Zsuzsa középiskolai tanár volt, de büntetett előélete miatt már sosem lehet újra az. Az élet úgy hozta, hogy édesapja ápolása miatt tartósan fizetés nélküli szabadságra kellett mennie. Kamasz gyermekeiről és az akkoriban munkaképtelen férjéről is egyedül kellett gondoskodnia. Miközben próbált valahogy a felszínen maradni, egy piramisjátékból eredő csalásba keveredett, amiért több évnyi börtönre ítélték. Még a járvány idején kezdte el letölteni büntetését, és most került haza, reintegrációs őrizetbe. Néhány hónap múlva ismét szabad ember lesz. A börtönben szerzett tapasztalatairól munkatársaink kérdezték őt.
Hogy látod, hogyan
viszonyul a társadalom az elítéltekhez?
Ez egy abszolút stigma. Szerintem a magyar társadalom is úgy gondolja, hogy mindenért meg kell fizetnie valakinek, és a lehető legszigorúbban büntessünk meg mindenkit és rohadjon meg a börtönben. Ebben nagy szerepet játszik a szűklátókörűség.
Együtt dolgoztam bent egy lánnyal, aki közúti baleset vétlen okozása miatt ült. Józan volt, nem ment nagy sebességgel, csak megcsúszott az úton. Ő azért sírt minden nap, mert mindig azt gondolta, hogy aki börtönbe kerül, az a társadalom legalja, és őt is így fogják megítélni: innentől kezdve ő is aljas, bármire képes bűnözőnek számít. Ezzel a meggyőződéssel persze jóval nehezebb átvészelni a büntetést. Nekem nem voltak ilyen előítéleteim korábban sem.
Milyen volt az életed a börtön előtt?
Gimnáziumban tanítottam. Amikor hazaértem a suliból, volt hogy megkérdezte a férjem, hogy nincs az iskolában WC? Merthogy jellemzően, amint hazaértem, rohantam a mosdóba. Persze volt WC, de a szünetekben, annyi gyerek jött oda hozzám megkérdezni valamit, beszélgetni, hogy nem volt időm kimenni két óra között. Sosem küldtem volna el emiatt egyetlen diákot sem.
Úgy éltem már a büntetésem előtt is, hogy igyekeztem megtenni, amit tudtam. Ha valakinek arra volt szüksége, hogy addig foglalkozzak vele, amíg megérti a tananyagot, akkor fizetés nélkül is leültem korrepetálni. Mindig szerettem tanítani, voltak magántanítványaim, és most is vannak. Bár a pártfogóm azt mondta, hogy nem válthatom ki az adószámot, ami szükséges hozzá, hogy itthon oktathassak és számlázhassak, végül kiderült, hogy mégis kiválthatok ilyet.
Nem segítőkész a pártfogód?
Nemrég megkérdeztem tőle, elkísérhetném-e a férjemet orvoshoz. Azt mondta, nem hiszi, hogy elengednek, de ennek ellenére írtam a törvényszéknek, és egy órán belül küldték a végzést, hogy mehetek.
Megmaradtak a börtön előtti kapcsolataid?
A szüleim már nem élnek. A szűk családom kitartott mellettem.
Furán fog hangozni, de a férjemmel megerősítette a kapcsolatom, amin keresztülmentünk. Az persze nem segített, hogy az utolsó pillanatig nem mondtam el neki sem, hogy mibe keveredtem. Minden tárgyalásnál azt hitték, hogy dolgozni megyek, nem vettek észre semmit.
Az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy esetleg felfüggesztettet kapok, és csak amikor a behívót megkaptam, akkor mondtam el a családomnak, hogy mi ez az egész ügy. Szerettem volna ettől az egésztől megkímélni, de ehelyett teljesen lesokkoltam őket. És nekem nagyon későn esett le, hogy ezt milyen nehéz feldolgozniuk. Gondoltam, hogy elvégre én vagyok börtönben, nekem rosszabb. Miért nem engem sajnálnak? Aztán elkezdtem írni minden nap, hogy miken gondolkodom, és amikor egy hónappal később visszaolvastam, akkor jöttem rá, hogy nekik legalább annyira küzdelmes ez az időszak, mint nekem, csak másképp.
Féltem, hogy már sosem fognak bennem újra bízni.
Hogyan tartottátok a kapcsolatot?
Az elején nem szerettem volna, ha személyesen meglátogatnak, inkább Skype-on beszéltünk. A férjem erre annyit mondott, hogy “örülök, hogy ezt is eldöntötted egyedül”, és akkor kiküldtem neki a látogatói papírt. Hét hónap után találkoztunk először.
Nagyon örültem, amikor megkaptam az enyhe rezsimet, ami igen ritka. Így eggyel több látogatás, eggyel több Skype hívás járt havonta. És száz perc telefonálás is, na de azt ki fizeti ki? Nincs annyi pénzünk, hogy 69 Ft/perc áron száz percet beszéljünk, de még annyi se, hogy ötvenet.
Később a gyerekek is meglátogattak, rájuk nagyon nyomasztóan hatott az a közeg, a férjemnek viszont sokat adtak ezek a látogatások. Rólam azt mondták minden látogatás után, hogy olyan vagyok, mint akinél becsavarták a villanykörtét. Napokig teljesen más hangulatban voltam.
