Bár papíron a háború első napjától kezdve lehetőség van Magyarországon ideiglenes védelmet kérni az ukrajnai menekülőknek, kevesen éltek vele. Lengyelországban 52-szer, Csehországban 19-szer, de még a távoli Spanyolországban is két és félszer többen nyújtottak be menedékes kérelmet, mint itt. A kormány eközben menekültapokalipszissel kampányol pótlólagos uniós krízisforrásokért.
A kormány igyekszik az ukrajnai menekülők jelentette terheket
leginkább a határátlépők hatalmas számával szemléltetni. Hetek óta már nem csak
az ukrán-magyar határt átlépők adatát emlegeti, de hozzá adja még a
román-magyar határt átlépő Ukrajnából érkezőkét is. Gulyás Gergely miniszter tegnapi
sajtótájékoztatóján például 625 ezer menekülőről beszélt. Igaz, becsületére
váljék, azt is elismerte, hogy az érkezők „70%-a” már el is ment.
Nem tudjuk, hogy mennyire pontos ez a becslés, de ezek szerint még mindig itt kellene lennie 187 500 ukrajnainak.
Az ő tartós ellátásuk valóban hatalmas terhet jelentene a magyar államnak. Ez a teher azonban igazából csak akkor jelentkezik, ha az ukrán menekülők itt adják be a kérelmüket az ideiglenes védelemre vagy már most itt kaptak ún. „menedékes státuszt”. Jószerivel csak így „kerülhetnek a hatóságok látókörébe”.
Ez azonban a Magyar Helsinki Bizottság tapasztalatai és a hivatalos statisztika szerint is meglehetően nyögvenyelősen történik.
Eddig (április 16. az utolsó adat) csak 16 254 ukrán állampolgár adott be védelem iráni kérelmet Magyarországon.
Meglehet, vannak szép számmal, akik kivárnak, hiszen a belépést követően 60 napig még jogszerűen tartózkodhatnak az ország területén. De valahogy más országokban nem tapasztaljuk az ilyen fokú tartózkodást.
Sajnos, európai szintű gyűjtését nem ismerjük a menedékesek
számának. Így magunk próbáljuk összeguberálni az elérhető adatokat.
Lengyelországban például valóban van összefüggés a határátlépők és menedékesek
száma között, ott már most 846 ezer menekülőnek van menedékes igazolványa (PESEL-kártyája),
amivel a lengyel állampolgárokkal megegyező
módon jogosultak munkavállalásra, illetve egészségügyi ellátásra, ezen felül
pedig lakhatási, élelmezési segélyre.
De a háborútól messze található Belgiumban, Dániában vagy Spanyolországban is jelentősen többet kértek védelmet, mint itt. Valószínűleg azért is, mert ezeken a helyeken van működő menekültügyi ellátó rendszer – és az állam nem rendezkedett be arra, hogy elriassza, visszatartsa és megalázza a segítségre szoruló üldözötteket, háborús menekülőket.
Nálunk a nyolcévnyi menekültelhárító gyakorlatán nem sikerült túllépni az államnak. Jól mutatja mindezt az is, hogy a háború második hónapján még az sem világos, hogy a nagyszámú (mindenképpen sok tízezernyi) Ukrajnából ide menekülő magyar állampolgár a gyakorlatban vajon hogyan tudja elérni azokat az állami jóléti szolgáltatásokat, amelyekre a kormányrendelet alapján már hetek óta jogosult volna.
Az is érthetetlen dolog, hogy a nagy menekültügyi központnak kinevezett budapesti BOK-csarnokban ugyan ott van a menekültügyi hatóság, az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság, de nem lehet ott helyben ügyet intézni, például kérelmet benyújtani.
A magyar kormány már-már követeli a rendkívüli uniós támogatást a menekülők ellátására. Igyekszik magát Lengyelországhoz, Szlovákiához és Csehországhoz mérni, mintha hozzájuk hasonlóan ő is derekasan kivenné részét a munkában, a humanitárius segítségnyújtásban. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy Magyarországon még mindig az önkormányzatok, egyházak, civil szervezetek és segítőkész honfitársaink viszik a prímet.
Szóval érdemes lesz majd szemmel tartani, hogy mire is fordítja a kormány az EU-tól kapott krízispénzeket. A menekülőknek és segítőiknek van szükségük uniós támogatásra, egy züllött kormánynak pedig szoros elszámoltatásra.