18 évesen több mint 11 év fegyházbüntetést kapott. Hét évvel később a börtönben megtért, és ettől kezdve valódi szabadságként élte meg, hogy képes volt belülről levetkőzni a rabságot. Fizikailag 2024. július 21-én szabadult, azóta dolgozik, és olyan kezdeményezésekben vesz részt, amelyek a fogvatartottak helyzetén javítanának. Fiatalok beszélgetnek egy börtönviselt fiatalemberrel, Marton Zakeussal.
A Magyar Helsinki Bizottság ifjúsági programjában végzett részvételi akciókutatás eredményei szerint a 15–25 évesek körében a fogvatartottak jogi támogatása volt a legnépszerűtlenebb civil jogvédő tevékenység. Mindez rámutat arra, hogy a társadalmi szolidaritás sokszor ott a leggyengébb, ahol nagy szükség lenne rá. Ez az interjú azt a valóságot hozza közelebb, amely a legtöbbünk számára távoli és ismeretlen.
Az interjút a Magyar Helsinki Bizottság ifjúsági csoportjának tagjai, Basbibi Rahimi, Lentovits Lili és Szórád Annamária készítették Gelencsér Anna, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa közreműködésével. A kérdések nagy része a fiatal kutatók kortársaitól érkezett, így az ő nézőpontjukat tükrözi.
***
Milyen gondolataid, érzéseid voltak a szabadulás előtti éjszakán?
Én ritka szerencsés vagyok, mert akárhány fogvatartottal találkoztam eddig, aki szabadult mellőlem, az utolsó 3 napban egyik se aludt túl sokat. Én az előző este nyugodtan aludtam, időben lefeküdtem, végigaludtam az éjszakát. Hihetetlen várakozás volt a szívemben, hogy végre megölelhetem a családomat. Akkor még bőven fent volt a látogatókat az elítéltektől elválasztó plexi, én a COVID-ot is bent éltem meg. Édesanyámat és a testvéreimet 5 évig nem ölelhettem meg, úgyhogy igazából fantáziálás ment ezerrel, hogy így fog kinézni az a nap, úgy fog kinézni. Aztán nem úgy nézett ki, de nagyon jó volt.
Hogyan képzelted, és utána végül hogyan alakult az első fizikailag szabad napod?
Hogy majd mindenki ilyen pörgős lesz, és hogy én is majd ugrálni fogok, meg mindenfelé rohangálni mindenkihez.
Van egy nagyon kedves barátom, egy szegedi gyülekezetnek a vezetője, aki kijött volna elém, amikor szabadulok. De a börtön nem volt hajlandó megmondani, hogy mikor szabadulok pontosan, ezért amikor kinyílt előttem a kapu, senki nem volt a börtön előtt, de tudtam, hogy jönni fog a barátom. Van egy hatalmas fa a börtön kapu előtt. Nyár közepén szabadultam és éppen virágzott, valami fehér, nem tudom milyen fajta fa is volt, mézédes illatot árasztott, és ahogy kiléptem a kapun, pont az alatt álltam meg, és bekebelezett engem az az illat, és csak le voltam cövekelve, hogy hogyan lehet valami ennyire jó.
Aztán átmentem szembe egy kocsmába, vettem magamnak egy üveg jéghideg tonicot azt az üvegeset, amit már azt se tudom, mikor ittam utoljára, még a könnyem is kicsordult, annyira finom volt. Aztán gyorsan megkértem valakit, hadd telefonáljak, hadd hívjam fel a barátomat, hogy kiengedtek. Aztán elmentünk együtt egy cukrászdába, ott beszélgettünk egy csomót. Életemben először ettem sajttortát. Ezek ilyen maradandó pillanatok.
Aztán kivittek a vasútállomásra, ahol leszállt a vonatról a családom. Velük ott igazából egy csendes, nyugalmas, meghitt pillanat volt. Nem volt benne semmi tűzijáték, semmi kiabálás, csak az a megnyugtató érzés, hogy vége és újra együtt.
Igazából mi volt a családnak a szerepe, amíg bent voltál, és azután, hogy szabadultál? Hogyan tud a család jól támogatni?
