A második esélyhez szembenézés is kell

Szeptember 11-én második alkalommal rendeztük meg a Börtön Cafét Józsefvárosban. A rendezvényen beszélgettünk az újrakezdés valóságáról, azokról, akik esélyt adnak önmaguknak és egymásnak, körüljártuk személyes élményeken és szakmai szempontokon keresztül, milyen kihívásokkal és lehetőségekkel jár a reintegráció. A program során három különböző nézőpontból került közelebb a közönséghez a szabadulás utáni újrakezdés kérdése: egy segítő kapcsolat oldaláról, egy szabadult személyes történetén keresztül, valamint egy szakember szemszögéből, aki valaha a büntetés-végrehajtásban dolgozott vezetőként.

A Józsefvárosi Kesztyűgyár tágas tükörtermében hamar elkeltek a pótszékek is. Mire a bevezető- és köszöntőbeszédek elhangzottak, már teltház volt: egykori fogvatartottak, családtagjaik, segítő szakemberek és a téma iránt érdeklődők ültek egymás mellett.

A tékozló fiú, akit ma is hazavárnak

Az első beszélgetést az alkalom egyik főszervezője, Szabó Csilla vezette. A beszélgetést a FECSKE hitvallását megfogalmazva indította: a FECSKE egy olyan közösség, amely hisz abban, hogy minden ember képes változni, ha van valaki, aki meghallgatja, ha van egy közösség, amely támogatja, és ha a társadalom valóban lehetőséget ad neki az újrakezdésre. Beszélgetőtársai, Klára és Tamás története is tanulságos ebből a szempontból.

A házaspár évekkel ezelőtt egy háromnapos vallási rendezvényen (Börtöncursillo) találkozott egy fiatal elítélttel, nevezzük őt Róbertnek.

A fiatalban intenzíven dolgozott a harag a világé és elsősorban az őt börtönbe juttatók irányába. Tamás az indulatok mögött meglátta a magányos, támogatásra szoruló embert Róbertben. Róbert kérte, hogy Tamás legyen a kapcsolattartója, amit Tamás elfogadott. Cserébe annyit kért, nyissa ki a szívét a szeretetnek és engedje be a megbocsátás lehetőségét, Krisztus tanításait.

Róbertnek hosszú ítélete volt, így Tamás és később társa, Klára is megtapasztalták, milyen kihívásokat rejt egy börtönben lévő emberrel kapcsolatot tartani. Hogy nem akkor beszélnek telefonon, amikor az kényelmes, hanem akkor, amikor a börtönben lévő fél telefonálni tud, vagy amikor Róbert elkeseredett és zaklatott volt, és újra és újra fel kellett építeni a hozzá vezető hidakat a kapcsolatukban. Idővel és támogatással Róbert ráébredt, hogy a börtönben tehet is azért, hogy a szabadulása után jobb lehetőségei és jogkövető élete legyen. Elkezdett tanulni és leérettségizett, aktívan gyakorolta a vallását, szakmát tanult, tett az egészségéért (pl. letette a dohányzást). Tamásék végig Róbert mellett álltak, látogatták, meghallgatták és végül, amikor elérkezett a szabadulás ideje, segítettek neki albérletet kivenni, az azzal járó első költségeket kifizetni. Tamás munkát adott Róbertnek, a saját vállalkozásában alkalmazta őt. Róbert pedig dolgozott és a jogosítványt is megszerezte. Klára meghatódva emlékszik vissza ezekre a hónapokra, ahogy lassan a család részévé vált Róbert. Megható pillanatként mesélte el, hogy ő készíthette el Róbert első születésnapi tortáját, a férfi számára a legelsőt, pedig akkorra már elmúlt harmincéves. A közös karácsony is különleges jelentőséget kapott, hiszen Róbert számára korábban ehhez az ünnephez inkább keserű emlékek kapcsolódtak.

