Az eddigi legnagyobb menekült csapat indult a párizsi olimpián. Most először éremszerzésre is komoly esély mutatkozik. Bemutatjuk, kikből áll össze ez a különleges válogatott.
A magyar miniszterelnök sok olyan dolgot láthatott, ami nem tetszett neki a nyári olimpiai játékok párizsi megnyitóján. Ugyan erről még nem nyilvánított véleményt, de ezek közé tartozhatnak a menekültek is. Míg 2015 óta aljas állami kampány folyik az üldözött emberek és segítői ellen, addig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) felismerte, hogy a pozitív imázs építéséhez sokat hozzá tudnak tenni a menekült sportolók felkarolásával.
Az ötlet valójában nem is a NOB-é volt, hanem az ENSZ Menekügytügyi Főbiztosságától (UNHCR) érkezett. Filippo Grandit éppencsak megválasztották, és ő máris azért lobbizott, hogy a 2016-os olimpián ott legyen egy sosem volt csapat, a menekülteké.
Thomas Bach, a megtépázott tekintélyú NOB elnöke meglátta Refugee Olympic Teamben (ROT) rejlő kommunikációs lehetőséget, és a 2016-os olimpián már el is indult egy 10 fős csapat a menekültek tízmillióit képviselve. Az olimpiai bizottság és Bach azzal fejezte ki a háláját, hogy éppen a megnyitón adták át neki a NOB olimpiai babér díját.
Menekült sportolók és sportoló menekültek
A korábbi két olimpián viszont nem sok babér termett a menekült sportolóknak. Nem is igen voltak komolyabb “sportszakmai és eredményességi” elvárások. Annyi is elég volt, hogy az egyébként a béke fontosságával kezdetektől kampányoló olimpiai mozgalom látványosan egy újabb jó ügy mellé állhasson. Márpedig a menekült sportolók ügye ilyen. Egyszerre mutatkozik meg benne az ember sérülékenysége és megújulási képessége, kelt együttérzést és ad reményt, hogy a legnehezebb helyzetből is fel lehet állni – és ehhez a sport is adhat segítséget. A menekültügyi főbiztosság is jól járt a ROT-tal, mert ezek a megnyerő sportemberek – ha csak pillanatokra is ráirányítják – a figyelmet a menekült tömegek globális problémáira.
Az előző két olimpia talán legismertebb arca Yusra Mardini, a Szíriából elmenekült úszó volt, aki éppen most hagyta abba a versenysportot. Történetéből játék- és dokumentumfilm is készült. A szintén úszó testvérével és még 2 társával együtt három és fél órán toltak egy hétszemélyes gumicsónakot, amiben 14-en ültek. Aztán gyalog folytatták az útjukat, és Magyarországon is áthaladtak. Yusra Mardini szerény időeredményei az olimpiai úszóversenyeken érthetően senkit nem zavartak. Ő és csapattársai inkább voltak sportoló menekültek, mint élsportolók, akik történetesen menekültek is. Idén ez egy kicsit megváltozott.
A 2016-os 10 fős csapatot egy 29 fős követte a 2020-as (valójában 2021-es) tokiói olimpián. Érmet ott sem sikerült szerezni. Idén, valós esély van rá, hogy megtörik a jég, mert van pár versenyző, aki sportága élmezőnyéhez tartozik.
A futás joga
A legismertebb közöttük Dominic Lokinyomo Lobalu, a Dél-Szudánból még kisfiúként Kenyába menekülő csodafutó. Családja a didinga törzshöz tartozott, és a polgárháború alatt menekülniük kellett. A fiú 9 éves volt, amikor szülei meghaltak. Árvaházba került, és 10 éven át ott is maradt. Látszott, hogy nagyon ügyes a sportokban, de a futásra csak 15 évesen talált rá. Hosszútávfutó lett.
A világ akkor figyelt fel rá, amikor 21 évesen Gyémántliga-versenyt nyert legyőzve egy másik klasszist Jakob Ingebrigtsent. Utána jöttek a versenyek, de egy menekültnek még az utazás sem egyszerű, és olyan versenyeken pedig el sem indulhat, ahol az atléták országokat képviselnek. Pedig új hazája, Svájc több versenyen szerette volna sajátjaként elindítani, csakhogy ehhez a nemzetközi sportszövetségek állampolgárságot írnak elő, márpedig Svájc még az istenadta tehetségű Lobalu kedvéért sem változtat állampolgársági szabályain, vagyis a sportolónak ki kell várnia a 10 évet, amiből még csak 5 év svájci tartózkodás telt el.
Lobalu és edzője a svájci szövetség hathatós támogatásával hosszú pereskedéssel azért azt elérte, hogy az idei római Európa-bajnokságon már elindulhatott a sportoló, méghozzá svájci színekben. Tízezren arany-, ötezren bronzérmet szerzett a “futás jogáért” harcoló sportoló (ez a címe a róla szóló dokumentumfilmnek is). Paradoxon, hogy mivel a NOB sem járult hozzá, hogy svájci színekben induljon el, így került, így kerülhetett bele a menekül csapatba, amely így egy igazi éremesélyes klasszissal erősödött.
Lobalu valóban nagyon magának való figura, amit az is mutat, hogy amikor 2019-ben bekerült a tokiói ROT-ba, szó nélkül ott hagyta a közös edzőtábort a svájci lehetőség miatt. Nem tudni, hogy ezért, de valami miatt ma sem látható az adatlapja a NOB hivatalos ROT-oldalán.
