A nagybeteg Antall József miniszterelnök utolsó nyilvános beszédében is hitet tett a Szent István-i örökség mellett, annak azzal a mozzanatával együtt is, hogy a „magyarság befogadó nemzet”. Ezek nem csupán nagy szavak voltak, de közvetlen következményei is voltak: hazánk befogadta a délszláv háborúk üldözöttjeit, menedékjogot adott nekik. Pedig akkor tízezrekről volt szó, nem százakról, mint most.
Antall József ugyan némi anakronizmussal találta meg a jogállam, a nemzeti függetlenség, sőt egyenesen a magyar demokrácia és a szociális piacgazdaság csíráit István királynak fiához, Imre herceghez írott intelmeiben, de morális és gyakorlati értelemben mégiscsak nagyon is indokolhatóan tekintette történeti előképnek Szent István „migrációs politikáját”.
A vesztes mohácsi csata évfordulós ünnepségén 1991. augusztus 26-án a következőkről beszélt: „Jelkép Mohács abban is, hogy nálunk ezekben a harcokban jól együtt tudtunk működni – nemcsak a haza határain belül élő – más népekkel. Éppen Szent Istvánnal kapcsolatban idéztem Szent Imre herceghez írott intelmeiből, miszerint: mennél többnyelvű egy ország, mennél több szokást ismer magáénak, annál gazdagabb. A magyar befogadó nemzet volt, és ezáltal lett naggyá, így pótolta a vérveszteségeket, a csatamezőn elveszített életeket. Ez az Árpád-házi gondolkodás, ez a szent magyaroknak, ez a nagy Árpád-házi királyainknak az öröksége: a türelem, a vallási türelem és minden más téren a megbecsülés és a türelem egymás iránt, és egyben az elkötelezettség és az elhatározottság. Ez a mi Szent István-i örökségünk a magyar alkotmányos bölcseleti, filozófiai alapja.”
Itt szólt Antall kormányfő arról is, hogy Magyarország nyitva áll a délszláv háborúból menekülők előtt. A bejelentést követően rövidebb-hosszabb ideig menedékesek tízezrei éltek országunkban – különösebb probléma nélkül mintegy tíz éven át.
„Legyenek nyugodtak magyar honfitársaim, hogy biztonságban vannak, és fenntartjuk a rendet, a biztonságot a határainkon is. Ugyanakkor segítséget nyújtunk az idemenekülőknek. Tudjuk, hogy az az áradat, amelyik már sokszor özönlötte el az országot – százezrek a II. világháborúban, most ismét, előbb Románia felől, majd innen, Jugoszlávia felől –, Magyarországon támogatásra, segítségre számíthat.”
A miniszterelnök, az egykori menekültügyi államtitkár fia morális iránytűnek tekintette Szent István szövegét, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy utolsó nyilvános beszédében is (1993. augusztus 20.) újra elismételte a történelmi leckét:
„A Szent István-i örökség az, ami a magyar nemzet befogadóképességét tanítja. Egy évezrede befogadtuk az idegeneket, és a mai történelmi tudatunkban ez természetes. Nem véletlen, hogy ha Szent Istvánra gondolunk, a befogadott idegeneket vendégekként, hospesekként említjük. Ez a befogadó nemzet, a magyarság befogadó nemzete a XX. század elején, Ady Endrével ezt úgy mondatta el, hogy: »Kitárul afelé karom, kit magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom.«”
Ugyanebben a jelentős szónoklatában Antall figyelmeztette utókort az uralomra törő agyrémektől, egyben arra intette utódait, hogy tartsák meg Európában a nemzetet:
„De a világot nem a ráció, nem az ész, gyakran az agyrémek és indulatok vezérlik. És ezt soha ne feledjük el! Ami ma nem tűnik veszélynek, az holnap veszély lehet. És e kis nemzetnek, a világgal együtt, most már az egységesülő Európa részeként is, egy nagy közösség részeként egy távolabbi jövőben az egész atlanti térség részeként kell biztosítani saját biztonságát és helyzetét.”