Mészöly Miklós (1921–2001) íróról köztudomású, mennyire szívén viselte az emberi jogokat, a szabadságot, tisztelte az emberi életet és az emberi méltóságot. Gyűlölte a háborút és ellenezte a halálbüntetést. Teljes írói életművét áthatotta mindez. Közéleti szerepvállalásai során pedig volt bátorsága kiállni a gyengébbek mellett, vagy fityiszt mutatni a hatalomnak. Karakánságát jelzi, hogy például az elsők között írta alá a Charta ’77 tagjainak letartóztatása elleni tiltakozást (1977), elvállalta Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának vezetését (1985) és ő volt a Magyar Helsinki Bizottság első elnöke is.
Kevesebben tudhatják, hogy Mészöly Miklós (mint mondta, „jobb híján”) jogot végzett 1942-ben, és a tehetséges diákot Moór Gyula professzor tanszékére invitálta. Ő azonban hazament Szekszárdra ügyvédkedni. Principálisa zsidó ügyvéd volt, akit behívtak munkaszolgálatra, így Mészöly helyettesítette. Egy postarablási bűnperben olyan vádlottat védett, akire az ügyész halált kért. Bűntársait ki is végezték, míg Mészöly védence életfogytiglanit kapott. Az író később többször is említést tett az esetről, de furcsa módon irodalmi életművében nem örökítette azt meg. Most egy olyan interjúból idézzük fel a történteket, amelyet 1979-ben a Magyar Rádiónak adott, de tudomásunk szerint írásban ebben a blogban jelent meg először. Az írót Szörényi László kérdezte:
Sz. L.: – Sok művedből világos, hogy döntő élményt jelentett neked a háború. Kérlek, beszélj ezekről az évekről is egy keveset.
M. M.: – Pestre, az egyetemre a háború árnyékában kerültem föl, s jobb híján a jogot végeztem el, az akkori körülmények között már nem tudtam kijutni a Sorbonne-ra, ahol irodalom–filozófia szakra szerettem volna beiratkozni. Bevonulásom előtti utolsó nyáron jogi irodában praktizáltam Szekszárdon – s még „egy hősi cselekedetet is” végrehajtottam. Gyilkos postarabló cigány volt a védencem – úgy emlékszem, az iregi [iregszemcsei] postát rabolták ki – s egy „remekmívű beszéddel” sikerült a kötéltől megmentenem. Két hónapig jártam be hozzá a börtönbe, és olyan beszélgetések zajlottak le köztünk, hogy tulajdonképpen egy Hidegvérrelhez [Truman Capote híres könyve] hasonló regény anyaga volt a kezemben. De hogy bizonyos témák, közelítések, formálások mennyire a kor pillanatnyi hangulatától és igényétől is függnek, mutatja, hogy nem esett le a húsz fillér bennem. Nem figyeltem föl rá eléggé – illetve, csak másképp. Évek múlva jöttem rá, milyen sikertéma mellett mentem el… Tény, hogy a cigányt életre ítéltettem, engem meg mások arra, hogy a frontot járjam meg. Szökésem után büntetőszázadba kerültem, végül sebesülés, fogság – így kerültem le Jugoszláviába, ahol [Borban] még exhumálhattam cseppfolyós hullákat, akik fölött Radnóti szelleme lebegett. Belopva magam egy sebesült-szerelvényre, a pécsi gyűjtőlágerben kötöttem ki, ahonnét Focșaniba [moldvai város, magyarul Foksány] indultak a fogolyszállító szerelvények. De sikerült onnét is megszöknöm.
A szöveg közlésének lehetőségéért köszönetet mondunk Szörényi Lászlónak és a Mészöly Miklós Egyesületnek. Különös hálával tartozunk Nagy J. Boglárkának, aki az interjú leiratát feltalálta és rendelkezésünkre bocsátotta.