Huszonegy éve hunyt el Solt Ottilia (1944–1997). Egyre kevesen tudják, ki volt ő, pedig kiemelkedő alakja volt a hazai szociális és emberi jogi mozgalomnak. Nem csupán az idő fedi el jelentős életművének valódi kontúrjait, hanem az emlékére rakódó legendák és ellenlegendák, olykor egyenesen rágalmak. De az is igaz, hogy a bizonyos értelemben romantikus regényhősöket idéző figurája miatt sokan már életében legendaként tekintettek rá, noha egyáltalán nem tartott igényt az „egyszemélyes nemzeti intézmény” vagy a „morális iránytű” gőgös és valóságidegen szerepére.
A rejtőzködő vagy elhazudott lényeget megértő és feltáró „hírmondó” akart lenni, aki nem hűvös távolságtartással, hanem a valóság intenzív ismeretére alapozva igyekszik formálni politikát, közgondolkodást. Szociális és emberi jogi programja kanti alapokon nyugodott: méltóságot mindenkinek! Szegénynek, cigánynak, nőnek, állami gondozottnak, rendszerellenzékinek, egykori kuláknak, zöld aktivistának vagy éppen perbe fogott bankvezérnek. Minden méltóságában megalázott embernek. Valahogy hasonlóan gondolkodott a szegénységről, amely szükségszerűen jár együtt jogfosztottsággal is, mint a Nyugat legjobb írói: vannak élethelyzetek, amikor akár egy finánctőkés is segítségre szorul, amikor az ő természetes jogait is fenyegetik. Mondjuk, a magyar történelem eleve rengeteg ilyen, „egyszer fenn, egyszer lenn” fordulatot produkált. Az alul vagy a margón lévők mindig számíthattak Solt Ottiliára. És nem csak okos szavaira.
Nyilván, egy efféle poszt nem képes ködoszlatásra, nagyszabású figurájának megidézésére azonban talán igen. Egyik legközelebbi barátja és „elvtársa” mondatait hívjuk ehhez segítségül. Kőszeg Ferenc, a Helsinki Bizottság alapítója húsz éve így búcsúztatta:
„Amikor világossá vált, hogy a leszakadó szegénységnek és mindenekelőtt a cigányságnak azokra a társadalmi problémáira, amelyeket terepmunkát végző szociológusként, Kemény István kutatásainak részeseként megismert, a létező szocializmus viszonyai között nem lehet megoldást találni, sőt a megismert valóságról a nyilvánosság előtt még beszélni sem szabad, Solt Ottilia szakított azzal a korabeli gyakorlattal, hogy felismeréseit belső használatú anyagokba rejtse, és csupán a kollégáival vitassa meg. Ehelyett [1979-ben] hozzákezdett a Szegényeket Támogató Alap megszervezéséhez azzal a kettős céllal, hogy gyakorlati segítséget nyújtson azoknak a szegényeknek, akik addig csak tárgyai voltak a kutatásnak, és hogy megmutassa, a szocializmus ígéretei és állításai ellenére nem számolta fel sem a hagyományos szegénységet, sem a faji diszkriminációt.
Célt, politikai tartalmat a demokratikus ellenzéknek a szamizdat Beszelő elemzései adtak. Ellenzéki mozgalom az ellenzéki szubkultúrától (vagy az ellenzéki szubkultúra mellett) a SZETA megalakulásával jött létre. És Ottilia hozta a Beszélőbe a politikai, a jogi meg a kultúra világából való írások mellé a mindennapi életről szóló tudósításokat, az ellenzéki csoportok üldözésének krónikája mellé ő tette oda annak a sokkal kiterjedtebb üldözésnek a krónikáját, amely rendszerfüggetlenül sújtja a szegényeket.
Ezekben az években az ismétlődő rendőri zaklatások, az állástalanság és a folyamatos pénztelenség ellenére Ottiliáék Komjádi utcai lakása a régi holland zsánerképek boldogságát sugározta. E boldogságnak a meggyőződés és az élet egysége volt az alapja, meg az, hogy a lakásban tartózkodó élőlények, a felnőttek, a gyerekek, a kutya, a macskák, sőt talán még a teknősbékák is, szuverenitásukat külön-külön megőrizve mind beleillettek az egész harmóniájába, amelyet Ottilia klasszikus nagyasszonyként alakított ki maga körül. Az egymás sarkát taposó vendégek pedig mind kaptak egy csésze teát meg néhány kemény, vidám és bölcs szót, amelyek a helyükre tették, szertefoszlatták aznapi bajukat. De nem távoztak üres kézzel a betévedő szegények, a cigányok meg az intézetből szökött állami gondozottak sem.”