Aztán a kezdeti, szabadulás utáni lendületből és emelkedett hangulatból hirtelen sűrűsödő problémák kezdtek kiemelkedni. Róbertnek fájdalmai lettek, többször kimaradt a munkából. Később kiderült, hogy krónikus betegséggel küzd, emiatt vannak komoly fizikai panaszai. Párkapcsolata tönkrement, ami nagyon megviselte őt. Fokozatosan visszatértek a régi reflexek. Róbert elzárkózott, elutasítóvá vált Klárával és Tamással. Beszélgetésünk idején ritkán és nagyon röviden tartják a kapcsolatot Róberttel, támogatni szeretnék, azonban a férfi most nem kíván élni a lehetőséggel. Teret adnak neki. Ez a legtöbb, amit tehetnek. Klára visszatekintve Róberttel kialakult kapcsolatára elmondja, hogy visszatekintve sem csinálna semmit másképp, legfeljebb azt, hogy a közös folyamatukba bevon egy mentális egészséggel foglalkozó szakembert, hogy úgy tudjanak segíteni Róbertnek, ahogy arra neki is szüksége van / ahogy a segítséget befogadni képes.

Amikor valakinek második esélyt adunk, nem tudhatjuk előre, hogyan él vele. Ettől még a segítség és az elfogadás értéke nem lesz kisebb. Ahogy Szabó Csilla fogalmazott: “tudnunk kell elfogadni, hogy nem csak rajtunk múlik”.

Ugyanebben a szekcióban egy volt fogvatartott nő is megosztotta saját történetét. Róberthez hasonlóan ő is a büntetése letöltésének idején tért meg. Beszélt arról, milyen nehéz volt hosszú időn keresztül úgy élni, hogy a környezete elsősorban bűnösként tekintett rá. Szerencsésnek tartja magát, mert az édesanyja hitt benne és hazavárta, ahogy a lánya és az unokája is, miközben korábbi barátai eltűntek mellőle.

Az újrakezdés nehézségei között kiemelte, hogy a büntetés után hosszú ideig korlátozottak az elhelyezkedési lehetőségek: erkölcsi bizonyítvány hiányában sok munkahely elérhetetlenné válik, közgazdász végzettsége ellenére is nehezen talált munkát.

A hibák vállalásától a kapcsolatok újjáépítéséig

A következő panelt Gasteiger Nóra, a FECSKE Hozzátartozókat Támogató Csoportjának koordinátora vezette, vendége Zoltán, építőipari vállalkozó, öt gyermek édesapja.

Zoltán a beszélgetés kezdetén megfogalmazta: a szabadságvesztése indította el azon a hosszú önismereti úton, amelyben az élet értelmét kutatva változtatni lett képes korábbi életvitelén, helyére tudta tenni korábbi komoly traumáit, így édesapja elvesztését is, aki öngyilkos lett, amikor ő mindössze 13 éves volt.

A férfi nyíltan mesélt arról, hogy korábbi életvitele merőben eltért a mostanitól, például elítélését követően nem vonult be a börtönbe, amikor kellett volna, hanem megvárta, míg elfogatóparancsot adnak ki vele szemben – ezt a segítő szervezetek senkinek nem ajánlják, mivel a bevonulás elmulasztásával élből elesik az érintett a „kedvezménytől”, tehát a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségétől.

Zoltán a fogvatartottként eltöltött időről más perspektívában beszélt, abban a keserédes fókuszban, hogy a börtön pozitív kihívásként is megjelenhet annak számára, akinek van ereje, kitartása, ellenállóképessége és külső támogatása (feleség, család), hogy éljen ezzel a lehetőséggel. Ma úgy látja a saját fejlődési folyamatát végig élve: ha lett is volna lehetősége megúszni a börtönt, ma nem az az ember lenne, aki.

A börtönben ugyanis olyan szembenézés kezdődött számára, amely teljesen megváltoztatta az életét. Azt mondta: rá kellett jönnie, hogy nem, vagy nem kizárólag ő az áldozat. Felismerte, hogy miközben ő a saját sérelmeivel foglalkozik, a felesége otthon maradt öt gyermekkel, segítség és megértés nélkül. A felelősségvállalás és a hibáival való szembenézés segítette hozzá, hogy kapcsolatuk új alapokra kerüljön. Családi kihívásaik mellett Zoltán elmesélt egy nagyon megható történetet, ami épp a feleségéhez kapcsolódik. Egy alkalommal megkérte őt, hogy utazzon el ahhoz a távoli börtönhöz, ahol raboskodott. Elmondta neki, melyik szárnyban takarít, és melyik földszinti ablakból tud majd kinézni rá. A felesége elment, Zoltán pedig vagy negyven percen át tisztította azt az ablakot, amin keresztül a kocsiban ülő feleségét láthatta. Talán ez a jelenet illusztrálja leginkább, hogyan születhet újjá a szeretet és a családba vetett hit egy ilyen nehéz helyzetben. Ahogy Zoltán fogalmazott: megtanultak úgy szeretni, hogy nem támasztanak feltételeket.

