2018-at a családok évének nyilvánította a kormány. Az eseménysorozat csúcspontjának az újabb „nemzeti konzultációt” szánták. Az értelmetlen és hazug, a magyar családokat a menedékkérőkkel szembeállító propagandaakció sok százmillióba került az adófizetőknek. Vajon hogyan illeszkedik a fogcsikorgatóan családbarát imázshoz az, hogy a kormány tömegével tart gyerekeket fogva?
Egy kerekesszékbe kényszerített kislányt tol végig az éles, fehér murván az édesapja a forró nyári napon. Sehol egy fa, ami árnyékot nyújthat. Rámpa nincs, a zuhanyzóhoz a kezében kell bevinnie és megmosdatni lányát. A magas szögesdrótok mögött hivatalnokok és rendőrök nézik tétlenül a család szenvedését hónapokon át. Pedig az emberi tisztesség mellett a strasbourgi bíróság végzése is kötelezi őket, hogy javítsanak a család körülményein. Hogy legyen végre rámpa legalább, ahhoz is hónapok kellenek. Csak a magyar bíróság ítélete szabadítja ki őket a szögesdrótok mögül. Fél év után.
Egy szüleitől elszakadt fiú áll kétségbeesetten az éjszakában. Telefonját egyenruhások törték össze. Ők kényszerítik vissza a határzáron, és ők zárják be előtte a kaput a határon. Eddig azt hitte, útja a béke és biztonság földjére vezet.
Két kisgyerek riadtan kanalazza az ételt a szigorúan vizslató tekintetektől kísérve. Egyedül vannak, szüleiket a drótkerítés másik oldalán kellett hagyniuk, nekik nem engedték, hogy aznap ebédeljenek. A gyerekek szeretnének ételt vinni éhező szüleiknek, de nem engedik. Nem szabad, papírt is kaptak róla, értsék már meg! A gyerekek sírnak.
Tudjuk jól, elviselhetetlenül sok mai történet szól megalázott, kitaszított, a jó élet reményétől megfosztott magyar gyerekekről. Történetesen ez a három történet nem az ő reménytelenségükről ad most hírt, hanem olyan üldözött gyerekekről és szüleikről, akik Magyarország segítségét, védelmét kérték, de embertelenséget, megalázást, éhezést és erőszakot kaptak helyette.
Mindhárom igaz történet az elmúlt másfél évben történt meg, magyar hivatalok, rendőrök közbenjárásával, a magyar törvényhozó szándéka nyomán.
Mindhárom igaz történet gyerekek értelmetlen és kimagyarázhatatlan szenvedéséről tanúskodik. Egy mozgássérült menedékkérő kislányt ítélt teljesen kiszolgáltatottá a tranzitzóna fehér kavicstengere és kietlen konténererdeje (itt készült a felső képünk is); egy családjától elszakadt, kísérő nélküli fiút dobtak át Szerbiába magyar rendőrök; a tálib erőszak elől menekülő gyerekeket kényszerítettek naponta arra, hogy átéljék: milyen az, mikor ők ehetnek, de végig kell nézniük, ahogy szüleik éheznek.
Magyarországon történt, itt, nálunk. A mi országunkban, ahol a minap új örömhírre ébredhetett a dolgozó nép: minden idők harmadik legsikeresebb nemzeti konzultációjában az emberek egyértelműen, 99,18%-os többséggel megüzenték: „a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni”. Emellett a legnagyobb arányban, 99,38%-os igenléssel arról is nyilatkoztak, hogy „a gyerekek szellemi, lelki és fizikai fejlődésének védelme olyan érték, amelyet a magyar államnak is védenie kell”. Anyához és apához a válaszadók 98,78%-a szerint van joga egy gyermeknek.
2018 első felében annak a 430 külföldinek, akinek egyáltalán lehetőséget adott a magyar állam, hogy védelmet kérjen itt, az 55%-a volt gyerek. A túlnyomó többségüket a tranzitzónában tartották fogva.
Micsoda számok, micsoda arányok! Ezeket bármelyik közepesen menő diktátor méltán megirigyelhetné. A viccet félretéve: mi sem lehet természetesebb annál, minthogy a gyerekek szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak, mint bármely másik államnak, védenie kell. Ennek kötelezettségét azonban nem a „nemzeti konzultáció”, hanem a korábban a Magyar Köztársaság Alkotmánya, ma Magyarország Alaptörvénye, egy sor uniós jogszabály, valamint az 1991. évi LXIV. törvény teremti meg, mellyel Magyarország saját jogának részeként ismerte el a Gyermekjogi Egyezményt.
A magyar állam évtizedek óta köteles védeni és garantálni a gyerekek alapvető jogait. Jogukat az élethez és emberi méltósághoz, az oktatáshoz és kiegyensúlyozott fejlődéshez. Jogukat ahhoz, hogy szabadon, erőszak és embertelen bánásmód nélkül éljenek és nőhessenek boldog felnőtté.
A kerekesszékes kislánynak joga van ahhoz, hogy akadálymentes környezetet biztosítsanak neki, hogy családjával ne kelljen nap, mint nap megalázva éreznie magát. A jogellenesen kidobott fiút védelem illeti meg az önkénnyel és a hatósági visszaélésekkel szemben. Egyetlen gyereket sem lehet arra kényszeríteni, hogy súlyosabbá tegye szülei szenvedését.
Ezek a jogok minden gyermeket megilletnek, magyart és menekülőt egyaránt, még akkor is, ha ez utóbbiakat, családjukkal együtt nemkívánatosnak minősíti a családok védelméért felelős államtitkár.
Védelem illeti meg őket azon egyszerű oknál fogva, hogy nagyon helyesen Magyarország önként vállalt kötelezettséget arra, hogy betartja a gyermekek alapvető jogairól szóló jogi normákat. Régen a „nemzeti konzultáció” előtt is így kellett volna ennek lennie, és semmilyen kormányzati propagandakampány nem írhatja felül azt a tényt, hogy évek óta nagyon nincs így.
Minden gyerekeknek arra van szüksége, hogy jogaikat tiszteletben tartsák és megkapják a nekik járó védelmet és gondoskodást. Ezek olyan elvitathatatlan emberi jogok (és emberi minimumok), amelyek ugyanúgy járnak a menedékkérőknek, mint a magyaroknak. Az egyik csoport jogainak tiszteletben tartása nem kell, hogy maga után vonja egy másik csoport jogainak korlátozását.
Az, hogy emberséget és jogállamhoz méltó magatartást mutatunk kiszolgáltatott, menedékkérő gyerekek és családjaik felé, nem vesz el semmit a magyar gyerekektől és családjaiktól. Ennek hiánya viszont nagyon sokat vesz el mindannyiunktól.
Szekeres Zsolt