Leon nehéz gyerekkor után javítóintézetbe került, onnan pedig a fiatalkorúak börtönébe, majd a felnőtt börtönt is megjárta. Eddig elég kiszámítható történet, ugye? A legtöbben sosem állnának fel egy ilyen helyzetből, és érnék el mindazt, amit Leon elért. Ő azonban megálmodta magának a saját jövőjét, majd lépésről lépésre megvalósította ezt az álmot: ma sikeres vállalkozó, és építi zenei karrierjét. Dalszövegeiben visszaköszönnek a rácsok mögött szerzett tapasztalatai. Rendszeresen tart előadásokat, motivációs tréningeket az övéhez hasonló hátterű fiataloknak országszerte, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat.
Az alábbi interjú csak a bemelegítés. Téged is várnak a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai Leonnal a Kolorádó Fesztivál Erdei Iskola helyszínén július 4-én, csütörtökön, 13 órától! Bőven van még mondanivalónk.
Hogyan telik az idő a börtönben?
Többször voltam börtönben, nem csak egy helyen, és mindig más volt. Amikor már felnőttként kerültem be, érzelmi válságban voltam, és sokkal több időm volt gondolkodni.
A börtön olyan, mint egy hibernáció. Ha van például egy szerelmi csalódásom, amikor elvisznek a börtönbe öt évre, akkor a szabaduláskor, öt évvel később is ugyanazzal a mentális állapottal kerülök ki. Mivel a külső ingerek nem jutnak be, el vagyok vágva a külvilágtól. Nincs levél, nincs kapcsolattartás. Akkor ezek az érzelmek teljesen leragadnak. Csak rajtam múlik, mit kezdek vele: megpróbálom elfelejteni vagy idealizálom a nőt? Közben ő lehet, hogy öt év múlva már valaki mással alapít családot.
Mondják, hogy nem a börtön a legnehezebb része a büntetésnek, hanem a szabadulás.
Attól függ. A szabadulás egy katartikus élmény lehet, amikor kevés van belőle. Ha sokszor szabadulsz, akkor ez az érzés veszít az erejéből.
Olyanok is vannak, akik úgy jutnak ki, hogy bent már megtervezték a következő bűntényt, megvan a következő okosság. De amikor valaki elhatározza, hogy megváltozik, és nem akar visszamenni, az általában jelent valamit.
Az első szabadulásomra úgy emlékszem, hogy a semmi közepén álltam pár ezer forinttal meg egy zsáknyi holmival, és haza kellett jutnom.
Milyen családi körülmények fogadtak kint? Kikre számíthattál?
Első alkalommal a szüleimhez tértem haza, akik nem haladtak egyről a kettőre. Ugyanazon a színvonalon éltek, tele voltak adóssággal a kamatos pénzek miatt. Épp hogy volt fedél a fejük felett meg volt villany. Ez minden.
Azoknak a legnehezebb, akiket teljesen magukra hagytak, és nem várnak haza. Viszont akinek van hova mennie, azt a rossz környezet újra leránthatja a mélybe. Gondolj bele, hogy hazamegy és látja, hogy a családnak nincs mit ennie. Mit fog csinálni? Elmegy bűnözni, mert nincs más. Amikor láttam éhezni a két hugomat, akkor elmentem és loptam a boltból, aztán hazavittem az ételt.
Sokan mondják, hogy “ha akarsz dolgozni, akkor tudsz”. Az ilyen emberekkel csak helyet cserélnék, hogy mutassa meg, hogy áll talpra egy ilyen helyen, ahol nyáron el tud menni napszámba, télen meg betakaríthatja a határban a jeges földből a tormát. Ha találsz eszel, ha nem találsz, nem eszel. Aztán éljél meg. Más, rendes munkát úgysem találsz cigányként a faluban. A javítóintézet olyan volt ehhez az élethez képest, mint a paradicsom. Alultápláltan mentem be, fél év alatt híztam 18-20 kilót.
Te hogyan képzelted el a jövődet bent?
