Nagyszerű, korszakos fizikus volt, de Nobel-békedíjat kapott. A „szovjet hidrogénbomba atyjaként” tisztában volt felelősségével, ezzel együtt a hidegháborús helyzet miatt a világbéke első számú garanciájának tekintette a nukleáris egyensúly fenntartását. Rajongott hazájáért, mégis „rákos sejthez” hasonlította. Andrej Dimtrijevics Szaharov (1921–1989) az emberi jogi mozgalom egyik legnagyobb alakja volt a XX. században.
„A mi országunk egy rákos sejthez hasonlít – messianizmusával és hódítási vágyával, az eltérő vélemények totalitárius elnyomásával, tekintélyelvű hatalmi struktúrájával és a fontos bel-, illetve külpolitikai döntések társadalmi kontrolljának teljes hiányával. Egy zárt társadalom, mely semmi lényegesről nem tájékoztatja a polgárait, és elzárkózik a külvilágtól a szabad utazás és a korlátlan információáramlás biztosítása nélkül” – így vélekedett Szaharov a Szovjetunióról. Pontos, lényeglátó értékelés volt ez egy olyan embertől, aki akár a rendszer kegyeltje is lehetett volna. Noha az is igaz, kegyeltnek lenni a Szovjetunióban, nem volt éppen életbiztosítás.
Szaharov már fiatalon kitűnt elképesztő értelmi képességével. Ennek köszönhető, hogy a II. világháború alatt eldugták Türkmenisztánba. Csakhogy a sztálini rezsim igen pazarlóan bánt még azokkal a tehetségekkel is, akikre különösen számított a „szocializmus építésénél”: hősünknek előbb kétkezi munkát kellett végeznie, később legalább már mérnökként dolgozhatott. Közben szorgalmasan körmölte elméleti fizikai írásait.
A háború után bekapcsolódhatott a szovjet atombombaprogramba. Leginkább neki köszönhető, hogy 1955-ben Hruscsovék hidrogénbombához jutottak. A hirosimai bombázás és a hidegháború nyomán az egykori amerikai atomprogram fizikusai közül többen meghasonlottak, és az atomfegyverek ellenségeivé váltak. Einstein, Oppenheimer vagy Szilárd Leó a teljes betiltás mellett foglaltak állást. Mások – közülük Teller Ede tán a legismertebb – arra jutottak, hogy a két világrendszer vetélkedésében az kerül előnybe, akinek nagyobb, elrettentőbb nukleáris arzenálja van. Szaharov realistaként ebben részben egyetértett Tellerékkel. Úgy gondolta, a tömegpusztító fegyverek „elképesztő lehetőségei” megfontolttá teszik a nagyhatalmakat, hogy egymással háborúzzanak. Álláspontja abban viszont az előző csoporthoz hasonlított, hogy szükségesnek tekintette e fegyverek hatékony nemzetközi kontrollját.
Szaharovnak nem volt bűntudta a fegyverkutatásai miatt. Egyrészről, mert felfedezései révén hozzájárult a világbéke – igaz, fogcsikorgató – megőrzéséhez, másrészt, a fegyverkísérletek nyomán számos jelentős tudományos eredmény születhetett, amelyek hasznosak voltak a világnak.
Eszessége, önállósága és nyitottsága éppen ellentéte volt a rezsim emberképének, amely leginkább önfeláldozó alattvalókat kívánt, egyéniségekből nem kért. Így szükségszerű volt, hogy számtalan konfliktusa volt a feljebbvalóival. Ez második feleségével, Jelena Bonnerrel kötött házassága alatt feloldhatatlan ellentétté mélyült. Nyugaton közölt írásai miatt kirakták az atomprogramból, és más tudományterületre kényszerítették át. A szabadságjogaiban korlátozott Szaharov társaival együtt megalapította az Emberi Jogok Bizottsága a Szovjetunióban nevű civil szervezetet. Ennek vezetőjeként kapott aztán 1975 végén Nobel-békedíjat. Az elismerést nem vehette át, nem engedték külföldre.
Fontos szerepe volt a Moszkvai Helsinki Csoport megszervezésében. Ő hívta meg a nemzetközi sajtót a megalakulás bejelentésére. Felesége az egyik alapító volt, de maga Szaharov nem lépett be. Miután tiltakozott az afganisztáni bevonulás ellen, hat éven át száműzetésbe kényszerítette a pártállam, Gorkijban kellett élnie. A felesége jelentette az egyetlen kapcsolatot a világgal.
1986 decemberében térhetett vissza Moszkvába. Ekkor már a legnagyobb erkölcsi tekintélynek számított hazájában. Ő hívta életre a ma is működő Memorial civil szervezetet. Rövid időre, haláláig tagja lehetett a demokratikusan választott szovjet parlamentnek.
1988-ban az Európa Parlament emberi jogi díjjal ismerte el jogvédő tevékenységét. Ma már e díj az ő nevét viseli. Vitathatatlanul jó döntés volt: a névadó személye sokat emelt az elismerés jelentőségén.