Odabent az a legnagyobb segítség, amikor tudatosítják a fogvatartottal, hogy várják és szeretik. Amikor én kijöttem, azt hittem, hogy tudok majd jól bánni a családommal, tudom őket jól szeretni. Aztán hozzájuk költöztem haza az elején, és teljesen antiszociálisként viselkedtem otthon. Nem bírtam megmaradni velük egy térben túl sokáig, nem azért, mert nem szeretem őket, hanem egyszerűen nekem “túl sokak voltak”. Zajlottak a hétköznapok, és fogóval kellett belőlem kiszedni, hogy hol voltam, mit csináltam, hogy éreztem magam.
És ebben a helyzetben mi esett volna jól neked a körülötted élőktől?
Talán egy kis idő meg tér. De nem biztos, hogy másoknak is az kell ebben a helyzetben.
Ki az, akitől úgy érzed, hogy a legnagyobb támogatást kaptad már bent is és aztán kint is?
A család, de van egy külső személy is, talán egy szinten vannak. A kinti életre nagyban ez a külső személy készített föl engem. Őt a Mécses Szeretetszolgálaton keresztül ismertem meg, ami egy anonim börtönpasztorációs társaság, akik azt vállalták, hogy fogvatartottakkal leveleznek anonim módon. Én belecsöppentem ebbe, és kaptam egy levelezőtársat, egy hatvankilenc éves hölgy személyében. Ő volt az, aki tudatosan készített a kinti létre. Tanácsokat adott, elmondta, hogy az emberek azt képzelik odabent, hogy idekint olyan nagyon egyszerű az élet a börtönhöz képest. Közben nem egyszerűbb, hanem csak más jellegűek a problémák és nehézségek. Fontos, hogy ő erről beszélt velem. A rokonok nem arra fogják felkészíteni a hozzátartozójukat, hogy kemény világ van, idekint dolgozni kell. A fogvatartottakban meg van egy kép, hogy én már túléltem a börtönt, a kinti világ nehézségei eltörpülnek ehhez képest. Viszont idekint meg sokkal bonyolultabb minden.
A börtönben az ember minden perce nagyon szigorúan szabályozva van, hogy mikor mit kell csinálni. Mennyire volt nehéz újra visszatérni a börtönön kívüli világba, ahol magadnak kell ezeket a döntéseket meghoznod?
Önfegyelem nélkül egyáltalán nem működött volna. Van egy egyszerű példa. Az embernek odabent dolgoznia kell menni, fél ötkor szól a csengő, ötkor összekészülődik, fél hatkor kinyitják az ajtót, és ha nem megy ki a zárkából, akkor az őr üvölt vele, hogy menned kell dolgozni. Nincs az az opció, hogy nem megy dolgozni. Viszont idekint az ember, amikor reggel fáradt és fölkel az agyból és azt érzi, hogy “de aludnék még, nincs kedvem menni dolgozni”, senki nem fogja rárúgni az ajtót, hogy márpedig el kell menned. És ez önfegyelem nélkül egyáltalán nem működik. Talán ez a kulcsa mindennek. Az embernek fel kell állítani szabályokat a saját életére, mert elképzelhetetlen ez a nagy szabadság annyi év bezártság után.
Van-e esetleg olyan szokás, berögződés, amit még a börtönben alakítottál ki, de még mindig gyakorolsz?
A reggeli imádkozás és a nap megtervezése. Ha nem akartam azt, hogy elkezdjek unatkozni, akkor meg kellett tervezni pontosan, hogy hogyan fogom felépíteni a napomat, és az idekint is megy. A börtönben kialakult rossz szokásokat mind levedlettem, úgy gondolom. Vagyis talán egyet nem. Mindig figyelem az embereket magam körül, amikor egy nagyobb társaságban vagyok, és inkább csendben a háttérbe húzódva megfigyelem őket.
Az emberek hozzáállása hogyan segítette vagy nehezítette meg a reintegrálódásodat a börtönön kívüli életbe?
Nem szeretem a reintegráció kifejezést, mert szerintem ha valaki rossz háttérből jön, azt már ne akarjuk visszailleszteni abba a hátterébe. A társadalomnak nagy hatása van arra, hogy az ember be tud-e illeszkedni a társadalomba a börtön után. Ez szerintem 70-30% , vagyis 30% múlik az egyénen és 70% a társadalmon, mert ha az egyén mindent meg is tesz, de a társadalom nem fogadja el, akkor ő nem fog tudni visszailleszkedni, mert az elutasítottság ugyanazt fogja szülni, mint amiből jött.
