A lengyel rendszerváltás egy évtizeden át húzódott, és sokáig szemernyi esélye sem látszott annak, hogy be fog következni és békés lesz. Párhuzamos, egymást elutasító univerzumok éltek egymás mellett: a pártállamé és a Szolidaritásé, a hatalomé és a társadalomé. A szükségállapotból aztán nem csak az ellenzék, de az állampárt is sokat tanult. 1989-ben felgyorsultak az események, megtörtént a kiegyezés, amit a lengyel népnek és a kelet-európai változásoknak sikerült előnyösen felülírniuk. 1989-es sorozatunk 12. része.
Jaruzelski és Walesa mint megvásárolható mellszobrok manapság
Az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapotot 1983-ban feloldották, 1986-ban a bebörtönzöttek és internáltak utolsó csoportját is kiengedték, és látszólag sikerült a felduzzasztott belügyi apparátussal, veréssel, kínzással, gyilkosságokkal „konszolidálni” a helyzetet.
Ez a konszolidáció azonban fenntarthatatlan volt, és annak is tűnt. 1987-ben már ott is – nálunk, Magyarországon is – gazdasági válsághelyzet fenyegetett, ahol sikerült bizonyos mértékig reformokat végrehajtani, és ahol a társadalom nagy része nem érezte annyira idegennek magától a rendszert és fenntartóit, mint Lengyelországban.
Lengyelország a gazdaság teljesítőképessége, az adósságállomány, az áruellátás, az életszínvonal tekintetében siralmas állapotban volt. Ha a helyzet tovább romlik, amiatt, ha a további romlást megállító radikális megszorító lépéseket tesznek, akkor amiatt törnek ki a sztrájkok és tüntetések, amelyek az 1980-81-es állapotokhoz vezetnek vissza. Az országot elborító sztrájkokhoz és tüntetésekhez megvolt a társadalmi készenlét és a szervező erő, mert az ellenzéknek kiterjedt földalatti hálózata és széleskörű támogatottsága volt, viszont a peresztrojka éveiben az állampárt már nem számíthatott Moszkva támogatására és megfélemlítő erejére.
A hatalom számára nem volt más kiút, mint valamiképp közeledni a társadalomhoz.
Jaruzelski és Walesa tárgyalnak. Leültette és leültették, majd leültek
Az első kísérlet a népszavazás kiírása volt 1987. november 29-re. Két kérdést tettek föl. Az elsőben arra kértek választ, hogy támogatják-e a választók a hatékonyság és a nyereségesség szerepét erősítő, a vállalkozókedvet fokozó, piacibb árakat eredményező gazdasági reformok gyorsabb bevezetését, ami rövid távon több áldozattal jár, de gyorsabban hoz eredményt? A második igent arra kérték, hogy decentralizáljanak, több hatalmat delegáljanak az önkormányzatoknak, társadalmi szervezeteknek. „A november 29-iki referendum arra is választ ad majd, hogy ki áll a demokrácia továbbfejlesztése mellett.” Ezzel kampányolt a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP), azaz az állampárt.
Arra számítottak, hogy a választópolgárok felét csak elviszi a két igenig a hatalom szervező és kényszerítő ereje, az opportunizmus vagy a félelem, és akkor hivatkozhatnak arra, hogy a népszavazás legitimálta az állampártot és szövetségeseit, viszont delegitimálta a bojkottra vagy nemmel szavazásra biztató ellenzéket.
Jól pofára estek. A választópolgárok kb. egyharmada nem szavazott, a szavazók kb. egyharmada nemet mondott, a hatalom kérdései elbuktak. Jerzy Urban szóvivő hiába röhögtette ki magát azzal, hogy a Szolidaritás, amelynek mára „csak a társadalom jelentéktelen hányadának a szemében van tekintélye”, kudarcot vallott, az eredményt nem a Szolidaritás, hanem csak az áremelések, a gazdaság helyzete, az üzletek állapota befolyásolta. (Magyar Nemzet, 1989. december 1.)
A Szolidaritás hősei a szervezet bélyegein, amiket valóban elfogadtak a postások a hadiállapot alatt is. Állam az államban
A hatalom csak aközött választhatott, hogy a fájdalmas reformlépések vagy azok elmaradása miatt növekedjék a társadalmi elégedetlenség. A középutat választották, de az is ugyanoda vezetett. 1988 tavaszán kisebb, augusztusban pedig már nagyobb, országos sztrájkhullám indult el drámai következményekkel fenyegető okkupációs munkabeszüntetésekkel a sziléziai bányavidéken és a szczeczini kikötő megbénításával. A gdanski Lenin Hajógyárban Walesa hirdette meg a sztrájkot, a gyár főbejáratát ismét a Szolidaritás ellenőrizte.
