Henry David Thoreau (1817–1862) amerikai írót és filozófust nem csupán elméletben foglalkoztatta az erkölcsös viselkedés. Személyes döntéseit is úgy hozta meg, hogy azok megfeleljenek az általa igazságosnak és morálisan kikezdhetetlennek tekintett egyszerű alapelveknek. Arra törekedett, hogy az élet és az életmű között minél kisebb legyen a különbség. Az ilyesfajta elhatározások nyomán általában konfliktusok támadnak. Thoreau esetében sem volt ez másképp. Mivel élesen ellenezte a rabszolgaságot és a Mexikó elleni háborút, nem fizetett fejadót. Emiatt letartóztatták és rács mögé zárták. Igaz, csak egy napra. De ennek az egyetlen napnak önmagán túlmutató jelentősége lett hősünk életében, valamint annak elvi megfogalmazásában, hogy a kívánatos állampolgári magatartás miben is különbözik az alattvalóitól. Merthogy a polgári engedetlenség és hazaszeretet (állampolgári tisztesség) egyáltalán nem ellentétes egymással. Sőt, Thoreau-nál ezek éppenséggel egymást feltételezik.
„Egész életünk megdöbbentően morális. Soha, egyetlen pillanatig sincs fegyverszünet erény és bűn között. A jóság az egyetlen befektetés, amely mindig kifizetődik” – írta fő művében, a Waldenben. (Az idézetek Szőllősy Klára fordításai.) A tébécé által rövidre szabott „egész életét” igyekezett is ebben a szellemben kormányozni. Kevés ember ismeretes még, aki hasonló eltökéltséggel igyekezett volna minden cselekedetében erkölcsös maradni. Próféta volt, aki vizet prédikált és vizet is ivott. Ezzel együtt nem volt valóság- és emberellenes remete, megértő maradt a gyengeségekkel szemben, noha ezt a fajta következetességet a környezete egyre inkább kellemetlen mufurcságnak fogta fel. Békés volt, de forradalmár, vagyis változtatni akart az emberi természeten és a politikai környezeten. Ma is számos politikai mozgalom tekinti nézeteit követendőnek, legalábbis a jól megírt, izzó mondatait szívesen idézik zöldek, anarchisták, szocialisták, de még konzervatívok is. Amennyiben az individualizmus erkölcsi érveit meg akarjuk érteni a mi álságos korunkban, jól tesszük, ha Thoreau-t olvassuk.
A Harvardon folytatott tanulmányai végeztével az irodalmi és filozófiai tehetségnek számító fiatalember visszatért szülővárosába, Concordba. Apja ceruzaüzletébe szállt be, és komoly szerepe volt abban, hogy a vállalkozás felvirágzott. Ez a siker azonban az R. W. Emerson tanítványaként az amerikai szellemi elithez tartozó Henry David Thoreau-t nem hozta lázba, és a céget hamar elhagyta. Elvonult „remetéskedni” Emerson massachusettsi birtokára a Walden-tó melletti erdőségbe (1845–1847). Kalyibát épített magának, erdei gyümölcsöket gyűjtögetett, babot termesztett, elmélkedett. Mindez nem jelenti azt, hogy minden társadalmi kapcsolatot megszakított volna, hiszen tanítóskodott és részt vett a helyi gazdasági életben is, ajtaja pedig mindenki előtt tárva-nyitva állt.
Két égető politikai kérdés foglalkoztatta komolyan akkoriban: az egyik a rabszolgaság, a másik az Egyesült Államok területszerző háborúja Mexikóval szemben. Mindkettőt élesen ellenezte. Az ellenállás lehetőségeit keresve jutott el a „polgári engedetlenség” eszméjének és gyakorlatának kidolgozásához, amelyet nem egyszerűen a morálisan cselekvő egyén lehetőségének tekintett, hanem olyan kötelességnek vagy kötelezettségnek, amely az állampolgárt terheli éppenséggel az állam működési hibáinak kijavításában és totalitarizmusra való hajlandóságának féken tartásában. „Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. Nem annyira a törvényt, mint inkább az igazságosságot kell tisztelnünk. Csak egyetlen kötelezettséget van jogomban magamra vállalni, éspedig, hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok” – szögezte le a polgári engedetlenségről szóló híres esszéjében (1849).
Márpedig ő a rabszolgaságot és a mexikói háborút is igazságtalannak tekintette, ezért éveken át nem fizetett fejadót, merthogy az álammal szembeni egyet nem értés és ellenállás leghatékonyabb kifejezésének az adómegtagadást tartotta. 1846. július 24-én vagy 25-én éppen a foltozóvargától akarta hazavinni cipőjét, amikor elfogták és börtönbe zárták. És ott tartották volna hosszabb ideig, ha rokonai ki nem fizetik az adótartozását. „Igaz, erőszakosabban, feltűnőbben is védekezhettem volna, több-kevesebb eredménnyel: ámokfutóvá válhattam volna, de én nem akartam a társadalom ellen támadni, inkább azt akartam, hogy a társadalom támadjon ellenem, mivel az van kényszerhelyzetben, nem én” – írta később legnépszerűbb művében, a Waldenben (1854).
Az igazságos ügyek esetében nem szabad arra várni, hogy az igazság mellettiek többségbe kerüljenek, az igazság felismerése nyomán haladéktalanul kell cselekedni. „Hisz minden ember, aki felebarátjánál igazabb, eleve egyfőnyi többséget képvisel.” Ezért élte meg mintegy felszabadulásként egynapos börtönét: egy pillanatig sem érezte magát rabnak, sőt úgy érezte magát, mintha egyedül ő fizetett volna adót.
Thoreau nem gondolta azt, hogy mindenkinek a falnak kellene rohanni, de voltak elvárásai a helyes állampolgári viselkedéssel kapcsolatosan. Szerinte az „állampolgári minimum” a következő volna: „Az embernek természetesen nem kötelessége, hogy a rossz – bármilyen irtózatos legyen is az – kiirtásának szentelje magát; lehet más, tisztességes foglalatossága is, ami leköti; de az mindenképpen kötelessége, hogy a rosszért ne vállaljon felelősséget, s ha már egyébként nem foglalkozik vele, legalább ne segítse elő.”
Magával és a hasonszőrűekkel szemben szigorúbb volt. Igaz, szerinte éppen ők, a népszerűtlenségre fittyet hányó konok ellenállók, akikre az állam ellenségként tekint, szolgálják lelkiismeretükkel leginkább az államot. „A bölcs ember csak mint ember akar hasznos lenni, nem tűri, hogy »a föld rögeként« használják, hogy »lyukat tömjenek be vele, hogy kizárja a szelet«, ezt a feladatát a porának engedi át.”