A nyolcvanas években már nem volt szokása a Szovjetuniótól nyugatra lévő kommunista rezsimeknek, hogy papokat kínozzanak vagy verjenek halálra. Az egyházakat és egyházi személyeket ekkor már finomabb eszközökkel tartották sakkban és szigetelték el a tömegektől. Legkevésbé Lengyelországban sikerült ez. A politikai ellenállás vagy legalábbis a „politikán kívüli élet” egyik meghatározó terepe az egyházi élet maradt. A Szolidaritás szakszervezet és a lengyel katolikus egyház szükségszerűen talált egymásra. Ezzel együtt nem csak a lengyel állambiztonság frusztráltsága, de a törvényeket áthágó, eredendő bestialitása vezetett ahhoz, hogy 1984. október 19-én meggyilkolták Jerzy Popiełuszkót, a rendkívül népszerű papot. Egyháza és nemzete mártírja lett.
Ahogyan a Dél-Afrikában halálra vert Steve Biko esetében 1977-ben, úgy Jerzy Popiełuszko meggyilkolása után is a hatalom igyekezett úgy tenni, mintha semmi köze nem volna az iszonyú bűncselekményhez. Amikor pedig ezt már nem mondhatta, mert meglettek az elkövetők, akkor igyekezett úgy tenni, mintha a rezsim emberei saját szakállukra, nem pedig politikai megrendelésre cselekedtek volna, vagy ha mégis, „az a gyilkosságra nem terjedt ki, az sajnálatos üzemi balesetnek tekinthető”.
Ez nem volt igaz. És ezt mindenki tudta Lengyelországban. Az azonban sohasem derült ki, hogy az állambiztonsági szervezet három egyházi ügyekkel foglalkozó munkatársát voltaképpen ki is bízta meg a 37 éves segédlelkész „megleckéztetésével”. Senki nem hitt abban, hogy „önálló késztetésre” tartóztatták fel, rabolták el és verték össze többször a papot.
Popiełuszko akkor már igen népszerű személynek számított, 1980-tól rendszeresen misézett a sztrájkoló munkásoknak, a szükségállapot idején pedig „hazafias szentbeszédeket” tartott a templomokban a Misék a hazáért sorozatban – tudhatjuk meg Domány András ténygazdag írásából. A pap felszólalt a cenzúra ellen, az igazságszolgáltatás és az ország függetlensége mellett. Tulajdonképpen egyházi feletteseinek is kellemetlen volt, mert bár nemigen mondott mást, mint ők, de a politizálás mégiscsak a klérus dolga, nem egy segédlelkészé. Meg hát félthették is.
Küldetéses ember volt, akinek pacifizmusa talán még bőszítőbb lehetett a hatalom birtokosainak, mintha direktebben lázított volna. „Visszaél a vallásszabadsággal” – háborogtak a párt- és állami vezetők. Kiszczak belügyminiszter emlékezései szerint óriási nyomás nehezedett rájuk a párt konzervatívjai és az erőszakszervezetek részéről, hogy ne tűrjék a lázító papokat, míg a rezsim fő alakja, Jaruzelski tábornok pedig memoárjában megjegyzi: Popieluszko „roppantul zavart minket”.
1984 nyarán néhány napra őrizetbe vették és már vádirat is készült ellene, de aztán amnesztiát kapott. Aztán jött az az októberi nap, amikor egy bydgoszczi miséről Varsóba tartó papot és sofőrjét közúti ellenőrzés címén feltartóztatták a rendőrök. Aztán megbilincselték, gumibottal verték őket. Az egykori légi deszantos sofőrnek aztán sikerült akciófilmeket idéző módon megszabadulnia, Jerzy Popiełuszkónak nem. Őt agyonverték a rendőrök, és holttestet vízbe dobták, 11 nap múlva találták meg a Visztula egyik tározójában.
Akkorra már az elkövetőket letartóztatták. Sokan értetlenkedtek a kivitelezés pancserségét illetően. Jaruzelskiéknek ez tulajdonképpen kapóra jött, és utólag azzal védekeztek, hogy ha ők valóban el akarták volna tenni a papot láb alól, akkor soha nem találják meg a holttestet. Azonban aki ismeri a titkosrendőrségek dicstelen történetét, tudja, hogy rosszul megtervezett, elbaltázott akciók gyakrabban fordulnak elő, mint precízen végrehajtott mestertervek. Tán az is előfordulhatott, hogy a pap elrablásával valóban a keményvonalasok akarták nehéz helyzetbe hozni Jaruzelskiékat, de ez semmiben nem menti a rendszert, nagyon is árulkodik annak emberellenes természetéről, amely politikai célok érdekben képes embereket feláldozni.
A három elkövető bevallotta a bűncselekményt, de azt állították, hogy nem tervezték megölni a papot, bár igencsak rászolgált. A negyedikként a vádlottak padjára ültetett ezredes felettesük tagadta, hogy bármi köze lett volna az akcióhoz. Mind a négyen súlyos, 14–25 éves börtönbüntetést kaptak még 1985-ben.
Jerzy Popiełuszkónak valóságos kultusza alakult ki már jóval a boldoggá avatása előtt. Varsóban múzeum is őrzi emlékét. Boldoggá avatásán 2010-ben Angelo Amato érsek felidézte a lengyel II. János Pál pápát, aki a meggyilkolt papban hazája méltó fiát látta. A nem lengyel és nem katolikus embereknek is van üzenete az ő halálának, még ha az nem is annyira reménykeltő, hanem figyelmeztető. Popiełuszko hitét és szabadságát provokációként élte meg a diktatúra, volt lehetősége és mersze hozzá, hogy áldozata emberi jogait semmibe vegye, elrabolja, megkínozza és végső soron megölje őt. Tanulsága ennek, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy az egyént megvédjük a sajátos logikájú állami erőszakszervezetekkel szemben. Jogállami garanciák és kontroll nélkül ez nem megy, mert a hatalom korlátok nélkül önkényes természetű.