Ráadásul ezeket az 1988-as sztrájkokat (amelyek a pártállami sztrájktörvény miatt persze törvénytelenek voltak) részben már a hatalom szervezte, legális, a LEMP Politikai Bizottságának (PB) tagja, Alfred Miodowicz által vezetett szakszervezet, az Országos Szakszervezeti Egyetértés (OPZZ) kezdeményezte vagy támogatta. Az OPZZ vezetőit megijesztette, fölébresztette és radikalizálta az általa támogatott népszavazás kudarca és a Szolidaritás sikere. Olyannyira, hogy nem győzték kritizálni a kormányt, és lényegében a kormányfő lemondását követelték. Ezt az álláspontot pedig a lengyel törvényhozásban, a Szejmben is képviselhették, hiszen a képviselőik ott ültek.
A sztrájkok túlléptek az anyagi kérdéseken, egyre több helyen követelték a Szolidaritás legalizálását, és az ellenzéki tevékenység miatt kirúgottak visszavételét.
Ezt a sztrájkhullámot már csak a Szolidaritás, illetve Lech Walesa állíthatta meg. 1988. augusztus 26-án a LEMP Központi Bizottsága (KB) heves vita után beletörődött, hogy tárgyalásokba bocsátkozzanak az ellenzékkel. Szeptember elejére Walesa és a Szolidaritás nagy nehezen leállította a sztrájkokat. A tárgyalások megkezdődtek, a lapok pedig szeptember 17-én ismertették Czeslaw Kiszczak belügyminiszternek (az 1981-es hadiállapot karmesterének) és Lech Walesának a közös nyilatkozatát, miszerint „Lengyelországban október közepén kezdődnek az ország sorskérdéseiről tartandó nemzeti kerékasztal-tárgyalások”. Ezzel egy időben lemondott a kormány, és a reformszárny markáns alakja, Mieczyslav Rakowski lett a kormányfő.
A tárgyalások színhelye. Kerekasztal
A tárgyalások azonban akkor mégsem kezdődtek meg, mert a LEMP erre nem állt készen. Az ellenzék feltétele a Szolidaritás legalizálása volt, ami elég kézenfekvő, mert mit tárgyaljon egy szervezet azokkal, akik nem ismerik el a létezését? A Szolidaritás elismeréséhez azonban nem sikerült megnyerni a többséget a LEMP vezetésében.
A lengyel tárgyalásos rendszerváltás egész folyamatát heves és szakítással fenyegető viták kísérték az állampárton és az ellenzéken belül egyaránt a kompromisszumokat elfogadók és elutasítók között. Az utóbbiak árulással vádolták az előbbieket, s ez a vád mind a ma napig eleven, bár manapság a jobbszélen árulózók táborát az a Jaroslaw Kaczynski vezeti, aki 1989-ben a kiegyezők – a leárulózottak – táborában buzgólkodott.
Az elutasítók között volt Alfred Miodowicz is, aki televíziós vitára hívta ki Walesát.
Miodowicz és Walesa tévés vitája. A szabadság fényei
1988. november 30-án zajlott le a vita. Ekkor láthatták-hallhatták közel nyolc év után először élő adásban a lengyel tévénézők a 1980-81-es forradalom vezérét. A PB abban a hiszemben járult hozzá a vitához, hogy a kiváló szónokként ismert Miodowicz a szakszervezeti egység jelszavával lehengereli Walesát. A rezsim első számú vezetője, Jaruzelski tábornok be is ismerte később: „Azt hittem, Miodowicz kikészíti őt.” Ezzel szemben Walesa mosta le a képernyőről Miodowiczot, bár a magyarországi lapok tudósításaiból ez nem derült ki.
