„Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Mintha az ötvenes évek smasszerszlogenjét idézné fel az elítéltekkel kapcsolatos hazai közérzület. Nem volt ez mindig így, és másutt sem gondolta mindenki így. Deák Ferenc és Johnny Cash biztosan nem.
„Népünk nem elsősorban a szabadság-, hanem inkább börtönszeretete révén foglal el kitüntetett helyet a világ népeinek nagy családjában, a börtönlakókra pedig irigykedik. A magyar ember a fegyintézeteket szerényebb kivitelű wellness-hotelekként gondolja el […] A lényeg tehát az, hogy minél több felebarátunkat szeretnénk rács mögött tudni, miközben sajnáljuk tőlük azt a sok földi jót, amiben odabent részük leend” – kesereg a múlt heti Élet és Irodalomban Váncsa István népünk állítólagos börtönimádatán.
Igaz, ami igaz, a közvélemény-kutatások már a mostani gazdasági válság előtt arról tanúskodtak, hogy országunk nagyobbik része, ha bűnözésről vagy más normaszegésről van szó, a minél keményebb megtorlást pártolja, bizonyos esetekben egyenesen vérszomjas módon. Egy 2005-ös felvétel szerint a felnőtt lakosság 63 százaléka még békeidőben is elfogadhatónak tartotta a halálbüntetést, és mindössze minden negyedik magyar mondta azt, hogy nem lehet olyan helyzet, ami az állami kivégzést igazolhatná. A lakosság fele gondolta úgy, hogy a bűncselekmények megszaporodásáért – a bűnügyi statisztikák éppenséggel akkoriban stagnálásról és csökkenésről tanúskodtak – nagyban „hibáztathatók” a bíróságok, azaz szerintük a bűnözés azért is „növekszik”, mert a bírók túl enyhe büntetéseket szabnak ki, és ezzel felbátorítják a bűnözőket. A büntetéskiszabási gyakorlatot a többség (a megkérdezettek körülbelül hattizede) enyhébbnek tartotta a kelleténél, és kevesebb, mint feleannyian (28 százalék) mondták, hogy nagyjából megfelelő.
Nagy az egyetértés tehát abban, hogy „az enyhe büntetéseknek nincsen visszatartó erejük”. Amiben van némi igazság, merthogy tényleg nincsen, éppúgy, ahogyan a kriminológia szerint a szigorú büntetések sem fogják vissza az elkövetőket. A morális gátak mellett leginkább büntetés elkerülhetetlenségétől való félelem, azaz a hatékony bűnüldözés lenne erre képes – vélik a tudósok.
A bűnt és bűnhődést, azok viszonylagosságát nem is olyan rég jobban ismerte a magyar. Testközeli, eleven tudása volt arról, hogy nem csak megveszekedett gonosztevők kerülnek börtönbe. A közeli múltban az átpolitizált sztálini büntetőpolitika számos olyan cselekményt, sőt állapotot büntetni rendelt, aminek következtében például 1952 márciusára az elítéltek száma 60, míg az internáltak száma 100 ezerre duzzadt. Ez az az időszak, amikor a börtönőrök a faliújságokon ezt olvashatták: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Meglehet, a társadalom ma is ezt várja el a büntetés-végrehajtástól. Nem tekinti elég büntetésnek a szabadságvesztést, szívesen veszi, ha amellett az elítélt minél inkább szenved. Minderre a politikusok még rá is kontráznak, és még azok is, akik talán nem a Gulagot tekintik mintának, inkább hallgatnak, nehogy a rabpártiság gyanújába keveredjenek.
Pedig a humánus büntetés-végrehajtás, a „fogházjavítás” egykor nemzeti ügynek számított, Deák Ferenc, Eötvös József, Szemere Bertalan és XIX. századi nagyjaink munkálkodtak rajta. Akkor a börtönreform támogatása számított sikknek, ma pedig az kapja a piros pontot, aki simlis ötlettel áll elő arra nézve, hogyan lehet a jogszerűség látszatát fenntartva minél több embert minél kevesebb pénzért minél kisebb helyre összezsúfolni, és hogyan lehet a rendszerből mindenféle ösztönzést kiölni, hogy a bűnözőből még véletlenül se lehessen törvénytisztelő állampolgár. Az erre való iparkodás börtöneinket reménytelenül sivár, végletesen nyomorúságos szigorított fegyházakká, illetve a haramiaakadémiákká változtatja.
