Furcsa helyzet egy szabadsághősnél, de Nelson Mandela (1918–2013) bár példátlanul hosszú raboskodása tette világszerte ismertté, nem a börtönben vált világtörténelmi jelentőségű személyiséggé. Hanem akkor, amikor szabadulása után nem csak az apartheid rendszer lebontásának, de az új dél-afrikai nemzet megteremtésének is képes volt az élére állni. „Státusfogolyként” már jó ideje inkább csak szimbóluma volt a fajüldöző rendszer elleni küzdelemnek, mint gyakorlati vezetője. 71 éves múlt, amikor megadatott neki annak a lehetősége, hogy államférfiként szolgálhassa hazáját. Mandela igazi formátuma és politikai tehetsége ekkor mutatkozott meg igazán.
Egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy mindez így fog történni. És egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy Mandela megéli 1990-et. Nagy kockázatot vállalt. 1940 óta volt részvevője és irányítója a feketék mozgalmának. Az apartheid rezsim szigorodásával az ő politikai nézetei is radikalizálódtak. A letartóztatások, hosszú vizsgálati fogságok után 1961-re odáig jutott, hogy fegyveres gerillaszervezet élére állt. 1962 és 1990 közötti éveit különféle börtönökben töltötte, ahol rabtársai közül sokan nem érték meg a szabadságot. A politikai gyilkosság pedig bevett eszköze volt a rezsim fegyvertárának.
Mandela egyáltalán nem volt mintarab, a rendszerellenes aktivitás és szabadságharc terepének tekintette a börtönt is. Éhségsztrájkok, zendülések, parancsmegtagadás – és minden tiltás ellenére a mozgalom kint maradt részével is tartotta a kapcsolatot. Leghosszabb időt (1964–1982) a Robben nevű börtönszigeten töltötte, ott kapta a 46664-es számot, őrei eleinte így is, ezen a „néven” szólították. A mostoha körülmények ellenére itt dolgozta ki az ország átalakításának politikai tervét.
Számára is váratlanul 1982 márciusában társaival együtt a Fokváros-közeli Pollsmoor-börtönbe szállították át. Ez minden tekintetben „szanatóriumnak” számított Robbenhez képest, de mégiscsak börtön volt. Mandela tudta, hogy a régi rezsim mintegy talonban tartja, hogyha úgy alakul, ővele egyezkedhessen. Az apartheid nemzetközileg egyre inkább elszigetelődött, és ennek már érződtek a gazdasági következményei is. Paradox, de Mandelát a „börtön megóvta attól”, hogy a mozgalom napi pártharcai felőröljék tekintélyét, és módja nyílt távlatos célok kitűzésére is. Úgy ismerte mindenki, hogy csak kevesen ismerték valójában. Jellemző, hogy az utolsó pollsmoori években őreivel együtt már rendszeresen tett sétákat Fokvárosban, de senki sem ismerte fel, mert 1962 óta nem készült róla új fotó. Az is nagy előnye volt a „kintiekkel” szemben, akik akár illegalitásban, akár külföldön voltak, hogy 1985 után Mandela már többször tanácskozott a kormány embereivel, és az egykori ellenfelek egyre inkább értékelték egymást. Igazi ravasz taktikus volt ő, aki tudta, mikor kell keménynek, megvesztegethetetlennek mutatkoznia, és mikor érdemes engednie.
A világpolitikai fordulat is szerepet kapott abban, hogy hirtelen megnyílt börtönének ajtaja. De Klerk elnök váratlanul közölte vele: másnap szabadítják Johannesburgban. Komikus huzakodás kezdődött közöttük, Mandela azt szerette volna, ha Fokvárosban szabadítják, és várnának még egy hetet, hogy kellőképpen felkészülhessen a nagy napra. Az elnök viszont sürgette a dolgot, és arra hivatkozott, hogy a nemzetközi sajtót már nem lehet leállítani. Végül az egész dél-afrikai rendszerváltást jellemző kompromisszumra jutottak: Mandela másnap szabadul, de nem Johannesburgban, hanem Fokvárosban. Mai képünk ekkor készült. Kalendáriumunk mai hőse mellett felesége, Winnie látható.