engedélyük. A határátkelőkön a megfelelő dokumentumok nélkül belépésre jelentkezőket visszairányítják oda, ahonnan jöttek, míg azokat, akiket a zöldhatáron, igazoltatás során fognak el, kiutasítják az országból.
Az üldözés elől menekülőknek a hivatalos engedélyek beszerzésére se esélyük, se lehetőségük nincs, így szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás, hogy eljussanak egy biztonságos menedéket nyújtó országba. Éppen ezért a nemzetközi menekültjog előírja, hogy a hatóságok kötelesek beengedni a menedéket kereső külföldit, és a menedékkérelme megvizsgálása után eldöntik, maradhat-e az országban, vagy vissza kell térnie oda, ahonnan származik. A menekültek védelmében a magyar jog is úgy fogalmaz, hogy mielőtt a rendőrség valakit kiutasítana, ki kell kérnie a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) véleményét arról, hogy a menekülőt nem fenyegeti-e a súlyos emberi jogi jogsértés – kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód – abban az országban, ahová visszaküldenék, illetve arról, hogy ott biztosított-e a menekültkénti elismerés kérelmezésének lehetősége, s hogy tiszteletben tartják-e a visszaküldés tilalmának elvét. Szerbiában azonban ezek a feltételek nem teljesülnek.A szerb-magyar határon a rendőrség jellemzően szerb állampolgárokat irányít vissza Szerbiába. Az emberi jogsértésekről hírhedt országokból menekülők többnyire a zöldhatáron keresztül próbálnak eljutni Európába, egy biztonságos országba.
2012 márciusában Szerbia Csongrád megyével határos szakaszán 298 külföldit utasítottak ki, és adták őket át a szerb hatóságoknak: 131 alkalommal afgán állampolgárral, 64-szer koszovóival, 24-szer pakisztánival és 13-szor szomáliai állampolgárral közölték, hogy Szerbia biztonságos ország, tehát térjenek vissza oda.

Megérkezem Szabadkára, követem a turista iroda felé vezető nyilakat. Az ott dolgozó srác jól beszél magyarul, talán magyar is, elmondom neki, hogy a menekülteket keresem. Nagyon készséges és kinyomtat egy térképet a város délkeleti feléről, ahol ismerős kis zászlócska jelzi a lelőhelyüket. Kérdezem, hogy vajon bejönnek-e a városba, de csak annyit mond, hogy „nem jönnek, de nem is jöhetnek. És különben is, bármit csinálnak, az csak rossz lehet.” Később hallottam, hogy általában is ez a helyi lakosok véleménye az itt ragadt külföldiekről.
A menekültek a város szemétdombján túl, a temetőhöz közel laknak, ami jó félórányi gyalogútra van a főtértől. A friss szemét bűzlik a tavaszi napsütésben, fölöttünk különféle madarak vijjogva köröznek némi élelmet keresve. Két helybélivel találkozom, egyikük magyarul igazít útba. Mélyen a szemétben gyalogolok tovább, de a szemétdomb 3-4 méter magasságban már olyan meredek, hogy meg kell állnom és körbe kell kerülnöm, hogy visszataláljak a helyes útra.

Az első csoport, amellyel találkozom, éppen a tűző napsütéstől óvó, botokra feszített műanyag tető alatti árnyékszigeten pihen. Ahogy látják, hogy közeledem, felkelnek, ezért már messziről köszöntöm őket, majd sietve bemutatkozom. Elmondom, hogy különféle nyelveken információt hoztam a magyar menekültügyi rendszerről. Ők is köszönnek és elmondják, hogy honnan jöttek. Ahogy az lenni szokott, néhányan közülük egyből barátságosan, nyitottan fordulnak felém, mások pedig mindaddig gyanakvóan szemlélnek, míg el nem tűnök a láthatáron.

Hatan vannak itt a szemétdomb fennsíkján, a többiek kicsit odébb, a dzsungelben – mondják. Arra gondolok, hogy ők biztosan a dzsungeltársadalom kitaszítottjai, de másnap reggel már a dzsungelben is látom őket. Meglehet, a dzsungel lakói őrszemeket választanak maguknak, akik a szemétdombról figyelik a város felől jövő utakat, így minden idegent időben észrevehetnek. Öten Pakisztánból érkeztek, egy ember pedig Bangladeshből menekült idáig. Ő a súlyos égszakadások során vesztette el mindenét. Elkeseredettek, de még reménykednek. Egymás közt urduul beszélnek, néhányuk ért angolul is. Adok nekik az angol nyelvű füzetekből, bár szinte már mindannyian találkoztak a magyar rendőrökkel, és szereztek némi tapasztalatot a fogadtatást illetően. Itt Szabadkán egy Peter nevű segítő hoz nekik minden héten vizet, ruhát és némi élelmet. A pakisztáni férfiak azt mondják, vissza akarnak menni Görögországba. Ott valamit dolgozhatnának, és talán olcsó szállás is akadna.
Egykedvűségük és a hír, miszerint a dzsungelben jóval többen - főleg Afganisztánból menekült emberek – vannak , arra késztet, hogy továbbálljak.

A dzsungel felé vezető úton több embert is látok jönni-menni, egyeseket egyedül, másokat párban. Kezet fogunk, bemutatkozunk, elmondjuk, honnan jöttünk, útba igazítanak.
A dzsungel nem erdő, hanem inkább liget, elágazó vágányok között terül el. Töltésekre emlékeztető, elnyúló dombokon laknak a menekültek. 40-50 ember szövögeti itt az egyszer talán megvalósuló terveit, amelyekért már több ezer kilométert megtettek. Fiúk és férfiak, sokan Pakisztánból, de főleg Afganisztánból.

