A burmai (mianmari) politika nagyasszonya élete során többet volt hazájában fogságban, börtönben és házi őrizetben, mint szabadon. Nincs olyan jelentős emberi jogi díj, amit el ne nyert volna. Aung Szan Szu Kji (más átírásban Ang Szán Szu Csí) már 1991-ben Nobel-békedíjat kapott. Kiállása sokáig példaszerűnek tűnt, egyenesen az erőszakmentes ellenállás legismertebb alakjának számított. Felettébb indokolt azonban a múltidő, mert később hazája hatóságainak a muszlim rohingyák elleni brutális fellépését nem akadályozta meg, sőt voltaképpen passzivitásával támogatta. 2018-ban az Amnesty International és Kanada is megfosztotta korábbi elismeréseitől. Két Aung Szan Szu Kji volna? És melyikre fogunk emlékezni?
Nem mindennapi családban nőtt fel. Apja fényes katonai karriert futott be, és a függetlenségi mozgalom élére állt, ő lett volna az első burmai elnök, ha meg nem ölik. Szu Kji ekkor még csak kétéves volt. Anyja is politikus, akit majd 1960-ban diplomataként Indiába küldenek. A kislány itt jár jó iskolákba, és ismerkedik meg a Nehru–Gandhi-klánnal.
Oxfordban diplomázik közgazdaságtanból és filozófiából. Majd a New York-i ENSZ-központban dolgozik. Férjhez megy Michael Arishoz, egy angol tibetológushoz. Két fiúk születik. Szu Kji eleinte a tudomány viszi vissza Burmába, könyvet ír apjáról. Majd akkor tér haza véglegesen, amikor a diákok demokratikus felkelése 1988-ban elsöpri a régi autokratikus rendet. Ennek nyomán azonban nem demokrácia, hanem katonai diktatúra következik.
Szu Kji ekkor alapítja meg Nemzeti Liga a Demokráciáért szervezetét. Ezt akkora veszélynek tekinti a katonai rezsim, hogy 1989 nyarán máris házi őrizetbe veszik. Ez az első alkalom, amit számos követ. Ennek ellenére 1990 fölényesen megnyerik a választást. Csakhogy az eredményeket a katonai vezetés nem ismeri el, noha a szavazást maguk bonyolították le.
Kalendáriumunk mai hőse hosszú időn át nem találkozhat férjével, gyerekeivel. Aris professzor így is hal meg 1999-ben. Szu Kji évekig van házi őrizetben vagy börtönben, s csak néha-néha szabadul rövid hónapokra, de nem meri elhagyni hazáját, mert attól tart (joggal), hogy nem engednék vissza. A nemzetközi nyomás ellenére csak azután engedik szabadon, hogy a katonai junta átver egy kényszernépszavazást az országon, amivel a tábornoki kar „alkotmányos felhatalmazáshoz” jut a burmai államéletben. Az alaptörvény szerint nem is lehet miniszterelnök az, akinek külföldi a házastársa vagy a gyereke. Ezért van az, hogy noha pártja nyerte meg 2015-ben a választásokat, mégis a burmai kormánynak Szu Kji formálisan csak a külügyminisztere és az Elnöki Hivatal minisztere lehet, nem pedig a miniszterelnöke.
De lépjünk vissza néhány évet. Hat nappal az elcsalt választások után, 2010 novemberében szűnt meg végleg a házi őrizete. 21 év alatt 15 éven át tartott a fogság. Egyik fiával tíz év után találkozhatott először. Szu Kji 2012-ben került be a parlamentbe. Noha a választások akkor sem voltak tiszták, pártja mégis úgy találta, többet tehetnek a koldusszegény országukért, ha kisebbségben is elfogadják a képviselőséget. Igazuk lett, mert 2015-ben már fölényes győzelmet arattak, és Szu Kjiék kormányra kerültek.
A mélységes igazságtalanságok, a fogság és a személyes sérelmek ellenére Szu Kji a párbeszéd szükségessége mellett tett hitet: „Nem a hatalom, hanem a félelem ront meg. A hatalom birtokosait az attól való félelem, hogy elveszíthetik a hatalmukat, az alávetetteket pedig a hatalom csapásaitól való félelem.” Nagy kár, hogy saját gyakorlata ezzel szembe megy.
A muszlim rohingyák a többségi buddhisták, illetve az őket képviselő állam között régóta feszült a helyzet. Időről-időre véres leszámolásokban tör ez felszínre. Legutóbb 2017 nyárán lángolt fel Burma, amikor az Arakán Rohingya Üdvhadsereg rendőrőrsök elleni támadását torolták meg a helyi fegyveres erők. A rohingyák falvait porig rombolták, a házaikat felgyújtották, akit értek, legyilkoltak. A megtorlás elől az évtizedek óta üldözött rohingyák tömegesen menekültek a szomszédos Bangladesbe. 630 ezer ember táborokban húzta meg magát.
Szu Kji kutyaszorítóba került, és komoly csorba esett megítélésén. A még mindig első számú hatalmi központnak számító hadseregnek kétsége sincs arról, hogy amit tettek, azt jól tették. Ráadásul bírják a vallási vezetők által is felhergelt buddhista lakosság támogatását is. Eközben a világ közvéleménye teljes joggal tényként kezeli az etnikai tisztogatást. Ezért aztán külföldi kritikusai tétlenséggel, voltaképpen cinkossággal vádolják Szu Kjit. 2017 októberében azért rászánta magát és végre a helyszínre látogatott. Novemberben papíron megállapodtak ugyan a menekültek hazatelepítéséről, de a helyzet mit sem változott. Ráadásul a bangladesieknél sem mindenki örül az óriási, ellátásra szoruló menekülttömegnek.
Szu Kjinak hosszú időbe tellett, mire nagyjából elérte politikai céljait. Most sokkal gyorsabban kellene cselekednie, mielőtt országán végleg erőt vesz a pusztító káosz és gyűlölet.
Nemrég Budapesten járt, és a magyar kormány kiadott egy állítólagos közös nyilatkozatot. Ezek szerint Mianmar és Magyarország, valamint tágabb környezetük, Délkelet-Ázsia és Európa számára jelenleg az illegális migráció jelenti az egyik legnagyobb kihívást, és mindkét térségben felmerült az egyre növekvő muszlim népességgel való együttélés kérdése. Ha a mianmari államtanácsos valóban erről beszélt, akkor nem csupán egy fénye kopott, a hadsereg tehetetlen bábjának tekinthető politikus, de egy visszataszítóan cinikus ember is.