Lincoln elnök azért volt hajlandó felvenni a fegyvert az amerikai polgárháborúban (1861–1865), hogy megmentse az amerikai államok unióját. De 1862-ben felismerte, hogy az uniót valójában nem fenyegeti akkora veszély, mint azt korábban gondolták, viszont neki módjában áll, sőt kötelessége megváltoztatni a háború célját. Elérkezett a pillanat, amikor jóvátehető az alapító atyák bűne, felszabadítható az Egyesült Államok minden lakosa, a fekete rabszolgák is. Június 22-én terjesztette kormánya elé az Emancipációs Nyilatkozat tervezetét. Nem a véleményükre volt kíváncsi, hisz eltökélt volt abban, hogy a Gondviselés tervét hajtja végre – csak ismertetni akarta velük a döntését. Vita leginkább azon volt, mikor hirdessék ki. Voltak, akik azonnal megtették volna, mások inkább halasztást javasoltak, mert választási vereségtől tartottak. Lincoln viszont úgy döntött. hogy egy nagy katonai győzelem után mindenképpen ki fogja hirdetni. Az antietami siker (1862. szeptember 17.) után már nem várt tovább. És publikálta Amerikának a Függetlenségi Nyilatkozatot követő legforradalmibb dokumentumát, ami 1863. január 1-én hatályba is lépett.
A mai dátumozással azért kicsit csalunk, mert a nagy jelentőségű, a feketéket felszabadító nyilatkozat valójában helyi idő szerint szeptember 22-ére datálódik, akkor adott Lincoln elnök utasítást Seward külügyminiszternek (secretary of state), hogy ellenjegyezze a dokumentumot, és e napon adták ki. Ekkor azonban Európában már szeptember 23. volt.
„Mintha jégkéz vonult volna el szívemen ennek olvasására! s tehát rabszolgák országába érkeztünk! – sóhajtottam bánatomban. […] Miután láttam e nagy haza konstitúciójából folyó példátlan szabados polgári életet, mindenben a természet törvényein alapított elveit, az emberiség mívelődésére szentelt annyi intézeteit – mindig megfoghatatlan volt előttem a felséges teória s e gyalázatos praxis közti nagy ellenkezőség!” – írta Bölöni Farkas Sándor reformkori sikerkönyvében, az Utazás Éjszak-Amerikában (1834) c. politikai útirajzában az amerikai rabszolgaság botrányáról.
A menekült bátyját 1859-ben Amerikában meglátogató Madarász József pedig így emlékezett: „Szívélyesen üdvözlém hajónkról Amerikát, s virágzást kívántam e honnak, a melynek intézményei, egyetlen kivétellel oly emberiek. Egyetlen kivétellel! – igen, a rabszolgaság létezése benned, Amerika, ellenkezik intézményeid szellemével; szégyene nagyságodnak, és szennyfolt szabadságodon.[…] Ha méltó helyedet el akarod foglalni Amerika, e szennyfoltot el kell törlened.”
Természetesen az amerikaiakat nem az európai utazók elképedése döbbentette rá demokratikus és jogállami elveik, illetve a rabszolgaság ténye közti ellentmondásra. A felszabadító és emancipációs mozgalom egyidős az országgal, sőt a brit uralom előtti időkre nyúlik vissza. Az ország irányítói azonban úgy látták, a rabszolgatartás problémáját szőnyeg alá kell seperni, hogy a fiatal szövetségi állam egysége megmaradjon, és erejét a növekedésnek és gazdagodásnak szentelhesse. A polgárháború kitörése után azonban már nem volt mitől tartani, a konfliktus úgyis eszkalálódott.
Még Lincoln hívei közül is sokan tartottak attól, hogy rossz hatása lesz majd a nyilatkozatnak a közhangulatra és a csapatok moráljára, de az elnök ebben is jól számított: a fogadtatás a kezdeti bizonytalanságok ellenére egyértelműen pozitív volt. Az 1865-ös 13. kiegészítés nyomán pedig alkotmányos megerősítést kapott. A feketék jogfosztása Amerikában ezzel még nem ért véget, de ez egy másik történet. Ahogyan az őslakos indiánoké is. Ettől még Lincolnék nagyszerű dolgot cselekedtek.