reintegráció

2023. július 24.

“Azt mondták minden látogatás után, hogy olyan vagyok, mint akinél becsavarták a villanykörtét”

Zsuzsa középiskolai tanár volt, de büntetett előélete miatt már sosem lehet újra az. Az élet úgy hozta, hogy édesapja ápolása miatt tartósan fizetés nélküli szabadságra kellett mennie, miközben kamasz gyermekeiről és az akkoriban munkaképtelen férjéről is egyedül kellett gondoskodnia. Miközben próbált valahogy a felszínen maradni, egy piramisjátékból eredő csalásba keveredett, amiért több évnyi börtönre ítélték.

2023. július 14.
2022. november 28.
2014. december 3.

Testvér, segítsd a bebukottakat!

Mobil, láncfűrész és közoktatás mellett jól működő büntetőpolitikát is találunk a finneknél. Nemrég még a legtöbb szabadságvesztést itt hajtották végre, mostanra elérték, hogy az unióban náluk kerülnek a legkevesebben börtönbe, fiatalok pedig csak elvétve. Nemcsak a fiatal bűnelkövetőt segítik, hanem a családját is.

2013. szeptember 11.

Nebulók sitten

Végre lehetőség lesz nem csak az általános iskolai, hanem a magasabb szintű tanulmányokat folytató rabok ösztöndíjazására is, ha a büntetés-végrehajtási kódex mostani változatát fogadják el. Keletkezhetnek viszont új problémák.

A fogva tartott fiatalkorúak túlnyomó része jár iskolába. Az iskolaköteles korúaknál ez nem csak lehetőség, hanem kötelesség is. Nem kell nagyon megfeszülni, hogy a börtönök rábírják a fiatalkorúakat legalább az iskolába járásra, az ugyanis némi változatosságot hoz a rabélet egyhangúságába, a jelenleg havi 10 333 Ft-os ösztöndíj pedig újabb ösztönzést jelent, ráadásul enyhíti a fiatalkorúakat különösen sújtó börtönszegénységet. (Országosan most évi mintegy 15 milliót költ az állam mintegy 1400 fogvatartott ösztöndíjára.)

Felmerült, hogy a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) a közeljövőben átalakítja az ösztöndíjrendszert, és a nivelláló szisztémában nagy szerepet vagy legalábbis szerepet kapna az iskolai eredmény. A Magyar Helsinki Bizottság nem támogatja a drasztikus átalakítást.

A civil életben, iskolákban természetesen ösztönzőleg hathat a diák teljesítményének premizálása, de meglátásunk szerint a börtönben minden olyan intézkedés, ami fokozza a fiatalok között egyébként is meglévő egyenlőtlenségeket, veszélyes helyzetet teremt, és az átrendezés „közösségi költsége” nagyobb lesz, mint a nivellálás hozadéka. Egy érdemjegyekre épülő ösztöndíjrendszert látszólag problémamentesen be lehetne vezetni, mondjuk úgy, hogy a mostani keret 10%-ából képeznék a premizálás bázisát, de a fiatalkorúak között megjelenő – „normál”, tehát a „szabad életben” indokolható – egyenlőtlenség a börtönökben súlyos következményekkel járhat. A különbségtétel rab és rab, fiatalkorú és fiatalkorú között, bármennyire is igazságosnak tűnik első látásra, nem érné meg. Bezárva, börtönben a kintiekhez képest a kicsinyke különbségek is óriásira növekednek és végzetes jelentőséggel bírnak.

Szervezetünk sokkal jobb iránynak tartotta inkább azt, ha az eddigi ösztöndíjrendszert kiterjesztenék a 8 osztály felett járó diákokra is. Visszatetszőnek és károsnak találtuk, hogy míg a rendes ütemben haladó diák semmi pénzt nem kap, addig a többszörös bukó meg hozzájut a támogatáshoz. „Az egyik 15 éves, aki 6. osztályba jár, ösztöndíjat kap, míg kortársa, aki a többséggel haladt együtt, most, hogy kilencedikes, nem kap semmit. Úgy lenne helyes, ha mindkettőjük tanulását támogatnák” – javasoltuk a BVOP-nak a szirmabesenyői intézetről írott jelentésünkben.