Leülünk kb. tizen. Szinte mindenkinek dari vagy pastu az anyanyelve, így az információs füzetek kiosztásával végre hasznosnak érezhetem magam. Köztük is van, aki beszél angolul, Salim segít a tolmácsolásban. Később ő lesz az őrangyalom, hasznos tanácsokkal lát el és az egyik szemét mindig rajtam tartja. Elkísér a dzsungel központjába, ami az egyik töltésszerű dombon található és több kunyhóból áll. Épp egy krikettmeccs közepébe érkezünk. Az ütő egy szépen kifaragott faág, s lábdaként most egy teniszlabda is megteszi. A dobó éppen elkapja a visszaütött labdát, mire az egyik csapat hangos ujjongásban tör ki. Szeretnék leülni, nézni egy kicsit a játékot, de Salim int és szinte megállás nélkül továbbsétálunk. Néhány méterrel arrébb mondja nekem, hogy csak akkor álljak le, ha az emberek beszélni akarnak velem, különben nincs értelme csak úgy bámészkodni.

A központban, az egyik főkunyhó mellett üldögélünk és beszélgetünk 2-3 órán keresztül, s közben a velünk szemben alábukó napot nézzük, amíg ránk nem sötétedik.

Leül mellém egy idős férfi Afganisztánból. Ő kabuli és a tálibok miatt kellett elmenekülnie a családjával együtt. A felesége és három gyermeke már Magyarországon van, ő azonban csak most érte el az Unió határát. Egy hónappal ezelőtt, menekülés közben kellett szétválniuk Görögországban, mert nem volt elég hely a kamionban. Az idős ember erős férfi benyomását kelti, de a szemei könnyel telnek meg, amikor arról beszél, hogy már egy hónapja nem látta a családját csak másoktól hallotta, hogy egy „családi táborban” vannak Magyarországon. Együtt akar lenni velük végre, ezért azt tanácsolom neki, hogy írja le egy papírra a nevét, és hogy azt szeretné, hogy Magyarország menekültként ismerje őt el. Mondom neki, hogy név szerint írja le a családtagjai neveit is, s azt is, hogy ők már menedékkérők Magyarországon, és ezért kéri, hogy a családtagjaival együtt helyezzék őt el. A papírt aláírja, s elteszi. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) Szerbiáról írt véleményéről szóló három oldalas angol nyelvű levelet is a kezébe nyomom. Eszerint Szerbia nem tekinthető olyan országnak, ahová menedékkérőt vissza lehet küldeni, mivel Szerbiában esélye sincs arra, hogy menekült státuszt kapjon. Elmondom neki, hogy ha sikerül átjutnia a határon és magyar idegenrendészekkel találkozik, mutassa meg ezeket a papírokat. Azt is elmondom, hogy ugyanakkor semmilyen garancia nincs arra, hogy ezekkel bármit elérhet.
Három nappal később, a déli régióban dolgozó helsinkis ügyvédtől megtudtuk, hogy az idős afgán férfi átjutott a magyar határon és odaadta az idegenrendészeknek a papírokat. A rendőröket meglepte a férfi felkészültsége. Még azon a héten csatlakozhatott a Békéscsabai Őrzött Szálláson fogva tartott feleségéhez és három gyermekéhez, akiket – a magyar szabályok szerint – egy hónapig tarthatnak őrizetben. Utána mehetnek Debrecenbe, a menedékkérők nyitott befogadó állomására.

Leül közénk egy másik idős afgán férfi is, akit itt mindenki Babának (Apó) szólít. Elmondása szerint 64 éves, bár hozzáteszi, hogy körülbelül. A családtagjai Svájcban vannak, ahol már meg is kapták a menekült státuszt. Neki is azt tanácsolom, hogy írja le, hogy menedékjogot kér, s hogy azt szeretné, hogy a menedékkérelmek elbírálásáért felelős országok meghatározását rendező uniós rendelet (Dublin II) szabályai szerint, Svájcban szeretne csatlakozni a családjához. Ő is elteszi a papírt a belső kabátzsebébe. Kérdés azonban, hogy ha a zöldhatáron sikerül is átjutnia Magyarországra, és a magyar rendőrök elfogják, vajon figyelembe veszik-e a Svájcban élő családtagokat, amikor eldöntik, hogy visszaküldjék-e Szerbiába.

A fiúk is körém gyűlnek. Egyikük elmondja, hogy bár ő csak tizenhat éves, Magyarországon megvizsgálta egy orvos, és azt állította, hogy tizennyolc. Ami azért fontos, mert a magyar szabályok szerint a kiskorúakat – a tizennyolc év alattiakat – nem lehet idegenrendészeti őrizetbe venni. Őt már háromszor toloncolták vissza Szerbiába, utoljára – néhány napi őrizet után – három napja. Mutatja a papírját, melyen a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal idegenrendészeti osztálya születési dátumként 1994. január 1-jét írta be, tehát a hivatal szerint néhány hónapja volt a 18. születésnapja. Eszembe jut az Országos Rendőr-főkapitányság levele, mely szerint a 18 év körüli külföldieket kiskorúaknak tekintik, és nem veszik őrizetbe. A fiú esete nem ezt igazolja.
A hivatalos magyar dokumentum szerint a fiút, a harmadik magyarországra való beutazását követően, hároméves börtönbüntetésre ítélték, egy évre felfüggesztve, továbbá négy évig nem utazhat be és nem tartózkodhat az Európai Unió országaiban.

