A kezdetektől sokáig jelen volt a rassz szerinti diszkrimináció az amerikai állampolgárság elismerésének gyakorlatában. Látszólag túllépett ezen a szövetségi állam, amikor 1924-ben minden amerikai indiánnak, őslakos amerikainak állampolgárságot adott. A jogkiterjesztés azonban jogfosztást is jelentett, a törzsek elveszítették szuverenitásukat és részben autonómiájukat. Tíz év kellett hozzá, hogy valóban javulhasson az indián közösségek helyzete.
Az Egyesült Államoknak nagy, soha nem leróható adóssága van az ország őslakosaival, az indiánokkal szemben. Ennek már a korai pionírok is tudatában voltak, ám ettől még az indiánok lehetőségei – jelentős állami közreműködéssel – rohamosan zsugorodtak egész a XX. századig. A fehér bányászok, bányaérdekeltségek, vasúttársaságok, valamint marhatenyésztők rendszeresen és durván megszegték az indiánok és az állam közötti egyezségeket, a „meggyőzött” vagy megvesztegetett hatóságok pedig szentesítették az „új helyzetet”.
A Dawes-törvény elfogadásáig (1887), amely „földhöz juttatta” az őslakókat, és állampolgárságot adott nekik, de csak nekik, nem volt valóságos párbeszéd az indián főnökök és a washingtoni vezetők között. Mindez ugyan továbbcsökkentette a rezervátumok területét, de legalább azoknak lehetőséget adott, akik az asszimilációt választották. Ők az állampolgárságuk fejében vállalták, hogy szakítanak a törzsi életformával és „megszűnnek indiánnak” lenni, de legalább elindulhattak a mobilizáció ösvényén, még ha csupán egyénileg is.
A törzsi léthez ragaszkodó indiánok mindegyike rezervátumban élt a századfordulón. A törzseket önálló nemzeteknek tekintette a szövetségi állam. Ebben a helyzetben a jogi emancipáció felé tett fontos lépés volt az, hogy végre 1924-ben az összes, a rezervátumokban élő indiánok állampolgárságát is elismerte a szövetségi állam. Ennek korántsem örült akkor minden „új állampolgár”, mert az amerikai nemzetbe történő beolvasztás egyben felszámolta az indián közösségek szuverenitását és részben autonómiáját is.
Ez az ellentmondásos helyzet magyarázza az ún. „indián New Dealnek” az addigi amerikai gondolkodástól merőben eltérő észjárású programját, amelynek élharcosa a mai képünkön a feketelábú főnökök között látható John Collier volt. A Wheeler–Howard-törvény (1934) valós jogokkal ruházta fel a törzseket. Lehetőségük nyílt pl. közösségi földvásárlásra vagy kölcsönfelvételre. És először az Egyesült Államok történetében a törvény „pozitív diszkriminációt” vezetett be, azaz az állam egy kisebbségi csoport esetében más (leszállított) standardokat alkalmazott annak érdekében, hogy a kisebbséghez tartozók (ez esetben az indiánok) nagyobb eséllyel kaphassanak közhivatalt.