A büntetés-végrehajtás gyakorlatát alapvetően a társadalmi megrendelés formálja demokratikus körülmények között. Így van ez az Egyesült Államokban is, ahol sokkalta több erőszakos bűncselekményt követnek el, mint nálunk, ráadásul számos államban még ma is végrehajtanak kivégzéseket. Ott gyakran szondázzák a társadalom időszerű véleményét a büntetésnemekről és a helyesnek tartott börtönviszonyokról, mert a büntetés-végrehajtás dilemmái hagyományosan a politika elsőszámú ügyei közé tartoznak. Ezek a kutatások nem mutatnak egy irányba, elég egyetlen nagy sajtónyilvánosságot kapó bűnügy, a vélemények máris 180 fokot képesek fordulni. 2010-ben például a Gallupnál a felnőtt lakosság 64 százaléka támogatta a halálbüntetést, miközben ugyanabban az évben végzett másik felmérés szerint a regisztrált szavazóknak a 61 százaléka nyilatkozott úgy, hogy szíve szerint a gyilkosokra sem szabna ki halálbüntetést.
A magyarnál sok tekintetben erőszakosabb amerikai társadalom mintha fogékonyabb lenne a megtorláson túl más szempontokra is, mint a miénk. Élhető börtönviszonyok és alternatív büntetési formák mellett kiállni, kampányolni ott nem szükségszerűen jelent egyet a népszerűségvesztéssel. A közvélemény sokszor meghallja a jó szót is. Különösen, ha azt köztiszteletnek örvendő hírességek, egyenesen sztárok mondják – vagy éneklik.
Ilyen fickó volt Johnny Cash (1932–2003) is. A nehéz gyerekkor (az ötéves fiúcska kiskutyáját például azért lőtte le gyapottermesztő apja, mert a kis kedvenc ételét inkább a disznójuknak szánta), a zaklatott ifjúkor, a németországi katonai szolgálat, a fegyvermánia, a mélyen átélt zsiványkultusz, a korán jött sikerek, valamint a mértéktelen drog- és alkoholfogyasztás akár a börtönbe juttathatták volna magát Casht is, de neki szerencséje volt. Ugyan összesen hétszer is rendőrségi fogdára került, dutyiba soha nem dugták. „Ezekből a tapasztalatokból nem sokat tanultam, legfeljebb annyit […], hogy nem túl jó ötlet a cella rácsait rugdosni. Azon az estén eltört az egyik lábujjam” – írta második önéletírásában.
Már hosszú pályafutása elején ingyenes koncerteket adott különféle börtönökben, az elsőt 1957-ben a texasi Huntsville falain belül. Később három nagysikerű koncertlemezt dobott piacra, amelyeket zenekarával és énekesnő feleségével fegyintézetekben rögzített: Johnny Cash at Folsom Prison (1968), Johnny Cash at San Quentin (1969) és a Svédországban felvett På Österåker (1973). Érdekesség, hogy a művész nem csak dalait énekelte el a raboknak, hanem a számok között afféle vándorprédikátor módjára történetekkel, példázatokkal erősítette hitüket és adott nekik bátorítást a jobbá váláshoz.
Casht, aki szívesen nevezte magát Man in Blacknek, állandóan faggatták, miért hord mindig fekete ruhát. (Igazság szerint nem mindig viselt ilyet, csak sokszor.) Az ars poeticájának számító Man in Black c. számában egyebek mellett ezzel indokolta: „For the prisoner who has long paid for his crime, but is there because he’s a victim of times”. Vagyis (Szántai Zsolt fordításában): „A fegyencért, aki már rég megfizetett bűnéért, de bent ragadt, mert a kor áldozata maradt.” Tanulságos, hogy azután sem vált bosszúszomjassá, miután családját fegyveres rablótámadás érte Jamaicában, az esendő és bűnös ember iránti szánalmát haláláig megőrizte.
Míg nálunk a „kutyából nem lesz szalonna” földhözragadt tapasztalata az irányadó, addig Amerikában – talán a vallásosság nagyobb szerepe miatt – sokan vannak, akik mélyen hisznek abban, hogy az ember képes megváltozni, képes megjavulni. Valahogy ez lehetett a magyarázata a börtönalbumok elképesztő sikerének. Cash csillaga újra felívelt, olyannyira, hogy önálló tévé-show-t kapott az ABC-től. „Mindig ironikusnak találtam, hogy éppen egy börtönkoncertnek, egy olyan eseménynek, ahol olyan jól kijöttem az elítéltekkel, ahogy a rebellisek, a kívülállók, a gazfickók egyáltalán kijöhetnek egymással – szóval hogy éppen ennek köszönhetem »piacképességem« jelentős növekedését.”
Nem is érdemes azzal foglalkozni, mi történne nálunk hasonló esetben.
Zádori Zsolt
(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)