December közepén megalakult az ellenzék vezető testülete, a 135 tagú Állampolgári Bizottság. A LEMP vezetésében január közepéig dúltak a vad viták a Szolidaritás legalizálásáról. Végül a reformkommunista vezetők (többségükben a hadiállapot főbűnösei), Jaruzelski, a párt első titkára, Rakowski kormányfő, Kiszczak belügyminiszter és Siwicki hadügyminiszter bizalmatlansági indítványt nyújtottak be maguk ellen, s mivel nekik nem volt alternatívájuk, és senki nem kívánta helyettük nyakába venni a csődtömeget, elfogadták a politikai és szakszervezeti pluralizmusról, tehát a Szolidaritás legalizálásáról szóló nyilatkozatot. A LEMP bele akart szólni az ellenzéki küldöttség összetételébe is, és pont a legkonstruktívabb, legnagyobb formátumú egyéniségeket, Adam Michniket és Jacek Kuront akarták „szélsőséges elemként” kizárni a tárgyalásokról, de ezt nem sikerült elérniük.
Adam Michnik és Jacek Kuroń
1989. február 6-án megkezdődtek és április 5-én lezárultak a lengyel nemzeti kerekasztal-tárgyalások. Ezek plenáris üléseit végig közvetítette a televízió. Három fő-, kilenc alcsoportban több száz tanácsadó és szakértő bevonásával folyt a munka két hónapon át. Közben sztrájkok zajlottak és tüntettek a hatalommal való kiegyezést elutasító csoportok. Ezeket a tüntetéseket a rendőrség szétverte. A tárgyalások válságos pillanatain a katolikus egyház közvetítőként fellépő személyiségeinek segítségével sikerült túljutni.
Eredetileg március közepén kellett volna a tárgyalásokat lezárni, de ez csak április 5-én sikerült. A siker az utolsó pillanatig kétséges volt. Többek között azért, mert Alfred Miodowicz ragaszkodott hozzá, hogy a megállapodástól eltérően ne akkor kapjon szót, amikor a névsorban rákerül a sor, hanem az elsők között. Ezt el is érte. Miodowicz már a tárgyalások kezdetén kijelentette, hogy „a párt és a Szolidaritás elitje a dolgozók feje fölött s megkérdezése nélkül jutott egyezségre, hogy tovább húzhassanak a nadrágszíjon”. (Népszabadság, 1989. február 4.) A Szolidaritás viszont azzal vádolta az OPZZ-t, hogy a legutóbbi időkig egyáltalán nem viselkedett úgy, mint egy igazi szakszervezet, a tárgyalások során is passzív maradt, „kivonult a teremből, vagy abszurd követelésekkel állt elő, amelyek teljesítése konfliktushoz és káoszhoz vezetne”. (Népszabadság, 1989. április 7.)
Miodowicz egyszerre sodródott közel a tárgyalásos rendszerváltás balszélső és jobbszélső ellenzékéhez populista-antikapitalista alapon.
Magyarországon a zárt terjesztésű, csupán intézmények által előfizethető és megfizethető Világgazdaság című napilap (és csak az) már a tárgyalások előtt, február 4-én megírta, legalábbis részben, hogy miben fognak megállapodni. Ezek szerint már a tárgyalások előtt megállapodás született arról, hogy a Szejm képviselői helyeinek kb. egyharmadát fogják átengedni az ellenzéknek. És valóban.
Jaruzelski és gárdája, az ötödik Kiszczakkal. Feltakartak
A megállapodás leglényegesebb elemei a következők voltak:
Legálisan működhet a Szolidaritás, a Falusi Szolidaritás, a Független Diákszervezet.
A Szejm 460 helyéből 160-at szabad választások útján töltenek be, 300-at a LEMP és szövetségesei számára tartanak fenn. Ebből 35 helyre országos listán jelölik a legfontosabb vezetőket. Az országos listán szereplő pártállami vezetők csak akkor jutnak mandátumhoz, ha megkapják a szavazatok 50%-át. Létrehozzák a 100 tagú szenátust, a felsőházat. Ennek tagjait teljesen szabadon választják. Létrehozzák széles jogkörrel az elnöki intézményt is. Az elnököt első ízben a két ház együttes ülésén választják meg, és az érvényes szavazatok felét kell megkapnia.
Olyan rendszert dolgoztak tehát ki, amelyben sem az állampárt, sem az ellenzék nélkül nem lehet alapvető törvényeket meghozni, amennyiben persze az ellenzék többséget szerez a szabadon választott szenátusban, és amennyiben a LEMP mellett kitartanak a szövetségesei, a szatelit pártok és behódolt egyházi csoportok, amelyekkel az állampárt a rendelkezésére álló képviselői helyeket megosztotta.
