A menekültek világnapját 2001 óta ünnepeljük. A korábbi keltezésű afrikai menekültek napja miatt esett a választás erre a szép nyári napra. Furcsa módon az 1951-es genfi menekültügyi egyezményre is emlékezünk ma, amelyet ugyan július 28-án írtak alá, de oda se neki: a szépre emlékezni mindig érdemes.
Ma az 1951. évi menekültügyi egyezmény a nemzetközi menekültvédelem legfontosabb dokumentuma. Az egyezmény meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek alapján valaki menekültnek minősül, valamint definiálja, milyen jogvédelem, támogatás és szociális jogok illetik meg a menekülteket az egyezményt aláíró államokban.
Persze ezelőtt a nemzetközi dokumentum előtt is voltak menekültek. És a menedékjog is ismeretes azóta, amióta embereket üldöznek el otthonaikból, vagyis az emberiség írott történetének kezdete óta bizonyosan. A menedékjog megadása sokáig a befogadók jóindulata, jámborsága, morális hozzáállása döntötte el. Vagy éppen pillanatnyi érdekük, hogy valamit reméltek a bajban lévőktől. Azoknak a menekülőknek, akik jobban hasonlítottak a potenciális befogadókhoz, nagyobb esélyük volt, mint akik kevésbé.
A menedékjog emberi jogi megközelítése is morális természetű, de szélesebb merítésű. Azt mondja ki, hogy minden menekülőnek segítenünk kell, akit faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldöznek. Ez az értelmezés nem tesz különbséget hozzánk közelálló („a mi etnikumunkhoz, a mi vallásunkhoz, a rasszunkhoz tartozó”), illetve tőlünk idegen menekülők között.
Az emberi jogok univerzális jogok, amelyek születésétől minden embert megilletnek. S mint ilyeneket nem a törvényhozó alkotja meg, hanem csak feltárja őket. Tehát nem az állam (vagy bármely emberi intézmény) kegyelméből léteznek. A jó (igazságos, erkölcsös) intézményeknek az a dolga, hogy ezeket az eleve létező jogokat elismerjék. A genfi menekültügyi egyezmény ebből a felvilágosult eszméből táplálkozott egyfelől.
Másfelől a II. világháború és az utána következő évek keserű tapasztalataiból. Az európai és amerikai országok csúfosan szerepeltek az üldözött zsidóság menekültként való elismerésében, és ennek tragikus következményei lettek. A háború során és utána pedig számos népcsoportnak kellett menekülnie, amelyeket nem fogadtak be, vagy új helyükön rendezetlen maradt a jogi helyzetük. Mindez arra késztette a nemzetközi közösséget, hogy ne bízza az államok kényére-kedvére, kiket fogadnak be, és kiket nem, mert bár fontos az állami szuverenitás, de az emberi élet, szabadság és méltóság fontosabb. A menedékjog 1951 óta tehát nem szabad választás kérdése, az államnak az üldözötteknél el kell azt ismernie. A menedékjog, persze, csak az üldözöttnek jár.
Az egyezmény aláírói vállalták, hogy lemondva szuverenitásuk egy darabjáról, lehetővé teszik, hogy a menekülők területükre léphessenek, ott menedékjogot kérjenek, amit hatóságaik tisztességes eljárásban bírálnak majd el, és a védelemben részesülők valós segítséget kapnak életük újrakezdéséhez.
Magyarország 1989 tavaszán csatlakozott az egyezményhez. (Előtte a zárt kommunista világban szóba se jöhetett volna mindez.) Azóta voltak biztató évek, amikor úgy tűnt, a magyar állam is megtanulja, mi is az a menedékjog. De 2015–2017-ben nagyjából kimúlt a magyar menedékjog. A próbálkozókhoz képest menedékkérők csak elenyésző számban léphetnek az ország területére, kérelmet nagyon kevesen terjeszthetnek elő és tisztességes eljárásban sem igen reménykedhetnek, ellátást sem kapnak már egy hónap után.
Idén pedig a kormányerő arra készül, hogy a menekülőket segítő civileket, jogvédőket és humanitárius aktivistákat is elrettentse ügyfeleiktől, és megakadályozza őket a munkavégzésben. S hogy mi marad a magyar menekültügyből, ha se menedékkérő, se jogvédő, se civil segítő? Maradnak a dologtalan hivatalnokok, akik a határ menti üres konténerekből bágyadtan szemlélik, ahogy az ördögszekeret hajtja a szél.