Ő volt az első iráni és az első muszlim nő, aki Nobel-békedíjat kapott. Sirin Ebádi nem sokáig örülhetett a 2003-ban kiérdemelt elismerésnek, mert hat év múlva hazája hatóságai elkobozták tőle, és emigrálnia kellett. Ma Londonban él. Egy újabb erős, független asszony az emberi jogi harcosok ligájából.
A hullámvasutazáshoz már korán hozzá kellett szoknia. 1975-ben nevezték ki a Teheráni Városi Bíróság elnökének. Nőként és mindössze 28 évesen példátlanul gyors karrierkezdet. Ez különösen annak fényében elismerésreméltó, hogy nem szívlelte a sah rendszerét. De az 1979-es iszlám forradalom után mégsem maradhatott bírósági elnök, de még bíró sem. Fogalmazóként tudott megragadni a bíróság kötelékében, de aztán ezt a beosztását is elvették tőle. Megpróbált ügyvédi praxishoz jutni, ami csak 1993-ban jött össze neki. Addig sokat írt jogi és közéleti kérdésekről, meg taníthatott az egyetemen.
Ügyvédként sikeresnek és felkapottnak számított, sajtóperekben és büntetőügyekben is dolgozott. Több gyereket és nőt képviselt családon belüli erőszak miatt indított bűnperekben. Emlékezetes ügye volt, amikor egy meggyilkolt újságíró anyját képviselte az állam elleni perben. És az is, amikor az üldözött bahái hitűeket védte, akik a férfi és nő egyenlőségét hirdetik. Számos ellenzékinek nyújtott pro bono jogi segítséget.
Úgy véli, hogy az iszlám összeegyeztethető az emberi jogokkal, a Koránban semmi nincs, ami ellentmondana nekik. Ezzel együtt nagyon óvatosnak kellett lennie nyilvános állásfoglalásaiban, korábban valóságos tojástáncot kellett lejtenie ellenséges környezetben, hogy ügyfeleit továbbra is képviselhesse, ma pedig vigyáznia kell az otthon maradt rokonaira, barátaira és kapcsolataira. Ennek fényében kell értékelnünk, hogy támogatta az iráni atomprogramot, vagy azt, hogy határozottan elutasította a „külföldi befolyást”.