A Szolidaritás választási plakátja
Kis János filozófus, ellenzéki vezető, később az SZDSZ első elnöke még a lengyel választások előtt úgy értékelte a varsói megállapodást, hogy az a lengyel ellenzék számára jó lehet, de a magyar számára nem. Így érvelt: „Lech Walesa nem a júniusi választásokon válik a lengyel munkásság vezetőjévé. Egy páratlanul nagy tömegmozgalom csaknem tíz évnyi kemény küzdelmei vannak mögötte. Nyugodtan mondhatja híveinek, hogy egyelőre be kell érniük az alsóházi mandátumok maximum 35 százalékával. Lesznek, akik így is elfordulnak a Szolidaritástól; máris látható, hogy a mozgalom törzséről leszakad egy radikális ág. A történelem iróniája, hogy a Szolidaritás radikálisai taktikai egységfrontba keverednek a Szolidaritás legalizálása ellen kézzel-lábbal kapálódzó hivatalos szakszervezettel, amely most egyszerre minden sztrájkot, minden bérkövetelést támogat. Ám a Szolidaritás mégiscsak hatalmas, harcedzett mozgalom; ki fogja állni a próbát. Más a helyzet a jóval kisebb és fiatalabb magyar ellenzékkel, melynek csak egy elenyésző töredéke küzdötte végig a ’80-as éveket. Sem az SZDSZ, sem az MDF vagy a Fidesz, sem az újjáalakult történelmi pártok sokasága nem bizonyította még, hogy tömegerőt képvisel. Vezetőik még nem a nép vezetői. Mi csak a választásokon mérettethetünk meg. Az a magyar állampolgár, aki nem csatlakozik párthoz vagy szakszervezethez, aki nem jár gyűlésekre, és nem vesz részt tüntetéseken, csak a szavazófülkében nyilváníthatja ki, hogy kibe veti a bizalmát. Lehet, hogy kevesebb mandátumhoz jutunk szabad választásokon, mint amennyit az MSZMP-ből sikerülne kicsikarnunk az előzetes egyeztetéseken. Nekünk azonban nem arra van szükségünk, hogy minden áron növeljük parlamenti székeink számát. Olyan képviselőkkel, akik nem a nép bizalmából lesznek képviselők, úgysem mennénk semmire. Nekünk a választások arra kellenek, hogy egyértelmű társadalmi megbízatást szerezzünk.
Nem azért kell tehát ragaszkodnunk a szabad választásokhoz, mintha erősebbek lennénk a Szolidaritásnál, s ezért megengedhetnénk magunknak, hogy többet követeljünk nála. Kénytelenek vagyunk elutasítani a kompromisszumot, melyet a Szolidaritás elfogadott, mert gyengébbek vagyunk.”
Június negyedikén, a lengyel-magyar határt elsöprő Trianoni békeszerződés 69. évfordulóján lezajlottak Lengyelországban a választások.
Választópolgárok Wroclawban. Leírták az állampártot
A kampány utolsó hónapjában a Szolidaritás már jelentős mértékben jelen lehetett a nyilvánosságban. Megjelent az 1991-ig a Szolidaritás lapjának minősülő Gazeta Wyborcza (Választási Újság), rendszeres műsorral jelentkezett a Szolidaritás a rádióban és a televízióban, de a kampányra szánt műsoridőnek a negyedét sem kapta meg, miközben az állampárt lépten-nyomon szerepeltette egyéb műsorokban is a jelöltjeit.
A választásokért felelős KB-titkár néhány nappal a választások előtt még azért aggódott, mennyire hiszi el majd a nyugati közvélemény, hogy valódi választásokat tartottak, ha a Szolidaritás egyetlen mandátumot sem szerez. (Tischler János: Lengyelország – 1989. Beszélő, 1999/10.)
A Magyar Nemzet június 3-án így latolgatta az esélyeket: „Az ellenzék kampányát folytató Állampolgári Bizottság nagy reményeket táplál: a szenátusi abszolút többség megszerzésében vakon bízik, de a vérmesebbek lehetségesnek tartják, hogy övék lesz a felsőházban a mandátumok nyolcvan százaléka vagy még annál is több. A visszafogottabb szakértők figyelmeztetnek, hogy a Szolidaritás még a vajdaságok felében sem tekinthető igazán erősnek, s a kormány közvélemény-kutatási intézete is túlzottnak tartja az ellenzék várakozásait. [...] Az állampolgári bizottság szakértőinek becslése a szejmbeli esélyekről a – szenátusiakhoz képest – higgadtabbak, 100–120 mandátum elnyerésében bíznak. [...] Vasárnap várhatóan a lengyel választópolgárok nyolcvan százaléka megy el szavazni. [...] a körzetek túlnyomó többségében csak két hét múlva [vagyis a második fordulóban – R. M.] születhet meg a végeredmény.”
