Vitányi László hét év után szabadult. Ott voltunk az első szabad perceiben. Boldog volt magától a szabadságtól. A legszokatlanabb élménye az volt, hogy a lábán és a kezén nem volt bilincs, úgy mozoghatott. Barátai várták. Szülei már nem tudták megvárni, így első útja a temetőbe vezetett, ahol leróhatta kegyeletét.
Vitányi László már sokkal korábban készült a szabadulásra. Jövedéki orgazdaságért ítélték el, miután a pénzügyőr kollégái feljelentették. Mivel nem erőszakos bűncselekményt követett el, családi élete rendezett volt, lakhatása biztosítva volt, és a magaviselete a börtönben jó volt, abban bízott, hogy feltételesen korábban szabadulhat majd. Nála is igazolódott azonban, hogy bekerülni sokkal könnyebb, mint szabadulni a börtöntől, ahol olykor annak ellenére ott fogják az embereket, hogy már nem jelentenek veszélyt a társadalomra.
Nehezített pálya
A korábbi szabadulás azonban nem jöhetett össze, mert a büntetés-végrehajtás nem támogatta a feltételes szabadulását, a büntetés-végrehajtási bíró pedig nem adta meg a kedvezményt. Vitányinak ugyan nem lehetett olyan kivetnivalót találni a börtönbeli magatartásában és az otthoni körülményeiben, ami akadályozta volna, hogy jogkövető életet éljen már a büntetés teljes kitöltése előtt is, azonban több konfliktusa volt a büntetés-végrehajtással. Kiállt a saját és fogva tartott társai jogai mellett. Szerinte ez játszott közre abban, hogy 2021 augusztusa helyett csak 2023 májusában szabadult.
„Ki kellett töltenie az idejét.”
A börtön nem javasolta a feltételes szabadságot Vitányinak, de semmifajta reintegrációs programot sem biztosítottak neki. A munkából kivették, felsőfokú iskolai végzettsége miatt a tanulásra nem volt lehetősége. A járványidőszak alatt érdemi szabadidős tevékenységet sem biztosított neki és 19 ezer társának a börtön. A szabadulásra semmilyen módon nem készítették fel. Napi 1 óra szabad levegőn tartózkodást engedélyeztek neki. Csak rajta múlott, hogy sikerül-e életkedvét és ép elméjét megőriznie. Neki sikerült, mert volt háttere, amelyre építhetett. Barátaival, családtagjaival kölcsönösen kitartottak egymás mellett, kiizzadták a 69 forintos telefonos percdíjat, hogy beszélhessenek egymással, és regénnyi leveleket írtak egymásnak.
Fogvatartása utolsó napján maga a szabadulás sem ment olajozottan. A Magyar Helsinki Bizottság mindenképpen ott akart lenni kamerával a nagy pillanatnál, amikor Vitányit kiengedik. A tiszalöki börtön azt a tájékoztatást adta az ügyvédnek, hogy a férfit – mint rendesen másokat is – majd tíz után szabadítják.
Ehhez képest már fél tízkor kitették, és nem a gyalogos kapun, ahol rendszerint az (immár volt) rabokat engedik ki, hanem a kocsibejárón. Majd a helsinkis videós stábot és László barátait is mihamarabbi távozásra ösztökélte egy bv.-s amazon. Még azzal is gondja volt, hogy felvétel készült a nagy találkozásról, noha azt semmi nem tiltja.
Pedig hét év két hónap alatt sok minden felgyűlik egy rabnál. Vitányi László is kisebbfajta levéltárral távozott, időbe telt hát elpakolni. És meg kellett még ölelni a rég nem látott barátokat is. Tíz percnél így sem lehetett sokkal több, amit a börtön előtt töltöttek.
A frissen szabaduló rabok egyébként sem kívánnak letanyázni egykori börtönük falánál. Nem volna életszerű.
Mégis felbukkant egy rendőrautó, amiből udvariasan, de célratörően arról érdeklődtek, hogy mit is keres itt a stáb.
Oszthatatlan emberi méltóság
Vitányi László a hosszú évek alatt nem csak saját sérelmei miatt tiltakozott, kezdeményezett eljárásokat, de rabtársai érdekében is. Bántalmazások, megalázások, elveszett hivatalos iratok miatt lépett fel. Ismeretlen és később sem közölt okból Vitányit egy idő után kamerás magánzárkába helyezték át.
Napi 24 órában figyelhették minden mozdulatát, mintha veszélyes erőszakos bűnöző lenne vagy öngyilkosságra készült volna. Egyik sem volt igaz.
A Magyar Helsinki Bizottság most két ügyben képviseli Vitányi Lászlót: amiatt, hogy a kapcsolattartói listáról indok nélkül törölték a rokonait és barátait, így hosszabb ideig nem tudott velük kapcsolatot tartani, és azért, mert a raboknak az emberi méltóságot sértő módon kötelességük a fal felé fordulni, ha a folyosón elhaladó személy miatt ilyen parancsot kapnak. Vele ez többször is előfordult.
Függetlenül attól, ki mit követett el, mindenkinek joga van az emberi méltósághoz és ahhoz, hogy börtönbüntetését emberséges körülmények között töltse. Ezt mondja ki az Alaptörvény is. Az elítélttel sem lehet önkényeskedni, nem lehet őt megalázni.
A rabok döntő többsége előbb-utóbb szabadulni fog, ezért mindannyiunk érdeke, hogy a börtön elősegítse az újrakezdést, ami csökkenti a visszaesés kockázatát. Márpedig intézményes reintegráció ma alig folyik a munkaerőhiánnyal küszködő hazai börtönökben.
A börtön után a megmaradt emberi kapcsolatokon is múlik még, sikerül-e talpra állnia a szabadult rabnak. Mint a videóból kiderül, Vitányi Lászlót a barátai várták, szeretett szülei már nem, mert a büntetése alatt előbb az édesanyja, majd édesapja is meghalt. Ő azon kevesek közé tartozott, akinek engedélyezték, hogy saját költségére ott lehessen szerettei temetésén. Akár még kivételezettnek is érezhetné magát, ha az őrök hibájából az egyik temetésről el nem késtek volna.
Most az első útja a szülei sírjához vezetett a debreceni köztemetőbe. Eső csepergett a márványra.