„Rosszkor volt rossz helyen. Csak segíteni akart, nem is gondolta, hogy belerántják a bajba.” Amikor elvitték, alaposan megdolgozták, bántalmazták, hónapokig aszalták egy koszlott cellában az egyik vidéki börtönben. Aztán átvitték egy másikba a fővárosba. Nem látogathatták. Közben a felesége megszülte a harmadik gyerekét. Az asszony nem jött ki az anyósával, meg voltaképpen senkivel se a családból. Nagyon kellett volna a segítség, meg a pénz is. De börtönből hogyan lehetett volna pénzt szerezni, főleg, hogy lefoglalták a vagyont? Aztán a feleség megcsalta. Legalábbis így hitte, és tényleg sok volt az árulkodó jel. Miután bizonyítékok híján a börtönből kiengedték, még hónapokig nem hagyhatta el Pestet. Aztán amire hazamehetett Nógrádba, végképp összeomlott a házasság. Nem egy mostani rabosított ügyfelünk sztorija ez, bár típustörténetnek mondható, de a pórul járt fogvatartott ez esetben Madách Imre (1823–1864), nemzeti irodalmunk klasszikusa.
Azt még véletlenül sem állíthatnánk, hogy Madáchnak napsugaras élete lett volna. Azért az indulás nem is volt rossz. Katolikus vármegyei jogász-ügyvéd családba született, tehetős felmenői közül tán apai nagyapja, Sándor a híres nógrádi ügyvéd volt a legnevesebb, Batsányi Jánost is védte a Martinovics-perben, méghozzá eredményesen.
A kis Imre igen tehetséges, sokra hivatott, de beteges fiú. A vármegyei irodalmi és politikai életbe is korán belekóstol. Reformista lesz, és centralistákkal, Eötvössel, Szalayval, Treforttal és Kemény Zsigmonddal tart. Ellenzéki liberális. Egyaránt vonzza őt a kortárs nyugati filozófia és a nők, merthogy szerelmes természetű fiatalember. A provinciális nógrádi világban európai műveltségét rátartiságként értelmezik. Emiatt még visszahúzódóbbá válik.
1845-ben veszi feleségül az életvidám, izgalmas Fráter Erzsébetet. Az első évek elég jól alakulnak, jönnek a gyerekek is, de Imre anyja, Majthényi Anna nem szívleli menyét, aki ráadásul még református is.
1848-ban kiújult szívbaja akadályozza meg, hogy Madách Imre vezető szerepet vállaljon a forradalomban és szabadságharcban, pedig beáll nemzetőrnek is, de hamar kiszuperálják. Azért ő marad a vármegye hadi főbiztosa. Legyen széna a lovaknak, meg legyen elég újonc – nagyjából ez a dolga. Azután is posztján marad, amikor a császáriak 1849 januárjában bevonulnak Nógrádba. Amikor áprilisban emiatt Kossuth kormánybiztosa őt és másokat mint kollaboránsokat felfüggeszti állásukból, majd a vármegyének kell visszahelyeznie őket. Szeptemberig szerepet játszik a háborús mozgósításban, és utána is fegyvereket rejtegetett a sztregovai birtokán. Itt hal majd meg öccse, Pál, aki honvédfutárként szed össze tüdőgyulladást. De még szörnyűbb halál jut nővérüknek, Máriának, valamint férjének és fiának, akiket román haramiák koncolnak fel Marosszlatinánál.
Mint annyian mások, a forradalom bukása után ő is a passzív rezisztenciát választja, és birtokára vonul vissza, ahol a családban keres vigaszt. 1851-ben azonban befogadja a bujdosó Rákóczy Jánost, Kossuth titkárát. Parócai birtokának erdészlakában bújtatja el, de a magát cseh vadásznak kiadó üldözött vigyázatlan, feljelentetik. Rákóczy ugyan elmenekül, de 1852 augusztusában Madáchot letartóztatják. A vasra vert írót és tiszttartóját Pozsonyba viszik. A vízi kaszárnyában négy hónapon át raboskodik, cudarul bánnak vele, megbotozzák. Januárban szállítják át a gyűlölt pesti Újépületbe (ez látható mai képünkön). 1853. május 7-ig tartják fogva, majd bizonyítékok hiányában elengedik. De Pestet nem hagyhatja el, még augusztusban is berángatja a hadbíróság. Ráadásul a birtokának jövedelmét lefoglalják, miközben felesége a harmadik gyerekkel viselős.
Távollétében válságba jutott a házassága, és erről ő vajmi keveset tud. A fogságban feleségéről és családjáról ábrándozik. Április 1-én születik meg kislányuk. Valamikor augusztus 20. táján láthatja őket először, de akkor már elhidegül tőle a nő. Vagy legalábbis Madách így érzi. Aztán a válság több csúcspontot él meg, és 1855-ben a korban szokatlan módon gyors válással ér véget.
Madách Imre házasságát tönkretette az összességében egyévnyi fogság és távollét. Hősünk még 32 sem volt ekkor. Ami utána következett, az már egyáltalán nem típustörténet. Nem vált depresszióssá, nem kapott rá az italra, nem lett erőszakos, nem lett „visszaeső”, az írásban, az irodalomban építette újjá magát. „Sikeres volt az reintegráció” – mondhatnák büntetés-végrehajtási szakemberek. „De nem az állam jóvoltából, hanem tőle függetlenül” – tehetjük mi hozzá. Egyébként sem nevezhető követhető mintának az övé, merthát melyik szabadulónak van tekintélyes birtoka meg kastélya, meg melyiknek vannak magas állású politikus és értelmiségi barátai?
De vissza Madáchhoz! Sztregovai kastélyának „oroszlángbarlangjában” számos művet alkotott, köztük a legfontosabbat, Az ember tragédiáját. Ennek élményanyagát – mint láthatjuk – egyáltalán nem csak olvasmányiból, hanem saját zaklatott életéből is merítette.