Milyen munkád volt?
Végig dolgoztam, egy ideig például könyvtáros voltam. A Covid előtti időkből megmaradt a mozgókönyvtár, ami úgy működött, hogy egy héten egyszer cipeltük fel egy-egy szintre a nehéz ládákban a könyveket. Próbáltam kitalálni, ki mit olvasna szívesen. A felügyelet sürgetése mellett osztottuk szét a köteteket: – Na mozogjanak már, adjon neki egy képeskönyvet, nem látja, hogy nem tud olvasni? – Adja azt, ami a jobb kezében van, haladjon, haladjon! Mélységesen degradáló a személyzet.
A fél fizetésemet levonták, így 6-7000 Ft-ot kerestem egy hónapban, ami szinte semmire nem volt elég. A családom támogatott anyagilag ezen felül.
Az egészségügyi ellátásból mit tapasztaltál?
Egyszer a felügyelet észrevette, hogy a csípőkopásom és a sok cipekedés miatt alig bírok járni, és indítványozták, hogy “az eü-t vegyem irányba”. Az ottani orvost számtalanszor feljelentették már. Amikor bemegy hozzá valaki és köszön, akkor az a stílus, hogy ráüvölt: “Ki engedte meg, hogy megszólaljon?!” Aztán pedig megkérdezi “Mije fáj?” és elmondom, hogy mim fáj: “Amikor bűnözött, nem fájt?” Viszont amikor mondtam neki, hogy csak fájdalomcsillapítót szeretnék, hogy tudjam folytatni a munkát, mert ezzel is szeretném jóvátenni a bűneimet, akkor nagyon elégedett volt.
Mi volt a legnehezebb a börtönben?
A tehetetlenség. Volt, hogy mindennél jobban szerettem volna valamit elmagyarázni a családnak, hogy én azt nem úgy gondoltam, ne úgy értsék, de nincs a földön annyi pénz, ami elég volna ennek a telefonköltségére. Én otthon sosem feküdtem le haraggal esténként. Nagyon bánt úgy elválni még rövid időre is, de bentről nem tudtam annyit beszélni, nem tudtam úgy beszélni, hogy ezt rendezzük.
Milyen érzés újra otthon lenni?
Arra készültem, hogy eufórikus lesz hazatérni, és majd csak lubickolok az érzésben. Ehhez képest egyből elkezdtem hasznossá tenni magam: függönyt mosni meg ablakot pucolni. Nagyon jó itthon, a nyomkövető a lábamon sem zavar, csak van még mindig ez a tehetetlenség érzés, hogy mi van, ha valami baj történik a gyerekeimmel, és nem tudok segíteni, mert ide vagyok kötve.
Üzennél valamit a bevonulásra váróknak és a családtagjaiknak?
Akinek be kell mennie, az menjen be, hogy ne bukja el a kedvezményét. És annak ellenére, hogy néha úgy érzi az ember, hogy sosem telik le a büntetése, azért ki lehet bírni, és szem előtt kell tartani, hogy vége lesz egyszer.
Minden lehetőséget ki kell használni: munkát, tanulási lehetőséget vagy szakkört az időtöltésre. Én például tanfolyamot szerveztem, írni és olvasni tanítottam egy lányt, és részt vettem dráma szakkörön is a börtön-színház projektben. A lényeg, hogy ne arra figyeljünk állandóan, hogy milyen rossz bent: fűtés és melegvíz nélkül télen, vagy hogy ihatatlan a víz, hogy lavorban kell fürdeni, hiába nem ez állt a bíróság ítéletében, hanem szabadságvesztés.
A családtagok is próbálják elfogadni, hogy a fogvatartott kiszolgáltatott helyzetben van, amikor nehezebb azt kommunikálnia, amit szeretne, mert korlátozva van. A nagy beszélgetésekkel várják meg a szabadulást, mert azokat úgysem lehet kimeríteni. És higgyék el, hogy csak akkor lehetséges ezt végigcsinálni, ha a család kitart, máskülönben pokoli lesz.
Miért vállaltad ezt az interjút, mit szeretnél vele elérni?
Azt szeretném, ha a börtönkörülmények a jó irányba változnának. Ettől a beszélgetéstől persze nem biztos, hogy fognak, de ha senki nem szól semmit, akkor biztosan nem változnak. Azt gondolom, hogy ha valaki szabadul, és aztán megpróbálja elfelejteni a börtönt, mintha meg sem történt volna, az nem megoldás. Szeretnék segíteni azoknak, akik bent vannak, akiknek be kell vonulniuk, mert függetlenül attól, hogy valaki bűnös vagy ártatlan, ez az egész rendszer szörnyű.
Bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy kiszolgáltatottá válik az állam hatalmával szemben. Bármit is követett el egy ember, annak a következménye egy demokratikus európai országban nem lehet kínzás vagy embertelen körülmények között történő fogvatartás. A Magyar Helsinki Bizottság évtizedek óta dolgozik a tisztességes, szabálykövető rendőri munkáért, az igazságos büntető eljárásokért és az emberhez méltó börtönkörülményekért.