Egy másik fiúnak, amikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem, elborul az arca és mérgesen jár-kel fel alá, a többiek csitítják. A társai elmondják, hogy nemrég igazoltatta őt a magyar rendőrség, tizenhat évesnek fogadták el, és elhelyezték egy gyermekotthonban. (Ezt írják elő a kísérő nélküli kiskorú menekültekre vonatkozó szabályok akkor, ha nem kérnek menedékjogot Magyarországon, mert jobb életet remélnek máshol, vagy egy másik európai országban esetleg rokonok, családtagok várják őket.) A fiú meglépett az otthonból, néhány hét múlva a rendőrség újra igazoltatta, úgy döntöttek, hogy tizennyolc éves és visszatoloncolták Szerbiába. Beszélgetünk egy darabig, elmeséli, hogy a gyermekotthonban nagyon kedves emberekkel találkozott, és elnézést kér, amiért felhúzta magát annak hallatán, hogy magyar vagyok, de ugye megértem, hogy a magyar rendőrséget nem igazán kedveli.

Mindeközben, a dzsungel lakói sárkányt eregetnek. Kérdem, hogy Afganisztánból hozták-e magukkal. Nevetve válaszolják, hogy itt készítették a szemétből. Kérdezem, hogy hogyan, mire Baba papírt és tollat kér, apró gallyakat szed fel a földről és elkezdi megmutatni. Egyszerűnek tűnik, ám nekik már elég nagy gyakorlatuk lehet benne.

Egy hátizsákos fiú éppen akkor tér vissza a dzsungelbe. Ő is 16 éves, aki Ghazniból, Afganisztán – még a BÁH szerint is –egyik legveszélyesebb tartományából jön. Mindenki nagy örömmel öleli magához, nem számítottak rá, hogy visszatér. A fiú ugyanis néhány napja búcsút vett a többiektől, egy embercsempész segítségével kipróbált egy új útvonalat, de nem jött össze. Ő is volt már a nagybátyjával a békéscsabai őrzött szálláson, de most mindketten újra itt vannak Szerbiában. Azt mondja, neki csak idegenrendészeti eljárása volt Magyarországon, ezért úgy gondolja, hogy ha sikerül nyugatabbra eljutnia és ott menedékkérelmet benyújtania, akkor nem fogják visszatoloncolni Magyarországra, mert ott nem kért menedékjogot. Elmondom neki, hogy olyan embereket is visszatoloncoltak már Ausztriából Magyarországra, akiket soha nem is igazoltattak Magyarországon, de feltételezték róluk, hogy Magyarországon keresztül jutottak el Ausztriába.

Miután besötétedik, az őrangyalom, Salim tanácsára közelebb húzódunk a tűzhöz. Mivel észrevette, hogy felelőtlenül kipakoltam a dolgaimat a hátizsákomból, azt mondja, hogy tartsam inkább magamnál ezeket. Hozzáteszi, hogy bár itt senki sem lop a másiktól, de ha valamit a földön hagyok és az eltűnik, ő nem keresheti a többieknél. Kérdezi, hogy a dzsungelben akarok-e aludni. Ha nem zavarok senkit, akkor igen – felelem. Arrébb megy, beszél néhány emberrel, s visszajövet aztmondja, nem zavarok senkit. Így hát maradok.
Egyre hidegebb van, jólesik a hatalmas fém serpenyőben égő tűz mellett ülni. Kinyújtjuk a kezünket, hogy jobban érezzük a melegségét, valaki felém fordul, s fájó mosollyal mondja: „ez a mi életünk”.

Beszélgetésbe elegyedünk Abannal, egy tizenhét éves pakisztáni fiúval. Elmondja, hogy az orvosi egyetemre felkészítő tanfolyamra járt, amikor megkörnyékezték a tálibok, és rá akarták venni, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ellenállt, ezért a tálibok megverték az iskolatársaival együtt. Miután ez többször is előfordult, szólt az apjának, hogy nagyon fél, és arra kérte, hogy járuljon hozzá, hogy elmehessen az országból. Az apja elengedte. Mivel a 18 év alattiak egyedül nem hagyhatják el Pakisztánt, útlevél nélkül indult el. Nem akarta megvárni, amíg betölti a tizennyolc éves kort, túlságosan félt attól, hogy legközelebb már nem ússza meg egy egyszerű veréssel.

A sötétben újabb arcokat világít meg a tűz fénye. Hat teljesen kimerült ember érkezik, lerogynak a tűz mellé. Negyvennyolc órán át gyalogoltak ennivaló, víz és hosszabb pihenés nélkül. Egyikük, aki jól beszél angolul leül mellém. Bonyolult kérdéseket tesz fel arról, hogy vajon milyen esélyei lennének Magyarországon a beilleszkedésre. Nem tudok válaszolni. Kabulban elvégezte az egyetemet, és a tartomány talpraállításáért tevékenykedő nemzetközi szervezetekben dolgozott Ghazniban. A tálibok emiatt kezdték el üldözni. Szeretné tudni, hogy ha Magyarországon megkapná a menekült státuszt, elfogadnák-e a diplomáját, vagy elölről kellene kezdenie a tanulmányait. Kérdezi, hogy van-e angol nyelvű egyetem, vagy előbb meg kellene-e tanulnia magyarul. Nem igazán tudok neki válaszolni, a kezébe nyomok egy dari nyelvű helsinkis füzetet és olyasmire terelem a szót, amiről többet tudok. Elmondom neki, hogy ha menekültként ismerik el Magyarországon, akkor havi 100 eurós támogatást, hat havi szállást és ellátást, magyar nyelvoktatást és a beilleszkedését segítő képzést is kaphat. Valaki szólítja, felpattan, elindul. Nem tudom, hogy hová. Talán az egyik dzsungellakó megmutatja, hogy hol aludhatnak éjszaka, vagy folytatják az útjukat az Európai Unió felé.

