Cenzúra a XVIII. századi Angliában már nem létezett. De újságíró és más írástudó igen sokat kockáztatott azzal, ha megírta őszinte véleményét kormányról, bíróságokról vagy különösen az uralkodóról. A szerző igazságát sorok közé kellett rejteni. A bátor John Wilkes újságírónak (1727–1797), a North Briton laptulajdonosának a pere után köszöntött be a valóságos sajtószabadság Angliában.
Három napja írtunk a sajtószabadság előzetes és utólagos korlátozásáról. Tudnivaló, nem csak a cenzúra, de az utóbbi is komoly károkat tud okozni: korlátozza a nyilvános közéleti vitát, erősíti az öncenzúrát, sokszor igazságtalanul bünteti a nyilvánosság aktorait. Wilkes „bűne” az volt, hogy megbírálta 1763-as trónbeszédet, mondván, állításainak némelyike nem igaz. Elfogatóparancsot adtak ki, és a laptulajdonos-újságíróval együtt 49 más személyt tartóztattak le, akik közreműködtek a 45. lapszám megjelenésében.
Perük nem sok jóval kecsegtetett. A kormány és az uralkodó bírálatát ugyanis a korabeli bírósági gyakorlat szerint minden esetben izgatásként ítélték meg. És minél erősebb állítást fogalmazott meg a szerző – attól függetlenül, hogy igaza volt, és a valóság bizonyítására képes is lett volna, ha erre módja nyílott volna a per során –, annál nagyobb büntetésre számíthatott az „imposztor”.
1763. május 6-án azonban Lord Pratt bíró úgy ítélte, a habeas corpus alapján nem lehetett volna letartóztatni sem a nyomdászokat, sem a kereskedőket, sem magát Wilkest. Őt már csak azért sem, mert parlamenti képviselőként eleve védve volt véleménynyilvánítási szabadsága, így mentessége kiterjedt a rágalmazásgyanús ügyekre is. A bíróság ezentúl az elfogatóparancsot törvényellenesen kiadó minisztert is alaposan megbírságolta. Az akkori 800 angol font ma több mint 151 ezer ropogós fontot érne.
A Wilkes-pörnek messzeható következménye lett. Előbb a bírói gyakorlat, majd a 1792-ben a szabályozás is eljutott odáig, hogy az uralkodó vagy a kormány elleni rágalom, izgatás miatt csak kivételes esetekben indulhatott sikerrel eljárás.
Wilkes azért kisebb büntetést végül mégiscsak kapott bírálatáért. És radikális szabadgondolkodóként tett szókimondó megnyilatkozásai miatt egyébként is sok mindent kellett elszenvednie, egy párbajban például még 1763 végén hasba is lőtték. De merész kiállása a katolikusok emancipációja vagy az amerikai függetlenségi törekvések mellett, mind arról tanúskodtak, a kivívott szólásszabadságot igyekezett minél jobban hasznosítani.