„Lombardia kórházaiban meg lehetett tanulni, fel lehetett mérni, milyen árat kell fizetni azért, amit az emberek büszkén dicsőségnek neveznek” – írta Jean-Henry Dunant (1828–1910) a solferinói csata borzalmainak láttán. A nemes lelkű svájci férfiú egyike azoknak a filantróp üzletembereknek, akik akár teljes vagyonukat és egzisztenciájukat hajlandók feláldozni valamilyen életbevágóan fontos ügyért. Ő a háborút tekintette az emberiség legfontosabb problémájának.
Az összecsapásra egyik vezérkar sem készült fel. Solferinónál, ennél a kis mantovai falunál szinte egymásba ütközött a két sereg, az osztrák, illetve a piemonti–francia. A kora hajnaltól délután ötig tartó ütközetben mindkét fél óriási veszteséget szenvedett el. Mintegy 130–130 ezer katona tusakodott egymással elkeseredetten. A szövetségesek végül 17 ezer ember veszíthettek, míg az osztrákok 22 ezret. Sokakat nem kartács vagy szablya ölt meg, hanem a fertőzések.
Szokás a solferinói ütközetről mint a történelem utolsó jelentős csatájáról beszélni, amelyikben közvetlenül az uralkodók irányították a hadmozdulatokat – mondhatni, nem is túlságosan dilettáns módon. Az olasz egység szempontjából is kiemelt jelentősége volt a háborúnak, ahogyan a magyar kiegyezést is siettette. De világtörténeti jelentősége volt annak is, hogy a helyszínen tartózkodó Jean-Henry Dunant éppen a borzalmak és kamilliánus szerzetesek harctéri életmentő tevékenységének láttán határozott a Vöröskereszt megalakításáról.
A XIX. század európai embere a háborúra elsősorban mint lehetőségre tekintett, nem pedig mint erkölcsi botrányra vagy a lehető legrosszabbra, az apokalipszisre. Ebben szerepet kapott az is, hogy a kontinens közvéleménye még nem ismerte fel a militarizmusban és az európai országok hatalmi versengésében rejlő veszélyeket. Dunant a kereszténységtől jutott el a pacifizmushoz. Apokaliptikus vízióiban a militarizmus szerepelt a fő helyen. Történt ez akkor, amikor az egyházak még alaposan kivették részüket a háborús mozgósításban és a háborús célok ideológiai megtámogatásában.
Dunant-t a véletlen, üzleti útja sodorta éppen a solferinói csata napján Castiglione della Pievébe 1859. június 24-én. A középületek és templomok megteltek haldoklókkal. Dunant-ra az emberi szenvedésen túl a kamilliánus szerzetesek tették a legmélyebb benyomást. Ők hatalmas piros kereszttel ruhájukon még a csatatéren is mentették a sebesülteket, nem számított, melyik sereg katonáiról volt szó. Dunant már ott a harcmezőn megszervezte első önkéntes csapatát, és részt vett a mentésben. Segítői leginkább helyi nők voltak.
A vörös kereszt szimbólumát átvevő nemzetközi – egyúttal sokszorosan civil – szervezete az első években gyorsan fejlődött és terjedt el. Dunant-nak 1864-re sikerült tető alá hoznia a genfi egyezményt a háború sebesültjeinek megkülönböztetés nélküli megsegítéséről. Az ő példájának reményt kell adnia korunk civiljeinek is, akiknek bizonyos helyeken akár azzal is meg kell küzdeniük, hogy a hatalom birtokosai a rászorultaknak nyújtott elemi segítséget bűncselekménnyé nyilvánítják. Bárhogy sulykolják is az ellenkezőjét: segíteni nem bűn, hanem jó cselekedet. Segíteni akár az ellenség sebesült katonájának, hogy megmaradjon az élete és meggyógyuljon; segíteni a hajótörötten, hogy ne fúljon vízbe; segíteni a hajléktalanon, hogy ehessen egy jót; vagy éppen segíteni a menekülőn, hogy tisztességes eljárásban bírálják el kérelmét. Ezek nem csupán nemes gesztusok, többek azoknál, merthogy a cselekvő szolidaritás értelmet ad a gyakran céltalannak és kisszerűnek tűnő emberi létezésnek.