„Ezt senki sem értheti meg, amíg át nem élte”

Milyen a börtönök belső világa? A szabadságvesztés végrehajtásán túl milyen útravalót kapnak az államtól a fogvatartottak? Milyen is újrakezdeni a kinti életet? Két, a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoporttal (FECSKE) kapcsolatban álló elítélt nyilvánosan mesélt arról, mit éltek meg a rács mögött és a rácson kívül. 

Egészen különleges kerekasztal-beszélgetésre került sor a Magyar Helsinki Bizottság és a Magyar Ügyvédi Kamara közösen szervezett konferenciáján. „Tapasztalati szakértők” azaz volt fogvatartottak beszéltek börtönélményeikről Bacsák Dániel kriminológussal – mindezekről fantasztikusan bátran, személyesen és mégis tárgyilagosan. A benti tapasztalatokon keresztül Ildikó és Bálint arról tanúskodtak, hogyan változtatja meg a börtönlét az ember és hozzátartozói életét, és mennyire nem segítik a börtönök a rabok reintegrációját.

Mindketten első bűntényesként kerültek be, az elmúlt 1–2 évben szabadultak, és viszonylag rövid tartózkodásuk ellenére több intézetet is megjártak.

Elhúzódó büntetés

Ildikó a FECSKE (Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport) egyik alapítója is, és felszólalásával küldetésének tekinti a társadalmi érzékenyítést a téma iránt. Válságmenedzser és pedagógus végzettsége van. Két év büntetést kapott, amelyből 6 hónapot kellett bent töltenie. Beszámolójában visszatérően hangsúlyozta, hogy ez bár nem hangzik túl soknak, megélni gyötrelmesen sok volt. Ráadásul a kétéves nyomozati szakasszal, 9 évig elhúzódó bírósági eljárással, majd féléves börtönléttel a nyomasztó procedúra még véget sem ért: a szabadulást 10 hónap nyomkövetős lábbilincs és 1 év feltételes szabadlábra helyezés követte.

Még ezután sem tud tiszta lappal újrakezdeni, mert az ítélet 5 év közügyektől való eltiltással és teljes vagyonelkobzással, valamint a tetemes bírósági költségeinek megfizetésével is járt – ezt még 60 évnyi munkával tudná törleszteni. A szakmájában sem helyezkedhet el. Ahogy ő fogalmazott: „közben a gyerekeim felnőttek, unokám született, megöregedtem...”

Zárkában és csurmában

A börtönben töltött időszak hangulatát, nehézségeit panaszkodás és minősítgetések nélkül konkrét történetekkel érzékeltették – miközben leszögezték, hogy ezt senki sem értheti meg teljesen, amíg át nem élte.

Ildikó említette például, hogy júniusban (!) kérték az egészségügyi dolgozót, hozzon be egy hőmérőt a zárkába, ami 12 fokot mért (és akkor még meg sem kellett élniük a mostani, szigorításokkal teli időszakot). Lehetett valakinek 39 fokos láza, akármennyire is fázhatott, napközben takarózni tilos volt, és senki nem foglalkozott a problémáival. Bár szakorvosi vizsgálatra volt lehetőség, de a felírt kezelést, gyógyszereket már nem kaphatták meg, így megítélése szerint a vizsgálat eleve fölösleges volt.

Beszéltek a csurmázásról is, amely során több tucat embert beterelnek egy üres zárkába, és ott várják, hogy elszállítsák őket egy külső helyszínre vagy egy másik börtönbe – általában órákon keresztül. Ezeket az alkalmakat előfordul, hogy valaki felhasználja arra, hogy ismerőssel találkozzon, ha nem is mindig jó szándékkal: „Ilyenkor mozdulni sem lehet, annyian állunk összepréselve egy helyen. Egyszer láttam, hogy egy lány a nyelve alól kivett borotvával összekaszabolta a másik arcát, akivel korábban valamilyen konfliktusa volt. Senki nem reagált semmit.” A csurma alatt akár egész nap nem tudnak enni-inni, ami az inzulinra szoruló cukorbetegnél komoly veszélyt jelentett.