Csóti András megbízott országos parancsnok első levelében nem értett velünk egyet, mondván, az ösztöndíjrendszer valóban problematikus, de más okból, mint azt mi gondoljuk. Szerinte az alanyi jogon járó juttatás azzal az eredménnyel jár, hogy a nem teljesítő tanuló ugyanúgy megkapja az ösztöndíjat, mint aki törekvő és jól tanul, így a motiváció nem a tudásvágy és teljesítés lesz az oktatásban való részvétel mellett, hanem a börtönszükséglet forrásának megteremtése. Pedig arra kell törekedni, vélekedett Csóti, hogy a tanulók felismerjék az oktatás morális értékét, és ne a pénz legyen az elsődlegeses motiváló tényező, hanem a tudásvágy.

Válaszunkban egyetértettünk azzal, hogy a büntetés-végrehajtás egyik fő feladata a fogvatartottak reintegrációjának elősegítése, amelyben kiemelt szerepet kap az iskolai oktatás. Viszont továbbra is úgy láttuk, az egységes ösztöndíjazást felváltó differenciálás a céllal éppenséggel ellentétes hatást vált ki: visszafogja a tanulási kedvet, feszültséget szít a fiatalkorú elítéltek között, vagyis végeredményben akadályozza a fogvatartottak későbbi reintegrációját. Kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy minden egyes iskolapadban töltött hónap még azoknak az életkilátásait is javítja, akik egyébként bukdácsolnak vagy nem érdekli őket a tanulás. Az általános iskolai végzettség az egyik legfontosabb választóvonal a munkaerőpiacon is, aki nem rendelkezik vele, gyakorlatilag minden esélyét elveszíti a tartós, legális és jövedelmező munkának, végeredményben a „társadalmi tagságnak”, és ez a nemkívánatos helyzet nagy eséllyel tereli őt a devianciák, köztük a bűnözés világa felé.

A tanulók közötti pénzbeli differenciális a börtönön belül nagy valószínűséggel azzal a nem szándékolt következménnyel járna, hogy az ösztöndíjból kevéssé vagy egyáltalán nem részesülők még kevesebb figyelmet fordítanak a tanulásra vagy akár abba is hagyják tanulmányaikat. Az ösztönzés módja inkább a jutalmazás (nevelői dicséret) lehetne, amely esetenként elősegítheti a feltételes szabadlábra helyezést is. Túlzott az az elvárás, hogy a diákok tudásvágyból vagy morális elkötelezettségből tanuljanak eztán. Ez a börtön világán kívül is igen ritka. Reálisabb, ha a büntetés-végrehatás elérhetőbb célokat fogalmaz meg. Voltaképpen lényegében mindegy is, milyen motívumok bírnak rá valakit a tanulásra, csak tanuljon.

Nagy örömünkre újabb levelében Csóti vezérőrnagy már arról számolt be, hogy a jövőbeni szakmai elképzelések szerint kiterjesztik az ösztöndíjban részesülő fogvatartottak körét a gimnáziumi, szakközépiskolai, szakiskolai oktatásban, szakképzésben vagy továbbképzésben, továbbá a felsőoktatásban résztvevőkre is.

A készülő és társadalmi egyeztetésre bocsátott büntetés-végrehajtási kódex tervezete szerint a szakközépiskolai, szakiskolai oktatásban, illetve a szakképzésben vagy továbbképzésben részt vevő elítéltet a képzés ideje alatt az alapmunkadíj egynegyedének megfelelő pénzbeli térítés, azaz ösztöndíj illeti majd meg. (A tervezet egyelőre nem tisztázza, mennyi is lesz az alapmunkadíj, de bízzunk benne, hogy az egynegyede nem lesz kevesebb, mint a mostani 10 333 Ft-os ösztöndíj.) Parancsnoki engedéllyel ösztöndíjat kaphat az egyetemista, főiskolás is. A börtön oktatási-képzési megállapodást köt az elítélttel, és ha az a megkezdett képzéseken önhibájából nem vesz részt, illetve indokolatlanul megszakítja, akkor a rab a felmerült költségek teljes vagy részleges megtérítésére kötelezhető. Ez helyesnek látszik.

Nem világos viszont, milyen következménye lehet majd annak, ha a tervezet egy másik pontját is elfogadja a parlament. Eszerint mégis differenciálnának tanuló és tanuló között, mégpedig „az elítélt tanulmányi eredményétől, szorgalmától és magatartásától függően”. A kiegészítő ösztöndíj elbírálását és a kiegészítő ösztöndíj mértékét rendelet szabályozza majd. Erről még semmit sem tudunk.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával

2013. július 9.

Johnny Cash és a bebukottak

„Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Mintha az ötvenes évek smasszerszlogenjét idézné fel az elítéltekkel kapcsolatos hazai közérzület. Nem volt ez mindig így, és másutt sem gondolta mindenki így. Deák Ferenc és Johnny Cash biztosan nem. 

