Sok szentnél és egyházi mártírnál nem tudjuk pontosan, mikor született, azt viszont igen, mikor halt meg. Lavrentyij Pavlovics Berija (1899–1953), a szovjet belügyi apparátus állambiztonság rettegett vezetője egészen bizonyosan nem volt szent, tömeggyilkos volt inkább, bár nem emiatt van az, hogy nála meg a halálozás dátumában lehetünk bizonytalanok. Meg a halál nemét illetően. Egy biztos: erőszakos halált halt valamikor 1953. június 26. és december 23. között.
A Kaukázusban felcseperedő mingrel nemzetiségű Berija fiatalon csatlakozott a bolsevikokhoz, és az államvédelmi szerv, a Cseka (később GPU, OGPU) grúziai irányítója volt 1931-ig. Ő verte le kegyetlenül az 1924-es grúz felkelést. Aztán 7 éven át vezette a grúz kommunistákat. Személyesen vett részt egykori elvtársai megölésében. „Érdemeire tekintettel” a bolsevik karrierista 1938-ban Moszkvába került el, hogy az összszovjet állambiztonságot népbiztosként felügyelje, és mindenben kiszolgálja Sztálin véres diktatúráját. A győztes háború után marsalli címet kapott, és kinevezték miniszterelnök-helyettesnek.
Élete vége felé egykori mentorán elhatalmasodott paranoiája, és Sztálin már azon törte a fejét, hogyan szabaduljon meg Berijáéktól. „Emberileg érthető” tehát, hogy Berija miért nem tudta palástolni örömét, amikor dácsájában többnapnyi agónia után a „Gazda” visszaadta lelkét a teremtőjének.
Sztálin halála után a Szovjetuniót „kollektív vezetés” irányította. A négyesnek tagja volt Berija is, aki minden bizonnyal a négyőjük közül a legtehetségesebb, de tán a leggátlástalanabb lehetett. Utóbbiban azért a bizonytalanság, mert ahogy az már quadrumvireknél szokás, mindenki mindent megtett azért, hogy mihamarabb egyedül maradjon. Berija is puccsra készült, de néhány nappal megelőzték őt vetélytársai, akiket nagyban segítettek az állambiztonságra riválisként tekintő hadseregnek az erős emberei (Zsukov, Konyev, Moszkalenko és már, bizony, Brezsnyev is), hogy a huszárvágás flottul menjen. Berija tán túlságosan bízott Malenkovban, vagy túlságosan ügyefogyottnak hitte, de szövetségese mégis inkább a másik két összeesküvőt, Molotovot és Hruscsovot választotta.
1953. június 27-én már sokaknak feltűnt a moszkvai Nagy Színházban, hogy a Dekabristák c. szocreál opera díszbemutatójáról valahogyan hiányzott Berija. Azt azonban még kevesen tudták, hogy egy nappal korábban már katonai segítséggel letartóztatták őt. Kun Miklós történész szerint a színház kormánybüféjében döntött arról a pártvezetés, hogy „gyorsított vizsgálatot” indítanak ellene és emberei ellen.
De az is meglehet, hogy ekkor már nem is élt Berija. A fia szerint a letartóztatás idején lőtték le. Hruscsov pedig azt terjesztette szaftos részletekkel megspékelve, hogy elfogása utána egy-két nappal végezték ki az életéért könyörgő Beriját. Mindenesetre maradtak írásos források, amelyek valamiféle eljárásról tanúskodnak. Állítólag ez 1953 decemberéig eltartott és halálos ítélettel végződött. Mindez persze, ismerve a korabeli szovjet viszonyokat, nem jelenti azt, hogy Berijának az ítélethozatalkor még feltétlenül élnie kellett. A puccsista logika inkább arra enged következtetni, hogy akkorra már rég eltették láb alól.
S hogy mégis miért éppen július 9-én emlékezünk meg a Berija dicstelen életének dicstelen fináléjáról? Merthogy a központi pártlap, a Pravda és laptársai július 10-én hozták nyilvánosságra, amit sokan már korábban is sejtettek: Berija és ellenforradalmi kártevő bandája összeesküvésre készült, de hála az éberségnek, még időben sikerült leleplezni az ármányt. Az eljárást katonai ügyészekre és pártvizsgáló bírákra bízták. Köszönhetően a nyomdászoknak és más jól értesülteknek, július 9-é tehát már az egész ország tudhatta: a gyilkos Berijának vége, nem ő lesz az új „Gazda”.