Baba gondoskodó hangon jelzi, hogy húzódjunk be a kunyhóba, mert egyre hidegebb van. A kunyhót kartondobozokból és vaskos faágakból építették, nagyon stabilnak tűnik. Olyannyira, hogy egyszerre több ember is neki tud dőlni a falának. A kb. tíz négyzetméternyi helyen tizenketten ülünk körbe egy gyertyát. Most először érzem kényelmetlenül magam a dzsungelben. Nem a kunyhó zsúfoltságától, hanem mert éppen most jövök rá, hogy ez az itt élők legbelsőbb tere. Látom, amint néhányan nem mosolyognak vissza rám, és tudom, hogy rólam beszélnek. De bízom benne, hogy szólnának, ha valami baj lenne.

De nincsen semmi baj.

Aban szólít meg, sok mindenről mesél. Beteg, a tüdejével van valami probléma, ráadásul meg is van fázva. Kérdezem, hogy látta-e orvos, nemmel felel. Orvosok nem jönnek a dzsungelbe. Ha valakinek nagyon nagy problémája van, elviszik egy kórházba. Elmondja, hogy sok újságíró járt itt Franciaországból, Németországból, Ausztriából, Magyarországról. Szerb újságírók is jöttek, az egyikük hozott neki gyógyszert. A fagyos tél idején a Vöröskereszt és az ENSZ is szólt szólt nekik, hogy meghúzhatják magukat az egyik szabadkai hotelben, a Fontanában. A menekülők azonban attól tartottak, hogy ez csak egy csapda, ott a rendőrség lecsap rájuk és visszatoloncolják őket Macedóniába. A segítő szervezetek aktivistái megnyugtatták őket, hogy megállapodtak a rendőrséggel, hogy húsz napig békén hagyják őket a hotelben. A többség végül élt a lehetőséggel, kaptak szállást, gyógyszert, ellátást, azaz egy esélyt, hogy túléljék a telet. A húsz nap elteltével többen visszamentek a dzsungelbe, mások Szabadkán találtak szállást. Néhányan a szállodában maradtak, és vállalták a kockázatot, hogy visszatoloncolhatják őket Macedóniába. Aban megnyugtat: ő sem hallott senkiről, aki télen halálra fagyott volna.

A szerb rendőrök olykor lecsapnak a dzsungellakókra. Ha megjelennek, mindenki fut, amerre lát. Ha már tiszta a terep, visszatérnek a kunyhóikba. Ha a rendőrség valakit elkap, átkutatják, pénzt keresnek. Aki nem adja oda magától, azt alaposan megmotozzák és meg is verik. Valakitől épp a minap vett el 300 eurót néhány rendőr, de legalább ezután elengedték. A legrosszabb esetben az áldozatot visszatoloncolják Macedóniába, és onnan indulhat újra észak felé.

Aban elmondja, hogy háromszor is megpróbált Magyarországra jutni, de mindhárom alkalommal vissza kellett térnie Szerbiába. Először egy taxival hajtottak át a határon, de a sofőr megijedt és visszafordult Szerbiába. Másodjára egy buszban bújt el a csomagok közé, de a lézeres vizsgálatnál lebukott. Mesélik, hogy a lézeres kutakodás a határ szerb oldalán még újdonság, eddig csak a magyar oldalon találkoztak vele. Aban harmadszor is egy taxi utasakénz próbálkozott, de a határon visszafordították őket. Szerencséjére egyik alkalommal sem találkozott a magyar határrendészekkel, ezért még nem vettek tőle ujjlenyomatot Magyarországon. Németországba szeretne eljutni, a nagybátyja ott él, kulturális antropológiát tanít.

Valaki szól, hogy elkészült a vacsora. A kunyhó nyugalmát felváltja a tüsténkedő emberek sürgölődése. Négyen megterítik az asztalt: letesznek egy csak az evésre használt pokrócot a földre. Paprikáskrumplit és menement tálalnak friss kenyérrel. Nagyon jólesik. Aztán teát iszunk kettévágott műanyag flakonokból. A tea fontos: ha Afganisztánban a házigazda tejben-vajban füröszti vendégét, de nem ad neki teát, a vendég azt fogja gondolni, hogy nem kapott semmit.

Mindenkinek van mobilja és szerb SIM-kártyája. Megkérdezem, hogyan töltik fel a telefonjaikat. Elmondják, hogy a közelben, a város szélén van egy ház, ahol megengedik, hogy használják az áramot. Vizet is onnan szoktak hozni.
Egy kedves pakisztáni ember közel hajol a gyertyához és megpróbálja elolvasni, hogy milyen nyelven és mi van a golyóstollára írva. Mondom neki, hogy magyarul van, és ez áll rajta: „Külső Határok Alap”. Kérdi, hogy probléma-e, ha nyugatabbra megtalálják nála ezt a tollat. Felajánlom, hogy cseréljünk tollat. A gyertyafénynél elolvassa, hogy mi van az én tollamra írva: „Made in China”. Nevetünk, hogy ha ezt megtalálják, majd Kínába toloncolják vissza.

Salim és a többiek is tudni szeretnék, hogy a helybéliek vajon miért szólnak a rendőrségnek, ha menekülőket látnak. Azt gondolják, hogy pénzt kapnak a rendőrségtől, ha feljelentik az idegeneket. Elmagyarázom, hogy itt is, és Magyarországon is inkább azért szólnak a rendőröknek, mert félnek az idegenektől, és talán azt hiszik, ezt a rendőrök elvárják tőlük.