„Népünk nem elsősorban a szabadság-, hanem inkább börtönszeretete révén foglal el kitüntetett helyet a világ népeinek nagy családjában, a börtönlakókra pedig irigykedik. A magyar ember a fegyintézeteket szerényebb kivitelű wellness-hotelekként gondolja el […] A lényeg tehát az, hogy minél több felebarátunkat szeretnénk rács mögött tudni, miközben sajnáljuk tőlük azt a sok földi jót, amiben odabent részük leend” – kesereg a múlt heti Élet és Irodalomban Váncsa István népünk állítólagos börtönimádatán.

Igaz, ami igaz, a közvélemény-kutatások már a mostani gazdasági válság előtt arról tanúskodtak, hogy országunk nagyobbik része, ha bűnözésről vagy más normaszegésről van szó, a minél keményebb megtorlást pártolja, bizonyos esetekben egyenesen vérszomjas módon. Egy 2005-ös felvétel szerint a felnőtt lakosság 63 százaléka még békeidőben is elfogadhatónak tartotta a halálbüntetést, és mindössze minden negyedik magyar mondta azt, hogy nem lehet olyan helyzet, ami az állami kivégzést igazolhatná. A lakosság fele gondolta úgy, hogy a bűncselekmények megszaporodásáért – a bűnügyi statisztikák éppenséggel akkoriban stagnálásról és csökkenésről tanúskodtak – nagyban „hibáztathatók” a bíróságok, azaz szerintük a bűnözés azért is „növekszik”, mert a bírók túl enyhe büntetéseket szabnak ki, és ezzel felbátorítják a bűnözőket. A büntetéskiszabási gyakorlatot a többség (a megkérdezettek körülbelül hattizede) enyhébbnek tartotta a kelleténél, és kevesebb, mint feleannyian (28 százalék) mondták, hogy nagyjából megfelelő.

Nagy az egyetértés tehát abban, hogy „az enyhe büntetéseknek nincsen visszatartó erejük”. Amiben van némi igazság, merthogy tényleg nincsen, éppúgy, ahogyan a kriminológia szerint a szigorú büntetések sem fogják vissza az elkövetőket. A morális gátak mellett leginkább büntetés elkerülhetetlenségétől való félelem, azaz a hatékony bűnüldözés lenne erre képes – vélik a tudósok.

A bűnt és bűnhődést, azok viszonylagosságát nem is olyan rég jobban ismerte a magyar. Testközeli, eleven tudása volt arról, hogy nem csak megveszekedett gonosztevők kerülnek börtönbe. A közeli múltban az átpolitizált sztálini büntetőpolitika számos olyan cselekményt, sőt állapotot büntetni rendelt, aminek következtében például 1952 márciusára az elítéltek száma 60, míg az internáltak száma 100 ezerre duzzadt. Ez az az időszak, amikor a börtönőrök a faliújságokon ezt olvashatták: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Meglehet, a társadalom ma is ezt várja el a büntetés-végrehajtástól. Nem tekinti elég büntetésnek a szabadságvesztést, szívesen veszi, ha amellett az elítélt minél inkább szenved. Minderre a politikusok még rá is kontráznak, és még azok is, akik talán nem a Gulagot tekintik mintának, inkább hallgatnak, nehogy a rabpártiság gyanújába keveredjenek.

Pedig a humánus büntetés-végrehajtás, a „fogházjavítás” egykor nemzeti ügynek számított, Deák Ferenc, Eötvös József, Szemere Bertalan és XIX. századi nagyjaink munkálkodtak rajta. Akkor a börtönreform támogatása számított sikknek, ma pedig az kapja a piros pontot, aki simlis ötlettel áll elő arra nézve, hogyan lehet a jogszerűség látszatát fenntartva minél több embert minél kevesebb pénzért minél kisebb helyre összezsúfolni, és hogyan lehet a rendszerből mindenféle ösztönzést kiölni, hogy a bűnözőből még véletlenül se lehessen törvénytisztelő állampolgár. Az erre való iparkodás börtöneinket reménytelenül sivár, végletesen nyomorúságos szigorított fegyházakká, illetve a haramiaakadémiákká változtatja.

