Thomas Paine, ez a nyughatatlan figura dicsőséges szerepet játszott az Egyesült Államok függetlenné válásában, a vallási dogmák logikai bírálatában, a rabszolgaság-ellenes küzdelemben, valamint az emberi jogok és a republikanizmus elméletének kidolgozásában. Személyes sorsa azonban egyáltalán nem tekinthető dicsőségesnek.
Thomas Paine (1737–1809) „foglalkozására nézve vámtisztviselő, pénzügyőr volt, s a társadalmi rend mogorva bírálója, az a fajta, akit manapság úgy szokás nevezni: »kocsmajogász«, s aki idős korára szakszervezeti vezetővé keseredik” – írja Emberi jogi kalendáriumunk mai hőséről vitriolosan Paul Johnson történész.
Paine, ez a nyughatatlan figura dicsőséges szerepet játszott az Egyesült Államok függetlenné válásában, a vallási dogmák logikai bírálatában, a rabszolgaság-ellenes küzdelemben, valamint az emberi jogok és a republikanizmus elméletének kidolgozásában. Személyes sorsa azonban egyáltalán nem tekinthető dicsőségesnek.
A végtelen igazságérzete sodorta Amerikába Angliából, ahol akkoriban szokatlan módon fizetésemelést követelt a fináncoknak, mire egyáltalán nem szokatlan módon azonnali hatállyal kirúgták. Új hazájában sok mindennel próbálkozott, feltalálta a „füst nélküli gyertyát”, megtervezte Anglia invázióját, de igazából a vitázó újságírásban aratott maradandót. Nem az elitnek, a közönségnek írt valódi, lendületes politikai filozófiai műveket. Ma furán hathat, de akkortájt (ó, boldog idők) zabálták az ilyesmiket. Rajongói voltak Washington és Jefferson későbbi elnökök is.
Pamfletje, a Józan ész (Common Sense) e napon jelent meg 1776-ban Philadelphiában. Néhány hét alatt százezer példányt adott el belőle. Egyrészt, igazi propaganda mű volt, amely a brit hadsereg rémtetteit leplezte le (és nagyította fel); másrészt, ellentmondást nem tűrve tűzte ki a „gyarmatok népének” végcélját: a kompromisszumok nélküli függetlenséget. A (fogalmazzunk finoman) „nem túlságosan józan” szövege óriási lendületet adott a függetlenségi törekvéseknek a „brit zsarnoksággal” és a „királyi vadbarommal”, III. Györggyel szemben.
Érdemei elismeréseként rövid időre „kormányszóvivőnek” teszik meg, de heves természete nem tűri a zabolát, továbbáll a forrongó Európába. Jól teszi, mert annak köszönhetjük, hogy létrejön Edmund Burke és közötte az emberi jogok lényegéről szóló épületes, máig érvényes vita. A két nagy elme az amerikai függetlenségi törekvésekről még hasonlóképpen gondolkodott, de a francia forradalom természetének megítélésében már szöges ellentétben állnak egymással. Merthogy más gondolnak az emberi jogokról. Míg Burke túlságosan absztraktaknak, teoretikusoknak tekinti az emberi jogokat, és velük szemben az „ember valódi jogait” állítja szembe, amelyek történelmi fejlődés során nyernek elismerést, addig Paine ezt hevesen támadja. Ő kitart amellett, hogyha a kormányzat nem tartja tiszteletben az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogot, akkor a nép új kormányzati rendszert hozhat létre. Eszerint a francia forradalom nem más, mint a „dolgok természetes rendjének megújítása”.
Az ember jogai c. könyvének (1791–92) radikális hangütése miatt elítélik Angliában, de ő akkor már a forradalmi Párizsból üzent, hogy mit is tehetnek a verdikttel. A konvent tagja lett, és a király kivégzése ellen szavazott. A jakobinusok ezt nem felejtették el neki. Aránylag olcsón ússza meg, a börtön megmenti a nyaktilótól. Fogságban sem áll le, még ott kezdi írni éles vallás- és Biblia-kritikáját, az Értelem korát.
1802-ben tér vissza Amerikába, ahol forradalmi és agnosztikus nézetei már nem időszerűek. A nyomortól egyik barátja menti meg, aki befogadja, és az ő New York-i otthonában hal meg Paine, lényegében elfeledve.
De ne zárjuk posztunkat ennyire szomorúan! Íme, álljon itt az egyik a töméntelen Paine-féle sziporkák közül, mely igencsak időszerű (Pap Mária fordítása): „Az emberiség nagy részét két ellentétes dolog, az értelem és a tudatlanság befolyásolja. Ha bármelyik elég hatalmassá válhat egy országban, a kormányzat gépezete könnyen működik. Az értelem önmagának engedelmeskedik, a tudatlanság pedig mindennek aláveti magát, amit parancsolnak neki.”