Egyre kevesebben beszélgetnek, lassan mindenki elalszik.

A vastagon betakart emberi testek alvó óriásoknak tűnnek a szűk kunyhó hajnali félhomályában.
A reggeli napsütésben néhány új arcot látok. Még beszélgetünk egy kicsit, majd elbúcsúzom. Imran és Mahmood kísér ki a főúthoz. Imrannak az egyik szeme üvegből van, az egyik kezén pedig hiányzik néhány ujja, egy afganisztáni robbantás nyomai. A tízperces séta alatt dari kifejezésekre tanítanak, majd kikérdezik a leckét.

Azok közül, akikkel a dzsungelben találkoztam, többen már biztosan Magyarországon, vagy egy másik uniós országban vannak, s várják a választ életük nagy kérdésére: vajon maradhatnak-e?
Sokáig emlékezni fogok a velük töltött estére a ligetben, és arra a mondatra is, amit többen többször megismételtek: „ha nem üldöznének az országomban, nem jöttem volna Európába azért, hogy így éljek.”

Szerző: Teo Doro

Minden határon túl - határsértő gyerekek Magyarországon

Egyre gyakrabban olvashatunk a hazánkra nehezedő „migrációs nyomásról”, a szerb-magyar határon tucatjával elfogott határsértőkről, akik pénzt és energiát nem kímélve próbálják elérni Európa boldogabbik felét. Az illegális bevándorlók, embercsempészek mellett sajnos ritkán esik szó azokról, akik életveszélyes helyzetekből, a háborúk, a jogfosztottság, vagy a nélkülözés elől menekülnek. Vajon mi történik azokkal a Magyarországra érkező külföldi gyerekekkel, akik egyedül, a szüleik nélkül vállalkoznak a veszélyes útra?

Afgán gyerekek, tizenévesek ezrei gyalogolnak végig a fél világon. Kamionokban megbújva, átfagyva és gyakran betegen várják, hogy megérkezzenek az „ígéret földjére”, Európába. Tudomásunk szerint 2012-ben, már száznál is több, családtagjaitól elszakított, jellemzően 16-18 éves kiskorú külföldi érkezett Magyarországra a világ fejlődő országaiból, legtöbben a szerb határon keresztül. Az elmúlt hét évben ezernél is több migráns gyereket fogtak el hazánkban, közülük nagyjából 830 kamasz kért menekültstátuszt. A Guardian nemrég egy szemléletes összeállítást közölt a Párizsban élő afgán gyerekek menekülésének körülményeiről. Az egyikük például hóban, fagyban gyalogolva, a horvát-szlovén hegyeket megmászva jutott el Olaszországba. A nagy hidegben elfagyott a talpa. Nehéz elképzelni azt a nyomorúságot és kilátástalanságot, ami ilyen emberfeletti teljesítményre kényszeríthet tizenéves gyerekeket.

A jogszerűtlenül hazánkban tartózkodó külföldiek visszavételéről szóló, Szerbiával kötött visszafogadási egyezmény alapján, a rendőrség tavaly is közel száz, kísérő nélküli kiskorút adott át a szerb hatóságoknak. Sajtóhírek szerint, csak a Bács-Kiskun megyei rendőrség 129 kísérő nélküli kiskorút fogott el 2011-ben. A magyar törvények nem teszik lehetővé a 18 év alattiak idegenrendészeti fogvatartását, ezért a fiatalokat a határhoz közeli kisvárosok gyermekotthonaiban szállásolják el addig, amíg döntenek további sorsukról. Mivel ezekben az otthonokban nincsenek szigorú biztonsági intézkedések, sokan megszöknek és folytatják útjukat Nyugat-Európába.

Bizakodó tekintet (Forrás: Joint Combat Camera Afghanistan, fotó: Master Sgt. Sarah Webb, ISAF Headquarters Public Affairs Office)

Vajon mi az oka annak, hogy a külföldi gyerekek – bár papíron minden érintett hatóság és intézmény az elvárt, előírt módon bánik velük – mégsem kérnek ebből a védelemből? Nem hivatkoznak a jogaikra, hiszen nem is tudják, hogy a gyerekeknek is vannak jogaik, és talán még arról sem hallottak, hogy – a társadalom legsérülékenyebb tagjaiként – különleges védelem illeti meg őket. Különösen nehéz azoknak a migráns  fiataloknak a helyzete, akik útjuk során kizsákmányolás áldozatául esnek, emberkereskedők hálójába kerülnek, vagy embertelen körülmények közé kerülnek például a görögországi Patrasban. A biztonságérzetüket az sem növeli, hogy a Magyarországra érkező kamaszok közül a hatóságok –  a Helsinki Bizottság tapasztalata szerint –  többeket pár nap alatt visszatoloncolnak Szerbiába, ahol esélyük sincs a megfelelő védelemre.

A hatóságok beszámolói szerint, a migráns gyerekek kitoloncolása során, minden szereplő a legjobb tudása szerint mindent megtesz azért, hogy a gyermek mindenek felett álló érdekei érvényesülhessenek. Ugyanakkor, évek óta fennálló probléma, hogy a jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldi gyerekek kiutasítása és kitoloncolása esetén, az eljáró hatóságok nem vizsgálják meg körültekintően, hogy mi vár a gyerekekre ott, ahová küldik őket. Pedig a törvény szerint csak akkor utasítható ki a kísérő nélküli kiskorú Magyarország területéről, ha „a származási államában, vagy más befogadó államban a család egyesítése, illetve az állami vagy egyéb intézményi gondoskodás megfelelően biztosított”.