A büntetés-végrehajtás gyakorlatát alapvetően a társadalmi megrendelés formálja demokratikus körülmények között. Így van ez az Egyesült Államokban is, ahol sokkalta több erőszakos bűncselekményt követnek el, mint nálunk, ráadásul számos államban még ma is végrehajtanak kivégzéseket. Ott gyakran szondázzák a társadalom időszerű véleményét a büntetésnemekről és a helyesnek tartott börtönviszonyokról, mert a büntetés-végrehajtás dilemmái hagyományosan a politika elsőszámú ügyei közé tartoznak. Ezek a kutatások nem mutatnak egy irányba, elég egyetlen nagy sajtónyilvánosságot kapó bűnügy, a vélemények máris 180 fokot képesek fordulni. 2010-ben például a Gallupnál a felnőtt lakosság 64 százaléka támogatta a halálbüntetést, miközben ugyanabban az évben végzett másik felmérés szerint a regisztrált szavazóknak a 61 százaléka nyilatkozott úgy, hogy szíve szerint a gyilkosokra sem szabna ki halálbüntetést.

A magyarnál sok tekintetben erőszakosabb amerikai társadalom mintha fogékonyabb lenne a megtorláson túl más szempontokra is, mint a miénk. Élhető börtönviszonyok és alternatív büntetési formák mellett kiállni, kampányolni ott nem szükségszerűen jelent egyet a népszerűségvesztéssel. A közvélemény sokszor meghallja a jó szót is. Különösen, ha azt köztiszteletnek örvendő hírességek, egyenesen sztárok mondják – vagy éneklik.

Ilyen fickó volt Johnny Cash (1932–2003) is. A nehéz gyerekkor (az ötéves fiúcska kiskutyáját például azért lőtte le gyapottermesztő apja, mert a kis kedvenc ételét inkább a disznójuknak szánta), a zaklatott ifjúkor, a németországi katonai szolgálat, a fegyvermánia, a mélyen átélt zsiványkultusz, a korán jött sikerek, valamint a mértéktelen drog- és alkoholfogyasztás akár a börtönbe juttathatták volna magát Casht is, de neki szerencséje volt. Ugyan összesen hétszer is rendőrségi fogdára került, dutyiba soha nem dugták. „Ezekből a tapasztalatokból nem sokat tanultam, legfeljebb annyit […], hogy nem túl jó ötlet a cella rácsait rugdosni. Azon az estén eltört az egyik lábujjam” – írta második önéletírásában.

Már hosszú pályafutása elején ingyenes koncerteket adott különféle börtönökben, az elsőt 1957-ben a texasi Huntsville falain belül. Később három nagysikerű koncertlemezt dobott piacra, amelyeket zenekarával és énekesnő feleségével fegyintézetekben rögzített: Johnny Cash at Folsom Prison (1968), Johnny Cash at San Quentin (1969) és a Svédországban felvett På Österåker (1973). Érdekesség, hogy a művész nem csak dalait énekelte el a raboknak, hanem a számok között afféle vándorprédikátor módjára történetekkel, példázatokkal erősítette hitüket és adott nekik bátorítást a jobbá váláshoz.

Casht, aki szívesen nevezte magát Man in Blacknek, állandóan faggatták, miért hord mindig fekete ruhát. (Igazság szerint nem mindig viselt ilyet, csak sokszor.) Az ars poeticájának számító Man in Black c. számában egyebek mellett ezzel indokolta: „For the prisoner who has long paid for his crime, but is there because he’s a victim of times”. Vagyis (Szántai Zsolt fordításában): „A fegyencért, aki már rég megfizetett bűnéért, de bent ragadt, mert a kor áldozata maradt.” Tanulságos, hogy azután sem vált bosszúszomjassá, miután családját fegyveres rablótámadás érte Jamaicában, az esendő és bűnös ember iránti szánalmát haláláig megőrizte.

Míg nálunk a „kutyából nem lesz szalonna” földhözragadt tapasztalata az irányadó, addig Amerikában – talán a vallásosság nagyobb szerepe miatt – sokan vannak, akik mélyen hisznek abban, hogy az ember képes megváltozni, képes megjavulni. Valahogy ez lehetett a magyarázata a börtönalbumok elképesztő sikerének. Cash csillaga újra felívelt, olyannyira, hogy önálló tévé-show-t kapott az ABC-től. „Mindig ironikusnak találtam, hogy éppen egy börtönkoncertnek, egy olyan eseménynek, ahol olyan jól kijöttem az elítéltekkel, ahogy a rebellisek, a kívülállók, a gazfickók egyáltalán kijöhetnek egymással – szóval hogy éppen ennek köszönhetem »piacképességem« jelentős növekedését.”

Nem is érdemes azzal foglalkozni, mi történne nálunk hasonló esetben.

Zádori Zsolt

(A Magyar Helsinki Bizottság börtönmonitorozását az Európai Unió támogatása tette lehetővé.)

Az Európai Unió támogatásával