Az aranyember és a zászlós
A mostani 37 fős csapatban van olyan, akinek már van olimpiai aranya. Fernando Dayan Jorge Enriquez kubai színekben győzött kenu párosban az előző olimpián. Most egyéniben indul, és próbál meg a harmadik olimpiáján 26 évesen újabb érmet nyerni. Nem lesz könnyű, mert Mexikóban is hosszú időt kellett eltöltenie, míg végre Floridába jutott, ahol megfelelő edzési lehetőségek várták.
Elképesztő történet Farzad Mansouri afgán tékvandósé. Az a megtiszteltetés érte, hogy ő vihette hazája zászlaját a tokiói megnyitón. A játékok után hazatért, és két hét múlva el kellett menekülnie. Szülei már az olimpia idején arra kérték, hogy semmiképp ne jöjjön vissza, mert a tálib hatalomátvétel szétveri azt a kevéske biztonságot is, ami egy afgán sportolónak adatik, de Mansourit minden Afganisztánhoz kötötte.
Emlékszünk, az amerikai kivonulás szívszorító kabuli jeleneteire, amikor tömegek akartak feljutni a biztonságos országokba tartó repülőkre. Hősünk is ott volt közöttük, neki sikerült. Válogatott társának, a 25 éves Mohammad Jan Sultaninak nem. Őt egy öngyilkos merénylő bombája sebezte halálra. Mansouri Abu-Dzabiban került menekülttáborba. Koronavírus-járvány idején nem volt könnyű az edzés sem, mert nem engedték ki, így is próbálta erőnlétét fenntartani sok-sok lépcsőzéssel, gimnasztikával. 2022 óta Nagy-Britanniában edz, és azóta nem ölelhette meg szüleit.
Nyomukban az erkölcsrendészet
A ROT versenyzői 11 országból érkeztek, kivétel nélkül nagy menekültkibocsátó helyekről, pl. Szíriából, Afganisztánból, Etiópiából, Eritreából, Venezuelából vagy Szudánból. A legtöbben, tizennégyen irániak.
Közülük tán a legkülönösebb története Saman Soltanié. Ő most kajakosként indult, de sportpályafutását szinkronúszóként kezdte. Mivel a teokratikus diktatúra nem engedte, hogy nyilvánosan versenyezhessenek, a vízi sportokért rajongó lány elkezdett kajakozni, és hamar válogatott lett ebben is, de a szinkronúszásról nem mondott le. Így jutott el egy barcelonai nemzetközi edzőtáborba. A vidám és fesztelen hangulat óvatlanná tette, és megosztott az Instán egy bikinis képet magáról és sporttársairól. A hidzsábviselés kötelező a nőknek Iránban, és ez a kép sokszorosan megsértette a zord vallási előírásokat. Az erkölcsrendészet eljárást indított ellene, és családja is javasolta neki, maradjon Európában, mert le fogják tartóztatni. Saman Soltanit egy osztrák sporttársa fogadta be, majd Ausztria menekültként ismerte el az üldözött iráni nőt.
A párizsi megnyitón a ROT egyik zászlóvivője a 26 éves Cindy Ngamba volt. (A másik Yahia al Ghotany szíriai tékvandós volt.) A kameruni bokszolónő nyíltan vállalja nem heteroszexuális irányultságát. Ezért esélye sincs arra, hogy hazájában élhessen, ahol a homoszexualitás büntetendő, viszont Nagy-Britanniában befogadták, kriminológián végzett, de egyelőre leginkább a sportnak él. Sikerült saját jogon kivívnia az olimpiai kvalifikációt, és 2023-ban megnyerte a Bocskai-emlékversenyt nálunk. Az éremszerzés nem elképzelhetetlen, de nem lesz könnyű, mert már az első fordulóban világbajnok ellenfele lesz.
A csapat 12 nő tagjai között vannak, akik a magyar miniszterelnöknek is megfelelő családban élnek. Ilyen az eritreai Luna Solomon, akik férjével közösen neveli gyermekét. A sportoló csak akkor fogott fegyvert, amikor Svájcba menekült. Ott találkozott a sportlövészet legendájával, a háromszoros olimpiai bajnok Niccolo Camprianival, aki felfedezte a lány tehetségét. Az olasz mester azóta is edzője.
Mahboubeh Barbari Yharfi iráni judós viszont egyedülálló nőként neveli gyerekét. Együtt menekültek el hazájukból még 2018-ban.
Küzdősportok és küzdő menekült sportolók
Az sem lehet véletlen, hogy 37 versenyző közül 15-en küzdősportokban indulnak. Ketten bokszolnak, hatan cselgáncsoznak, öten tékvandóznak és ketten birkóznak. Óriási kitartás és töretlen küzdőszellem kell a menekültélethez. Nekik még biztosan van ilyen.
A birkozó Jamal Valizadeh például jó időre felhagyott a birkózással, mert valahogyan el kellett magát és családját tartania. Az iráni férfi 16 órákat húzott le török munkahelyein. De kitartó volt akkor is, amikor az Égei-tengeren a süllyedő csónakjukkal kellett kiúsznia januárban.
A cselgáncsozó Nigara Shaheennak is többször kellett megújulnia. Sport mellett diplomázott. És kétszer kellett új hazát találnia. Ma már Kanadában él a 26 éves nő.
Sokat beszélnek arról, hogy honnan menekültek el ezek a sportolók, arról már kevesebb szó esik, hol kaptak védelmet, hol fogadták be őket. A 37-ből tízen Németországban élnek, öten Nagy-Britanniában és négyen Franciaországban. De többen élnek Hollandiában, Olaszországban, Izraelben és Svájcban.
Mit is mondott köszönő beszédében Filippo Grandi: “A sport megváltoztathatja az életeket, a sport reményt adhat.” Jelenleg mintegy százmillió menekült él világszerte. Ha lenne külön országuk, a világon a 17. legnépesebb lenne.