Vajon Szerbiában biztosított a család egyesítése, vagy a megfelelő állami gondoskodás a visszaküldött afgán tinédzserek számára? Vagy ezek a gyerekek is esetleg odakerülnek, ahol felnőtt sorstársaik csöveznek? Ők is beköltöznek a Szabadka határában, a szeméttelepen, a temető szélén összeeszkábált kunyhókba? Ivóvíz és élelem nélkül meghúzzák majd magukat, amíg rájuk nem gyújtják az összebarkácsolt fekhelyeiket?  Tavaly ősszel sajnos ez is megtörtént. A hideg beálltával minimálisra csökken a túlélés esélye. Különösebb gyermekvédelmi alapismeretek nélkül is belátható, hogy a hajléktalanság, az éhezés és a fagy nem a legmegfelelőbb környezet a szüleiktől elszakadt gyermekek számára.

Menekültek a szeméttelep szélén, Szabadkán. 2011. november (fotó: Mészáros Attila).

A gyerekek, miután a fél világot átutazták, bíznak abban, hogy pár száz kilométer és néhány országhatár már nem akadályozhatja meg őket abban, hogy végül megérkezzenek a célállomásra. Oda, ahol – reményeik szerint –közelebbi, vagy távolabbi rokonaik várják őket, ahol talán értik a nyelvüket. Szerbiába, majd onnan Magyarországra érkezve, azonban gyakran nem éppen olyan fogadtatásban részesülnek, mint amilyet  elképzeltek. Legutóbb épp decemberben értesültünk arról, hogy négy afgán kamaszt elfogásukat követően többször is levetkőztették a magyar rendőrök. A tradicionális afgán szokások miatt különösen megalázó volt számukra, hogy a megalázó procedúra több tucat idegen férfi előtt történt. Ha a hatósági emberek első ránézésre nem hiszik el, hogy a menekült kiskorú, akkor őrizetbe veszik, a fogdán újabb ruházat átvizsgálás, orvosi szűrővizsgálatok következnek, és ott kerülhet sor esetleg életkor-meghatározásra is. Menekültből rabokká válnak: zárkarend, napirend, rácsok, napi egy óra a szabad levegőn.

Az idegenrendészeti őrizet nem gyerekjáték. Különösen nehéz elviselni azoknak, akik az anyanyelvükön kívül nem beszélnek más nyelveket, és ezért esélyük sincs arra, hogy megértessék a rendőrökkel, hogy ők valóban kiskorúak, nem kerülhetnének fogdába. A gyerekek sokszor nem is tudják, hogy pontosan hány évesek, mert ott, ahonnan elindultak nincs anyakönyvezés. Mondhatnánk, „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”, ha nincs nála útlevél, és nem képes se szóban, se írásban kommunikálni, akkor ne csodálkozzon azon, hogy bezárják. Azt azonban tudni lehet, hogy Afganisztánban generációk maradtak ki az iskolából, mert a tanulásnál fontosabb volt, hogy egyáltalán életben maradjanak. Már az apák sem tanulhattak, hiszen az iskolákat is rég lebombázták. Előfordul, hogy a magyar orvos egy néhány perces vizsgálat után dönt arról, hogy felnőttnek tekinti-e a gyereket, és ha igen, akkor fogdába kerül annak ellenére, hogy az idegenrendészeti törvény ezt kifejezetten tiltja. Megeshet, hogy az idegenrendészeti őrizetet szentesítő bíró észreveszi, hogy valami nem stimmel, túl fiatalok ezek a srácok, mégsem tesz semmit az ellen, hogy jogellenesen bezárják őket. Hiába próbált menedéket kérni a fent említett négy afgán fiú is, a kérelmüket nem regisztrálták, az nem jutott el a Bevándorlási Hivatalhoz, ezért pár nap múlva ismét Szerbiában találhatják magukat. Hogy is van ez?

Magyarország, a gyermek jogairól szóló 1989-es New York-i egyezmény ratifikálásával kötelezettséget vállalt arra, hogy védelmet nyújt a különösen nehéz helyzetben élő gyermekeknek. Az egyezmény világosan fogalmaz: a gyermeknek különleges segítségre és támogatásra van joga. A felelősség folyamatos hárítása határozottan ellentétes a Magyarország által is vállalt kötelezettséggel.

Jogosan tehetjük fel tehát a kérdést: vajon támogatásnak minősül-e, ha ezeket a gyerekeket újra és újra visszalökjük a semmibe, ahelyett hogy egy alapos, törvényes és jóhiszemű eljárás eredményeképpen biztonságba helyeznénk őket?

A magyar hatóságoknak elsősorban gyermekként kellene kezelnie a migráns fiatalokat, és csak másodsorban „jogellenes külföldiként” tekinteni rájuk. A helyzetük biztos és hosszú távú megoldása mind a hazájukban, mind az őket pillanatnyilag befogadó országokban kiemelt figyelmet érdemel.

Szerző: Piréz Teréz

Ezeregyéjszaka: mesék Iránról

2011 végén, amolyan karácsonyi ajándékként, két huszonéves, ateista iráni állampolgár, Sohrab és Javad menekültstátust kapott Magyarországon. 2009-ben, Iránban részt vettek egy ellenzéki tüntetésen, és ezért börtönbe kerültek. Szabadulásuk után el kellett hagyniuk a hazájukat, Magyarországra jöttek, tanulni akartak. Azt tervezték, hogy néhány év múlva hazatérnek. Ha ez ilyen egyszerű lenne… Nem az. Az iráni hatóságok távollétükben is rajtuk tartották a szemüket. Folyamatosan zaklatták az otthon maradt családtagjaikat, és mikor megtudták, hogy a fiatalemberek ellenzéki újságokban és a BBC-n is „rendszerellenes” gondolatokat hangoztattak, a két fiatalember már nem mehetett haza többé. Íme egy színes hír a sok közül, a reggeli kávé mellé ilyenből napi tizenötöt is olvashatunk. Irán messze van, nincs hozzá közünk, lapozhatunk. Ezeregyéjszaka meséi, persze.

