Ma a civilizált országokban is komoly viták folynak arról, hol húzódnak a nemzeti szuverenitás határai. De ezeken a helyeken a szuverenitásba nem szokás beleérteni azt, hogy a kormány szabad kezet kap polgárainak vagy polgárai egyik csoportjának a jogfosztásához, megalázásához, sanyargatásához vagy elpusztításához. A világ civilizált felében az efféle megátalkodott államokkal szemben elfogadják, sőt morális és nemzetközi jogi kötelezettségnek tekintik a humanitárius intervenciót. Hogy ma ez így van, abban megkerülhetetlen szerepet vállalt egy kalandos sorsú holland jogász, Hugo Grotius (1583–1645).
A XVI–XVII. században az európai illetőség egyáltalán nem jelentett biztosítékot gondtalan és hosszú életre – nem csak itt, a három részre szakadt Magyar Királyságban, de a fénykorát élő Hollandiában sem. Háborúk, vallásháborúk, ínségek, óriási ragályok pusztították az embereket. Grotiusnak azért elég biztatóan indult az élete. Előkelő származásának és korán megmutatkozó éles eszének köszönhetően – egyszerűen csodagyerek volt – korán magas jogi és diplomáciai megbízatásokat kapott. A Rembrandt korában új tengeri nagyhatalomnak számító Hollandia érdekelt volt a szabad hajózás és kereskedelem globális elterjesztésében. Mindent elkövetett, hogy helyi korlátozások ne akadályozzák törekvéseit. Grotius ennek jogi megalapozásában jeleskedett, elsősorban a nyílt tengeren való szabad hajózás jogának kidolgozásában. Már ettől is a modern nemzetközi jog előfutárának tekinthetnénk. De A szabad tengerekről c. művénél (1618) születtek az Emberi jogi kalendáriumunk szempontjából fontosabbak is. Közülük az utókor A háború és a béke jogáról címűt (1625) tekinti a főművének. Ezt már emigrációban írta.
Merthogy a politikus Grotius belekeveredett egy kálvinista összeesküvésbe, és még örülhetett is, hogy „csak” életfogytiglani börtönbüntetést kapott, hiszen társát és pártfogóját, Johan van Oldenbarneveltet halálra ítélték. Hősünket felesége menekítette ki a várbörtönből, Dumas romantikus regényeit idézően egy könyves ládában sikerül őt kicsempésznie. Utána több udvar szolgálatában tevékenykedett, rövid időre még hazájába is visszatérhetett, de újra menekülnie kellett.
Utolsó megbízatásaként a svéd uralkodót képviseli nagykövetként Párizsban. Visszarendelik Stockholmba, de a Balti-tengeren – ez is sorsszerű – hajótörést szenved. Bár magát a haváriát túléli, a megpróbáltatások napokkal később végeznek vele. Állítólag azok voltak utolsó szavai, hogy „nem értem el semmit azzal, hogy sok mindent megértettem”. Mindez egy értelmetlen életről tanúskodna, de valószínűleg Grotius is másképpen vonna mérleget, ha láthatná, a modern nemzetközi jogot mennyire áthatják forradalmi eszméi.
Ezek közül tán a legfontosabb, hogy a jog megelőzi az államot. Minden tételes jog forrása pedig a természetjog. És hát ne felejtsük, az emberi jogok elmélete a természetjogi gondolkodásból származik. Grotius gondolati rendszerében központi szerepet játszik a tulajdon és a szerződés is, amely az országok egymás közti viszonyaira éppúgy kihatással van, mint a házastársakéra. Mondjuk, ez utóbbiból Grotiusnál az is következik, hogy a feleség a férj tulajdona. Valami azt súgja nekünk, hogy ezt a sületlenséget nem felesége szabadságot jelentő könyvládájában kucorogva találhatta ki gondolkodónk. De azért még így is marad elég eszméje, amely ma is irányadó.
Most csak egyet emelünk ki, és ez a humanitárius intervenció. Grotius ugyanis jogszerűnek ismerte el az erő alkalmazását egy vagy több állam által annak érdekében, hogy véget vessenek egy másik államnak a saját állampolgáraival szembeni rossz bánásmódjának, komiszságának, ha ez a magatartás olyan kegyetlen és tömeges, amely ellentétben áll a természetjogi (emberi jogi) normákkal. Merthogy az állampolgárok, figyelem, már Grotiusnál sem minősülnek az uralkodó vagy a kormány tulajdonának!
A humanitárius intervenció doktrínájával, persze, vissza is lehet élni, erre volt is példa elég. Jól hangzó ürügyül szolgálhat mindez például gyengébb országok megszállásához. (Erre hivatkozott Szaddám Husszein Irakja, amikor megtámadta Kuvaitot, vagy az 1956-os magyarországi szovjet invázió egyik hivatalos magyarázatául is szolgált.) Ezzel együtt mégiscsak ez volt az első színvonalas megfogalmazása annak, hogy vannak bizonyos nemzetközi jogi korlátai az állam által élvezett szabadságnak, amelyet az állampolgáraival vagy a területén lévő emberekkel szemben élvez. Az első öbölháborút vagy a ruandai beavatkozást voltaképpen Grotius eszméi igazolták.