Szemere Bertalan (1812–1869) a magyar XIX. század kiemelkedő, egyben méltatlanul elfeledett politikai gondolkodója és politikusa volt. Ő is egyike tragikus sorsú miniszterelnökeinknek. A forradalom egyik vezetőjeként távollétében halálra ítélték, s csak azért térhetett haza kegyelemből, mert elméje elborult, s néhány év múlva elmegyógyintézetben kellett meghalnia. Emberi jogi kérdésékben azóta is kevés patkoltabb felelős vezetője akadt ennek a nemzetnek, mint amilyen ő volt.
Óriási műveltségét ifjúkorában alapozta meg, amikor a „kor betegségében, olvasási dühben” szenvedve összeolvasott mindenfélét mindenféle nyelveken. De neki is, mint annyi más szépreményű, jogvégzett vármegyei ifjúnak nyugat-európai körutazásra volt szüksége ahhoz, hogy látóköre igazából európai legyen. Nem csak liberális, de voltaképpen republikánus is lett. Legyen az „fogházjavítás”, bírósági reform, szerzői jogok (figyelem, a tulajdonjog is klasszikus emberi jog!), politikai jogok mind-mind erősen foglalkoztatták. Liberális ellenzékiként számos tervezetet írt e körben már 1848 előtt.
Hamar ráébredt, hogy hiába bármily cizellált elgondolás vagy igazságunk „nyilvánvalósága”, ha nem társul hozzá politikai erő, akkor mindez vajmi keveset ér. Így aztán belevetette magát a közéletbe, valójában jogásszá is az Országgyűlés karzatán vált. Igencsak eltökélt tudott lenni gyakorlati kérésekben is, szervezőkészsége, munkabírása legendás volt, ezért lehetett a forradalom belügy- és igazságügyi minisztere, majd miniszterelnöke is. Emberi jogi kalendáriumunkban korábban már írtunk élete nagy napjáról, amikor 1849. július 28-án három nagyjelentőségű országgyűlési döntést sikerült kierőszakolnia. Most csak annyit, hogy a nemzetiségi kérdésben előterjesztett „országos határozat” vitájában ő lesz az, aki a parlamentben elsőként a forradalom vezéreszméi között emlegeti majd a nemzetiségi (kisebbségi) jogokat is.