Az Iránról szóló mai hírekben nem esik szó arról, hogy ez az ország volt az emberi civilizáció egyik bölcsője, a perzsa kultúráról sokaknak csak a szőnyeg jut az eszébe. Halljuk, olvassuk, hogy Iránt most nem kell szeretni. Atombombát gyártanak, vagy legalábbis szeretnének, nincs demokrácia, még ma is a Khomeini ajatollah által, a hetvenes évek végén gründolt siíta-muzulmán államként működtetik a vallási fanatikus terroristák. Szó esik arról is, hogy valamiféle zavaros okokból, a Jobbik szimpatizál Iránnal. Tudni lehet még, hogy az iráni ballisztikus rakéták elérik Közép-Európát, hogy a külpolitikájuk Amerika-ellenes, és hogy Amerika és az EU (vagyis mi, magyarok is) embargót hirdettek Irán ellen. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol 2012. február elején, valószínűleg a közelgő választások miatt, egyszerűen lekapcsolták az internetet.

Fotó: Creative Commons: by Faramarz

Felfoghatjuk a két átlagos iráni fiatalember történetét egyfajta mesének, amiből tanulhatunk. Több, mint háromezer kilométer távolságból is elgondolkodhatunk azon, hogy mit tenne ma egy magyar ember, ha Iránban kellene élnie. Ha nem vehetné fel azt a ruhát, ami neki tetszik, mert különben elviszi a rendőrség, ott ugyanis nem csak a gárda egyenruháját tilos viselni. Ha nem szeretheti azt, akit akar, mert ha mégis, kivégzik, hiszen Iránban nem csak az azonos neműek házassága tiltott. Ha jó eséllyel börtönbe kerülne csak azért, mert kimondja, amit gondol - hol van ehhez képest az egypárti médiahatóság? Ha nem döntheti el szabadon, hogy hisz, vagy nem hisz Istenben, és ha az államvallástól eltérő nézeteit mással is megosztja, akkor megölhetik – mert ott nem csak az Alaptörvénybe írták bele Istent. Ha a házasságtörésért nem elnéző mosolygás, celebritásnak pedig a bulvársajtó címlap-sztorija jár, hanem halálra kövezés, vagy akasztás. Iránban a tüntetések résztvevői könnyen egy vértócsában végzik. Itthon sok szó esik a "többség zsarnokságáról", pedig a kétharmad uralma össze sem hasonlítható a „Forradalom Legfőbb Vezetőjének” korlátlan hatalmával.

Iránban az egy főre jutó kivégzések száma Kínával vagy Észak-Koreával vetekszik. 2011 első félévében naponta átlagosan két emberen hajtottak végre halálos ítéletet, ami akár alkoholfogyasztásért is kiszabható. A kivégzések nem ritkán tömegesek és sokszor nyilvánosak. Emellett – az ENSZ különleges jelentéstevője szerint – évi több száz brutális kivégzés történik a börtönökben, titokban, horrorfilmbe illő, brutális kínzások mellett. A fiatalkorúakra kiszabott összes halálos ítélet mintegy kétharmadát is ott hajtották végre. A kevésbé brutális adatok sem túl rózsásak, például Iránban tartják fogva a legtöbb újságírót a világon.

Szóval, Irán nem épp egy turistaparadicsom.

Érdemes a két iráni menekült további sorsán gondolkodni? Miért érdekelné a magyarokat két iráni állampolgár helyzete, vagy Irán maga? Több ezer kilométerre van, foglalkozzon vele a Külügyminisztérium, vagy akinek nincs jobb dolga. Semmi közünk nincs ahhoz, ami ott történik, van nekünk épp elég problémánk itthon. Ne nekünk kelljen etetni még azokat is, akik nem tudtak a saját országukban változást elérni.  Aki „forradalmat akar csinálni”, vállalja a következményeket is, lehetőleg otthon, minél messzebb innen.

A legsúlyosabb emberi jogi kérdések nem válaszolhatók meg ilyen könnyen. Nem is olyan rég, egy velünk szomszédos állam derék, békés polgárai is hasonlóképpen gondolkozhattak. Aztán történelmi távlatokban mérve pillanatok alatt támadtak egymásra, és lőtték akár egykori szomszédjaikat gödörbe éveken keresztül. A délszláv háborúban egész falvakat irtottak ki, csak mert az ott lakók kicsit másként beszéltek és hittek mint a támadók. Évekig néztünk át a határon a NATO-val együtt és csak reméltük, hogy nem lőnek át. Talán mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy mindez velünk is megtörténhet. Megtörténhet, hogy  a béke, a jog és a demokrácia magasztos eszméi, ha úgy tetszik mindezek „álma”, rémálommá változik. Az emberiség közös sorsában osztozókként közünk van mindehhez – ez pedig nem puszta idealizmus, hanem a valóság.

Ha el tudjuk azt fogadni, hogy az iráni emberek sem jobbak, vagy rosszabbak nálunk és ott is pont annyi a hős, mint Magyarországon, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az ő emberi jogaik sem érnek kevesebbet. Elutasítás helyett segíthetünk embertársainknak emberi jogaik érvényesítésében, ha már ide sodorta őket a sorsuk. Akkor is, ha más nyelvet beszélünk és másban hiszünk.