A második esély intézményi oldala

A program befejező részében Major Judit, a FECSKE egyik alapító tagja, és Krámer Lili, Büntető Igazságszolgáltatás Programunk munkatársának vendége egy nyugalmazott büntetés-végrehajtási intézetparancsnok, Budai István volt. Judit arról kérdezte beszélgetőpartnerét, mi a börtön valódi célja, és hogyan őrizheti meg egy fogvatartott a méltóságát a büntetés ideje alatt?

István szerint minden bv. intézet vezetőjének lehetősége van dönteni arról, hogy hogyan találja meg az egyensúlyt a rend, a biztonság fenntartása és olyan lehetőségek biztosítása között, amit valódi reintegrációs célú tevékenységek jelentenek. Előfordulhat, hogy a biztonság érdekében szigorúbb szabályokat vezetnek be, de tapasztalata szerint az is fontos, hogy ezek arányosak és racionálisak legyenek, továbbá fontosnak tartja azt is, hogy az elítéltek ne csupán „elszenvedői” legyenek a szigorításoknak, hanem értsék azok okát és célját, ekkor ugyanis sokkal valószínűbb, hogy hajlandók elfogadni ezeket a kereteket és változtatni szabályszegő viselkedésükön.

Egyetértett azzal, hogy a valódi változás egyik legfontosabb feltétele az, hogy a fogvatartott képes legyen felelősséget vállalni korábbi tetteiért, azonban kiemelte, mennyire fontos, hogy nem szabad kizárólag az elkövetett bűncselekményen keresztül látnunk egy embert, ha az ő pozitív változását szeretnénk elősegíteni. Ezért használta a döntéshozói pozícióját, hogy olyan programoknak is helyet teremtsen az intézetben, mint például a családi kapcsolatokra építő, azokat megerősítő Mesekör-program.

A közönség soraiban ott ült a Mesekör egyik korábbi résztvevője is, aki Krámer Lili kérdésére elmondta, hogy kezdetben ellenállt a programnak, sőt nevetségesnek tartotta az egészet. Nem önként jelentkezett, inkább a negatív következményeket akarta elkerülni. Idővel mégis megtapasztalta a közösség erejét, egyre fontosabbá vált számára a program, végül már minden alkalmat izgatottan várt, aktív résztvevője lett a csoportnak, a reintegrációs útját meghatározta az élmény, ezen keresztül tanulta meg azt is, lehet segítséget kérni.

István a beszélgetés végén a civil szervezetek büntetés-végrehajtásban betöltött szerepét hangsúlyozta. Úgy véli, a civilek jelenléte elengedhetetlen lenne a börtönök világában. Nem csak a fogvatartottak érdekét szolgálná, ha kevésbé működne zártan a börtön, de szerinte az adófizetőknek is joga van tudni arról, mi történik ezekben az intézményekben.

A Börtön Cafén csupa olyan történetet hallgattunk meg, amiből kiderül, hogy a változás lehetséges, de nem egyetlen ember erőfeszítésén múlik. A második esélyhez bátorság kell a múlttal való szembenézéshez, kell egy közösség, amely nem fordul el, és kell egy társadalom is, amely képes meglátni az embert a múltbeli hibák mögött.

A Börtön Café eseménysorozatot az Együtt az újrakezdésért – támogató közösség a Józsefvárosban című projekt keretein belül szervezzük. A projektet a Fővárosi Szociális Közalapítvány támogatásával, a Fővárosi Szolidaritási Alap pályázati program keretében, a Magyar Helsinki Bizottság, a FECSKE és a Hazavárunk Alapítvány együttműködésében, a Józsefvárosi Önkormányzat partnerségével valósítjuk meg. A következő alkalomra jövő februárban kerül sor.

Ne maradj le a FECSKE híreiről. Ha érdekelnek a fogvatartással kapcsolatos hírek, iratkozz fel a hírlevélre!