A börtönpolitika íratlanul arra épül, hogy az embereknek odabent el kell venni a személyiségét, az emberi mivoltát, eltiporni azt, hogy ne legyen tartása, ne gondoljon úgy magára, mint egy önálló ember. És ha az ember kiszabadul, és a kinti életben ugyanezt fogja megkapni, akkor úgy fogja érezni, hogy ő egy kitaszított, ezért nem érdeklik a szabályok, és nem érdeklik a törvények. Akkor igazából miért is akarjon megfelelni másoknak?
A rendszert nem lehet egyből gyökeresen megváltoztatni, ezért is fontos az emberek szerepe. Mit gondolsz, egy átlag ember hogyan tud jól segíteni az elítélteknek és szabadulóknak?
Ez a első számú misszióm. Nem csinálok belőle titkot, hogy börtönviselt ember vagyok, hogy azok az emberek, akik velem találkoznak először, és majd később más börtönviselt emberrel, akkor ne akarják úgy kezelni, hogy ő egy különleges valaki, hanem adják meg neki a lehetőséget, hogy ő Ádám legyen, egy hétköznapi ember. Ne is úgy gondoljanak rá, hogy Ádám a bűnöző, aki börtönben volt, de ne is úgy, hogy Ádám az áldozat, akinek rossz élete volt. Hanem adják meg neki azt az esélyt, hogy bizonyítsa, hogy ugyanolyan értékű ember, mint a másik, aki nem volt börtönben. Igazából azzal tudják a legnagyobb segítséget nyújtani, hogy nem sajnálják, nem vetik meg, hanem egyszerűen úgy állnak hozzá, mint bármelyik más embertársukhoz.
Mit jelent számodra a megtartó erő akár a börtön falain belül, akár kívül?
Számomra az igazi megtartó erő az, hogy találkoztam Istennel. Vágytam egy jobb életre, ez indított el az egész változási folyamaton. Tudtam, ha odabent nem kezdem el, akkor idekint már késő lesz, mert ez nem úgy működik, hogy kimegyek a börtönből, és megváltoztatom az életemet, hanem már bent el kell kezdenie az embernek tudatosan készülni a szabadságra. Az a misszióm, hogy minél több emberhez elérhessek a börtönben is. Minél több volt fogvatartott-társamnak vagy jövendőbeli fogvatartottnak bizonyságot tenni arról, hogy meg lehet csinálni. Kint az egyik nagy motiváló erő, hogy nem vallhatok kudarcot, hanem az életemmel kell példát mutatnom. A másik az a család. Örülök, hogy végre teljes az életem, és ezt semmiért nem lennék hajlandó eldobni.
Mindig megpróbálom meglátni az apró dolgokban a szépet. Miután tizenegy és fél évig el voltak tőlem véve a hétköznapi dolgok, ami más embereknek természetes, én még mindig rájuk tudok csodálkozni és hálás lenni értük. Azt tudjuk, hogy a börtönnek a büntetése az idő, hogy az embertől elvesznek rengeteg időt, és olyan dologgal kell tölteni, amit nagyon nem szeret. De ezt az időt másként is fel lehet használni, nem úgy megélni, hogy egy büntetés, hanem egy lehetőség arra, hogy az ember el tudjon érni dolgokat, akár tanulni, akár bármi másban előre lépni.
Megnéztük a korábbi interjúd a Tízes Listával, és ott említetted, hogy misszionáriusként szeretnél visszatérni a börtönbe. Hol tart jelenleg ez a célod?
Továbbra is az egyik legnagyobb vágyam az, hogy vissza tudjak menni a börtönbe szolgálni. A magyar jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy szabadulást követő három éven belül szabad emberként visszamehessek a börtönbe. ”Más módon”, persze, igen, de azt inkább kihagynám... Úgyhogy egyelőre most még csak háttérmunkát végzek, és megteszek mindent, amit tudok.
És amikor eljön az ideje, akkor remélem, hogy készen fogok állni arra, hogy egy kis reményt tudjak csepegtetni a bentieknek.