A II. világháborút követően, Mengele és a japán 731-es egység rémtettei után nem lehetett tovább kérdés, hogy mihamarabb szabályozni kell az orvosbiológiai kutatásokat és az emberkísérleteket. Mindennek ellenőrzésére pedig nemzetközi garanciarendszert kell kiépíteni. Az első lépés az ún. Nürnbergi Kódex volt 1947-ben. Ezt követte a második: az Orvos Világszövetség (WMA) Helsinki Nyilatkozata 1964 júniusában.
A Nürnbergi Kódex rendkívül szigorú beleegyezési szabályokat írt elő az emberkísérleteknél. Olyan szigorúakat, hogy adott esetben azok már a beteg érdekeivel álltak szemben. Pedig fontos orvosi alapelv, hogy „a betegem egészsége számomra a legfontosabb”, illetve, hogy „a betegellátás során az orvos betege legjobb érdekei szerint kell, hogy cselekedjen”. A merev beleegyezési szabályokon enyhített hát a Helsinki Nyilatkozat, és erős megkötésekkel lehető tette a kísérletet olyan személyeken is, akik nem képesek „tájékozott beleegyezésre”. „Cserébe” viszont előírta, hogy kötelező, a kockázatokkal számoló kutatási tervet (protokollt) kell készíteni a kísérletekhez, amelyet nem csak orvosokból álló etikai bizottságnak is véleményeznie kell előzetesen.
A számos alkalommal módosított Helsinki Nyilatkozat ugyan nem kötelező normákat állított fel, mert hát etikai kódex, mégis nagyhatású dokumentum, és a nemzetközi tudományos közvélemény minimumszabályként tekint rá. A nemzeti szabályozásokon túl azóta más, hozzá hasonló nemzetközi regulákat is bevezettek, ilyen például az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által kidolgozott etikai kódex is. De az UNESCO is igen aktív bioetikai kérdésekben.
(Csak hogy félreértés ne legyen, „ez a Helsinki, nem az a Helsinki”. Vagyis a Magyar Helsinki Bizottság neve nem a 1964-es nyilatkozatra utal, hanem az 1975-ös Helsinki Záróokmányra és az annak nyomán kibontakozó „Helsinki-folyamatra”, még inkább a nemzetközi Helsinki-mozgalomra, amelyben döntő szerepet kaptak az emberi jogok és civil kezdeményezések.)