Az új cenzúrarendelet megtiltotta bármely mű kinyomtatását, amely a legcsekélyebb kritikát gyakorolja az egyház, az állam, az uralkodó fölött, és ilyen módon „a kétkedés vágyát vonhatja maga után, mivel az állam legfőbb törvénye a köznyugalom megőrzése”. A jogszabály újdonsága nem a szigorúságában rejlett. Noha II. József idejében a gondolat- és sajtószabadságnak voltak jó évei, de a hasonló gumifogalmakra hivatkozó állami cenzúra gyakorlatilag az ellenreformáció óta gúzsba kötötte a hazai nyilvánosságot. 1747-ben pedig megszületett az első átfogó cenzurális szabályozás is. Ebben a tekintetben tehát ehhez az előképhez kanyarodott most vissza az új rendelet. Az újdonság itt az volt, hogy a cenzorok ezentúl már nem egyházi személyek, hanem hivatalnokok (rendőrök) voltak.
A szigorításnak a francia forradalom nyújtott hivatkozási alapot. Az udvar és a „magyar nemesi nemzet” egyaránt elképedt azon, miféle rebellió zajlik Európa egykor volt legerősebb abszolutista monarchiájában. A Nemzetgyűlésnek egyik első dolga volt az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával eltörölni a cenzúrát. Ráadásul megjelent az az elv is, hogy a polgár maga felelős mondataiért, az állam előzetesen nem akadályozhatja őt nézetei kifejtésében. II. Lipót, a II. Józsefet követő magyar király ezt nem óhajtotta megvárni, nem kívánta az állampolgár nagykorúsítani, igyekezett inkább alattvalóként megtartani.
Az is igaz, hogy a cenzúrarendelet nem II. Lipót rövid, kétéves uralkodása idején okozza a legtöbb kárt – noha Batsányi János ellen már 1791-ben éppen e rendelet alapján indul eljárás –, hanem I. Ferenc regnálása alatt (1792–1835). Az ő ízig-vérig maradi politikájának egyik legvaskosabb oszlopa lesz a cenzúra és a szólásszabadság eltiprása. Így az sem véletlen, hogy (lásd mai képünket) az 1848-as pesti polgári forradalomnak az első számú és legnépszerűbb követelése a cenzúra eltörlése lesz.