A javítóintézetben megnézettek velünk egy filmet, aminek az a címe, hogy A titok. Gyerekként elhittem, hogy ha nagyon akarok valamit, akkor az meg fog valósulni. Volt egy szereplő például, aki elképzelt és megrajzolt egy házat, majd felnőttként megtalálta a rajzot a házról, amiben akkor már benne élt. Ez velem is hasonlóan történt. Részletesen elképzeltem, megálmodtam, milyen életem lesz, szép autóval, otthonnal, barátnővel, és sosem lesz anyagi problémám. Gyakran próbáltam elképzelni magam ebben az életben.
Azt is láttad magad előtt, hogyan fogod ezt megvalósítani?
Nem tudtam a hozzá vezető utat megtervezni. Bent egy ürességben vagy, ahol nincsenek célok vagy tervek. Fogalmad sincs, mi lesz veled: kiszabadulsz-e egyáltalán, ott lesznek-e azok az emberek, akik melletted álltak, mielőtt bevonultál?
Amikor 27 évesen minden büntetésemet letöltöttem, és tiszta lappal indultam, még mindig nem látszott, hogyan fogom elérni a gyerekként megálmodott jövőt. Csak jöttek a megoldandó problémák, hogy mit fogsz enni, hol fogsz aludni, mibe fogsz felöltözni. Ezek azonnal kényszerhelyzetbe hoznak, és hiába próbálsz egy rendes munkahelyet keresni, nem fognak alkalmazni, mert a homlokodra van írva, hogy börtönviselt vagy.
Aztán adódott egy lehetőség, hogy kimenjek külföldre. Munkaerő kölcsönzéssel kezdtem foglalkozni. Szakembereknek szerveztem utazást, szállást, munkát.
És hogy jutottál el odáig, hogy saját vállalkozást indíts Németországban?
Szabadulás után megerősödött a kapcsolatunk a párommal, és leépítettem azokat az embereket, akik rossz irányba tereltek. Végre eljött a pont, amikor komolyan végiggondoltam, mit tudok én magamtól csinálni, hogy ne kelljen mástól elvenni, függeni, mást kihasználni. A rajz volt a válasz, abban volt tehetségem, és tetoválni kezdtem. Rengeteg pofont kaptam vissza az élettől, amit meg is érdemeltem, de nem adtam fel, nem is volt más választásom. Élveztem, hogy alkothatok, beleszerettem ebbe a szakmába.
Persze az érvényesüléshez saját magamon is dolgozni kellett. Le kellett vetkőznöm a lobbanékonyságot, hogy elfogadjam, amit mások mondanak, ne csak az legyen, amit én akarok. Ebben a nyugodt környezet külföldön sokat segített.
Mennyire volt jellemző a rabtársakra, hogy valamennyire céltudatosan, tervekkel várják a szabadulást?
Egyáltalán nem. Senki mást nem ismerek, aki úgy szakadt ki ebből a közegből, hogy normális élete lett.
Mivel tudná az állam a sikeres talpraállásban jobban támogatni a börtönből szabadulókat?
Odabent valós reintegráció nem igazán zajlik, és akkor nem értem, minek zárják be az embert olyan hosszú időre.
Van olyan börtön, ahol szakmát lehet tanulni. Ilyen tanulási lehetőségnek minden intézményben lennie kellene. Legyen kötelező a tanulás bent. Nincsenek szakemberek az országban, tiszta haszon lenne. A rabok mentális egészségével is foglalkozni kellene. Erősítsék meg bennük, hogy érnek valamit és érthetnek is valamihez. Nekem 27 év kellett, hogy felismerjem és elhiggyem, hogy ott a tudás és a lehetőség a kezemben, hogy van tehetségem a rajzoláshoz.
Mit üzensz azoknak, akik rátalálnak a zenédre?
Ne csak az alapot hallgassák, hanem a szövegre is figyeljenek. Higyjék el, amiről beszélek, és nézzenek a dolgok mögé. A számok végén mindig ott az üzenet, ami mögött valós érzések és valós tapasztalatok vannak, fogadják ezt be és gondolkozzanak el rajta. Ha hasonló helyzetben kerülnek, mint amilyenben én voltam, akkor tudják, hogy van kiút.