Csak magadra számíthatsz

Bálint mindennap dolgozott, Ildikó viszont a betegsége miatt nem tudott, így a napok teljesen egyhangúan teltek: egyedül naplóírással és olvasással lehetett eltölteni az időt. A könyvtár zárva volt, az a pár könyv, amit pedig kéthetente behoztak, egy olvasó embernek nem lehetett elégséges.

A reintegrációs foglalkozások – amelyeknek elvileg a fogvatartottak társadalmi visszailleszkedését kéne szolgálniuk – meglehetősen tartalmatlanok voltak. Bár Bálint börtönében volt színjátszókör és reintegrációs szakkör, ő mégis inkább azt az intézményi hozzáállást tapasztalta, hogy „hát, kidobjuk, majd visszajön” – a büntetés-végrehajtás nem épít arra a lehetőségre, hogy a szabadultak bármit is tudnak majd kezdeni az életükkel a civil világban.

Néhány havonta találkoztak pszichológussal, de érdemi emberi kapcsolatot nem alakíthattak ki sem vele, sem a személyzet más tagjaival. Erősen éreztették velük, hogy ebben a viszonyrendszerben ők az intézményt (a hatalmat) képviselik. „Nem tudom, mi lett volna, ha tényleg segítségre van szükségem – valószínűleg csak az, hogy nem kapom meg a feltételes szabadlábra helyezést.”

A mentális segítségnyújtás visszásságát Ildikó egy hátborzongató történettel érzékeltette:

„Egy zárkatársam apukája meghalt. Kért eltávot, eltávozási engedélyt a temetés napjára – három héten át, a temetés napjáig a nevelő, akivel mindennap találkozott, végig levegőnek nézte. Végül eljött a temetés napja. Ő összeomlott, mert nem kapott választ. Még az is elfogadható lett volna, ha megtagadják, de ez a bizonytalanság kikészítette. Napokkal később kapott egy hivatalos visszajelzést, visszamenőleges dátummal, hogy elutasítják a kérvényét. Ezután annyira rosszul volt, hogy pszichológusi segítséget kellett kérnie, de csak az lett az eredménye, hogy utána a reintegrációhoz kapott egy kizáró értékelést, mondván, »labilis«.”

Vagyis a börtön elfogadhatatlan eljárása miatt 10 hónappal tovább kellett börtönben maradnia.

Lemerülő jeladó

A fogvatartást követő reintegrációs őrizet engedélyezéséhez a fogadó körülményeket is biztosítani kell – például hogy van otthon a jeladós lábperechez szükséges térerő, és van olyan hozzátartozó vagy barát, aki fogadni és eltartani képes a szabadultat. Így sokaknak még a lakhatási vagy családi körülményei sincsenek adva ahhoz, hogy képesek legyenek ilyen módon reintegrálódni, még ha a jó magaviselet és a szándék meg is van hozzá.

Ildikó mesélte, hogy a jeladós lábperec még a megfelelő otthoni feltételek mellett sem működött nála rendesen, állandóan lemerült. Bár megígérték neki, hogy amennyiben szükséges lesz kimenni hozzá, azt diszkréten, civil járművel, civil ruhában teszik, mégis rabszállítóval, egyenruhában érkeztek ki még a töltőcseréhez is. Többször hívták is, amikor például éjjel órákon át aludt, számon kérve, hogy miért nem jelez mozgást a készülék. Bálint is említett kellemetlenségeket: „Ha az ember 8 órát dolgozik, azt a jeladó nem bírja ki töltés nélkül. Ilyenkor eleve csak ismerősre lehet számítani, hogy munkát ad – de hogy még rá is tedd munka közben egy órára a jeladót a töltőre, az már elég necces.”

Egy ilyen élményt szinte lehetetlen megúszni egészségügyi és mentális károsodások nélkül. „Kettős érzés volt hazamenni. Megölelheted a szeretteidet, azt főzöl, amit akarsz. De a gyerekeim azt mondták, aszalt szilva lettem, tizenhat kilót fogytam, nagyon leromlott az egészségügyi állapotom” – számolt be Ildikó.

Bálint ennyivel foglalta össze a börtönnel kapcsolatos érzéseit: „Biztosan nem fogom elfelejteni, nem is szabad elfelejteni, de azért... nem nosztalgiával gondolok rá.”