Történetünk főszereplői a 2009-es választásokat követő utcai megmozdulásokban vettek részt. A tüntetéseknek – amelyeket élőben követhettünk a tévében és a Facebookon – több, mint száz halálos áldozata volt. A pontos szám gyakorlatilag megbecsülhetetlen, ennek a többszörösét is elérheti, mivel rengetegen eltűntek, a halottakat többnyire nem adták ki a családjaiknak. A letartóztatott mintegy 2500-3000 tüntetőből  még jelenleg is legalább 150-200 ember börtönben ül.

Sohrab és Javad Magyarországon kaptak új esélyt az életre. Legyünk arra büszkék, hogy segíthettünk.

(A szereplők neveit megváltoztattuk, történetüket hamarosan folytatjuk.)

 Szerző: kiskertész

„Százezrek kopogtatnak hazánk kapuján”? A Magyar Nemzet veszélyes hazugsága

A Magyar Nemzet Online hétfői cikke szerint „százezrek kopogtatnak hazánk kapuján”, „bevándorlók tömegei”, valamint éves szinten kétszázezer menedékkérő érkezik Magyarországra. Ez ténybeli tévedés, sőt félrevezető hazugság. Az újságíró cikkét a Belügyminisztérium aznapi sajtótájékoztatójára alapozza. Az azonban rejtély, hogy a Belügyminisztérium sajtóközleményében – nagyjából helyesen – szereplő évi ezerötszáz menedékkérőt hogyan tudta a Magyar Nemzet újságírója kétszázezernek olvasni. A cikknek a bevándorlásról és a határokon nagy számban megjelenő menekültekről szóló megállapításai elképesztő ferdítéseket tartalmaznak, és lévén a minisztériumi sajtóközlemény egyértelmű számokat tartalmaz, nehéz egyszerű, jó szándékú tévedést feltételezni azok mögött.

A valóság teljesen más képet mutat. Magyarországon európai összehasonlításban nagyon kevés külföldi él, a hazánkban benyújtott menedékkérelmek száma is rendkívül alacsony. Nézzük a valós számokat:

• Magyarországon 2010 végén mintegy kétszázezer külföldi állampolgár élt, a lakosság 2%-a. Túlnyomó többségük a szomszédos országokból érkezett, nagy részük határon túli magyar (tehát maximum jogi értelemben „külföldi”). Az egyszerűsített honosítás lehetősége miatt sokan 2011-2012-ben magyar állampolgárrá váltak/válnak, így ez a kétszázezres szám is jócskán csökkenni fog.
• További mintegy kétszázezer ember magyar állampolgár, de külföldön született (többségük szintén határon túli magyar). A külföldön született népesség aránya így jelenleg körülbelül 4%, ami jócskán alulmúlja még a szomszédos, hasonló méretű és földrajzi helyzetű országokét is (Csehország 6,5%, Szlovákia 8,2%, Ausztria 15,3%).
• 2011-ben 1693 fő nyújtott be menedékkérelmet Magyarországon (tehát az újságíró csupán 198 307-tel „kerekítette fel” a valós számot). Közülük negyvenhét, azaz 47 fő kapott menekültstátuszt és még mintegy száztizen a jogi védelem valamilyen más hasonló formáját. A többiek nem maradnak, nem maradhatnak Magyarországon. Évi ötven-százötven fő alapján tömegeket és áradatot vizionálni finoman szólva is hagymázas képzelgés.
• A menedéket kérők száma évek óta csökken, az elmúlt két évben az egyharmadára esett vissza.

Ez azonban senkinek se jó: a migráció elkerülhetetlen társadalmi folyamat, Magyarország sem tudja kivonni magát alóla. Sőt, a már 1981 óta tapasztalható és minden erőfeszítés ellenére megállíthatatlannak tűnő természetes népességfogyás nem is hagy nagyon más választást (legalábbis rövidtávon). Magyarországnak lehetősége lenne elkerülni a nyugati országok korábbi hibáit a migráció kezelésében, és egy megfelelően átgondolt, a gazdasági, munkaerő-piaci és emberi jogi szempontokat egyaránt figyelembe vevő bevándorlás-politikával elősegíteni az ország és a magyar társadalom fejlődését. Erre vajmi kevés kormányzati akarat látszik a rendszerváltás óta. Mindaddig pedig marad az idegenellenességre és a „másságtól” való zsigeri félelemre rájátszó olcsó demagógia.

Zárásképpen egy adalék a fenti számok értelmezéséhez: volt olyan a történelemben, amikor tényleg kétszázezer menekült érkezett egy szomszédos országba, nem egy év, hanem néhány hét alatt. Ez volt az 1956-os magyar forradalmat követő menekültáradat Ausztriában. Akkor az együttérzés, a segítőkészség és a világméretű szolidaritás volt a meghatározó. Ma afgánok, irániak, szomáliaiak menekülnek ugyanolyan okból: féltik az életüket, testi épségüket, családjukat, nem szeretnének kínzás áldozatává válni és emberhez méltó életet szeretnének élni. Számukra ma mi vagyunk a „nyugat”. Az olvasóra bízom az erkölcsi tanulság levonását.

 Szerző: El Duende

Migránsok a magyar médiában, avagy a bevándorlás és a külföldiek 2011-ben a sajtó szemével (2011)

Külföldiek Magyarországon- Segédlet újságíróknak a migráció és a menekültügy témájának bemutatásához (2011)