A magyar hatóságok 1988-ban még közel 1400 embert toloncoltak vissza Ceaușescu Romániájába. Ezzel együtt az átmenekülők – leginkább, persze, magyarok – többsége akkoriban már inkább maradhatott, de „az illegális határsértők” helyzete nem volt megnyugtatóan rendezve, legalizálva. A szerencsésebbeken rokonok segítettek, másokat ismerősök vagy egyszerűen csak jóakaratú emberek bújtattak. A hatalom kénytelen volt cinkosságot vállalni a szolidáris társadalommal, amely elutasította, hogy a magyar menekülőket bürokratikus indokokra hivatkozva kiszolgáltassák a Conducatornak.
Kép: johnvink.com
Az állam viszont nehezen viseli az efféle „bizonytalanságot”, és azt, hogy a rapszodikus közhangulat határozza meg teendőit. Elsősorban ez volt az oka annak, hogy a szocialista blokk országai közül először Magyarország csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez.
Magyarországról 1956-os forradalom utáni hónapokban mintegy 200 ezren menekültek Nyugatra Ausztrián és Jugoszlávián keresztül. 1989-ig pedig újabb 200 magyar hagyta el hazáját. Hogy ezek az emberek, egykori honfitársaink új életet kezdhettek, azt a genfi egyezmény tette nekik lehetővé. A befogadott magyarok többnyire sikeresen integrálódtak, megtalálták a helyüket új hazájukban. Az ő sikertörténetük az egyezmény sikertörténete is.
Az ENSZ 1951-ben elfogadott menekültügyi egyezménye a második világháború és az utána következő hidegháborús évek rossz tapasztalatai nyomán született meg. Világos volt, hogy nem szabad csupán az országok vezetőire vagy a közvéleményre bízni annak eldöntését, hogy bajban lévő embereknek jár-e a segítség, mert nincs olyan boldog ország, ahol ne találnának indokot (ürügyet) a segítség megtagadására. Ezt igazolta az eviani konferencia kudarca is, amely hozzájárult az európai zsidóság és az emberiség tragédiájához, a holokauszthoz.
A segítség, a menedékjog kategorikus imperatívusza mellett még az is továbberősíti az egyezmény jelentőségét, hogy az üldözöttek megkülönböztetés nélkül jogosultak a védelemre. Azaz nem csak a mi törzsünk, a nemzettestvéreink, a „mi kutyán kölykei”, a hozzánk hasonlóak, hanem a tőlünk eltérő nemzetiségű, bőrszínű, vallású vagy nyelvű emberek is.
Vagyis, igen, a menedékjog alapjog, emberi jog, a segítség pedig állami
kötelezettség, különösen azoknak az országoknak, amelyek csatlakoztak az
egyezményhez. Nekik nem csak erkölcsi, de jogi kötelességük is menedéket
biztosítani a veszélyben lévő embertársainknak. (Figyelem, itt most nincs mód
részletezni, de ez semmiben sem jelenti a „korlátlan gazdasági bevándorlás támogatását”.)
Magához az 1951-es genfi egyezményhez és az ahhoz kapcsolódó 1967-es jegyzőkönyvhöz szép csendben 1989. március 14-én csatlakozott országunk, a Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként. Addig az a gyakorlat volt a kelet-európai szövetségesek között, hogy a „határsértőket” visszazsuppolták hazájukba, ott pedig megbüntették a „disszidálókat”, börtönnel, vagyonelkobzással sújtották őket. Menekülni a kelet-európai szovjetmintájú népköztársaságokból, a létező világok legjobbikából nem volt lehetséges. A hatalom szemszögéből menekült palesztin, bangladesi vagy chilei lehetett, de magyar, román vagy lengyel semmiképpen sem. Az az igazság, hogy nem csak a „szocialista” országokba menekülőknek kellett tartani a visszaküldéstől, a finnek is rendszeresen adták vissza a hozzájuk menekülőket a szovjet hatóságoknak, sokszor karéliai finneket.
A rendszerváltás kulcsévében, 1989-ben sok csodás és furcsa dolog történt. Egyik ilyen furcsaság az is, hogy a genfi egyezménynél hamarabb hatályba lépett a hozzá csatlakozó jegyzőkönyv, vagyis előbb volt meg a gomb, és csak aztán a kabát. Így bár Magyarország eleinte csak területi korlátozással fogadta el az egyezményt, azaz 1998-ig a menedékjogi kötelezettségünk az Európán túlról érkezőkre nem vonatkozott, valójában erre a megszorításra nem is lett volna lehetőség, mert az egyezménynél nálunk korábban hatályba léptetett New York-i menekültügyi ENSZ-jegyzőkönyv ilyet nem ismer. De mindegy is, mert mindenki nagyon örült, hogy csatlakoztunk a menekültvédelem nemzetközi rendszeréhez.
Akadt azonban még így is elég bökkenő. Az egyik az, hogy nálunk az 1940-es évek óta egyáltalán nem működött tömeges menekültügyi ellátás, és nem volt hozzá szakapparátus. A civil Menedék Bizottság – amelyik nemzetiségtől függetlenül támogatta az ide érkező romániai menekülteket – már akkor figyelmeztetett arra: nagy hiba volna, ha a menekültügyben a rendőri szemlélet lenne a meghatározó, és a terület a BM alá kerülne. És mégiscsak oda került. Az első „menekültügyes szakemberek” rendőrök és határőrök voltak. A „szeplős fogantatás” hatása máig érezhető, sőt ma még inkább, mint 10 éve. 2019-ben a kör ugyanis végleg bezárult: a menekültügyi hivatal felvette az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság nevet, és a munkatársaknak is fel kellett szerelniük rendőrnek.
De vissza a szép emlékezetű 1989-hez. A másik fontos bökkenő jogi természetű volt. Országunkban dualista jogrend volt akkor is, tehát a nemzetközi egyezményeket, szerződéseket csak akkor alkalmazzák a hazai hatóságok, ha azokat beemelik a nemzeti jogba. Az ilyen megállapodásokat akkoriban leginkább törvényerejű rendeletekkel (tvr.) hirdették ki. A jogalkotó ez esetben maga az Elnöki Tanács volt, amely a vége nincs hosszúságú parlamenti szünetekben gyakorlatilag ellátta a normaalkotás „fáradságos” terhét. Amit az állampárti kormány elé terjesztett, azt el is fogadta hibátlanul. Így történt ez a genfi egyezménnyel is, amely jogi értelemben így a tvr. kihirdetésével 1989. augusztus 30-án vált a hazai jog részévé.
Jogi értelemben még ma is az, gyakorlati értelemben viszont egyre kevésbé. De ez egy másik történet, mégpedig nem azoké, akik 1989 táján azon dolgoztak, hogy hazánk civilizált hellyé válhasson. Ők tiszteletet érdemelnek ma is.