Ehhez képest: A részvételi arány csupán 63%-os volt, viszont a megszerezhető 260 szenátori és képviselői mandátumból a Szolidaritás 259-et megszerzett, 252-t már az első fordulóban. Volt jó néhány választókerület, ahol az ellenzéki jelölt 80–90%-kal nyert. A viszonylag alacsony részvételi arány arra utalt, hogy azok jelentős része sem szavazott az állampárti jelöltre, akik nem szimpatizáltak az ellenzékkel. A megkérdezettek olyan nagy része volt bizalmatlan a pártállam közvéleménykutatóival szemben, hogy az előzetes felmérések semmit sem értek, viszont mindenkit becsaptak. A pártállami vezetők számára az volt a legmegalázóbb, hogy az országos lista sem kapta meg az 50%-ot, pedig még Walesa is kinyilvánította, hogy ő azt is megszavazza.
Jaruzelski, Walesa és a későbbi külügyminiszter, Geremek. A nép akarata
A listán szereplő 35 vezetőből csupán ketten jutottak be a Szejmbe, de azok sem a választók szándéka szerint. Az országos lista névsorát két hasábba tördelték, és ezeket a hasábokat húzták át egy-egy azok, akik a listán szereplők közül senkit sem akartak a törvényhozásba látni. Az áthúzás azonban sok esetben nem ért le a hasáb aljáig, ezért a szavazatszámlálók úgy vették, hogy a hasáb alján szereplőket a választópolgár nem kívánta kihúzni. Így jutott be a hasábok alján szereplő két ember, egy K és egy Z kezdőbetűs a Szejmbe. (Domány András személyes közlése.)
Az országos lista bukásával alkotmányos zavar keletkezett, mert a kerekasztal-tárgylások után elfogadott alkotmányban benne volt, hogy a Szejmet 460 képviselő alkotja, és az országos lista nélkül nem voltak meg. Ezért aztán az egyik alkotmánysértést egy másikkal védték ki, és a két forduló között a Szolidaritás hozzájárulásával 33 jelöltet állítottak, így helyreállt az eredetileg kialkudott arány.
A választásokig a Szolidaritás sem számított többre, mint hogy koalíciós kormányt alkothat az állampárttal és csatlósaival, s így viheti tovább a rendszerváltás folyamatát a teljesen szabad választásokig. Az is hallgatólagos, de legalábbis írásban nem rögzített (mert nem is rögzíthető) megállapodás volt, hogy a köztársasági elnök Wojciech Jaruzelski lesz.
A választások után megváltozott a helyzet. Nem csak azért, mert a Szolidaritás agyonnyerte magát, hanem azért is, mert a csatlós pártok igyekeztek független politikai erőként fellépni és leválni a LEMP-ről.
Tadeusz Mazowiecki. A nép miniszterelnöke
Június végén Walesa kijelentette, hogy nem alkotnak koalíciót a LEMP-pel, július 3-án pedig megjelent Adam Michnik Tiétek az államelnök, miénk a miniszterelnök című cikke az általa főszerkesztett Gazeta Wyborczában. Ebből idézi Tischler János, föntebb már többször utalt cikkében ezt a részt:
„Mi módon győzheti le egy demokratikus mozgalom a sztálinista nómenklatúrát forradalom és erőszak nélkül? Állítom, hogy csak a demokratikus ellenzék és a hatalmon lévő tábor reformszárnyának szövetsége révén. Lengyelország ilyen lehetőség előtt áll. Vegyük fontolóra: nem könnyű kilábalni az egyeduralkodó kommunista rendszerből. Ez eddig senkinek sem sikerült. Következésképpen egy példa nélküli dologba kell belevágnunk. [...]
Egy új, minden nagy politikai erő számára elfogadható megállapodásra van szükség. Egy újra, amely ugyanakkor a folyamatosságot is biztosítja. Ilyen megoldás lehet az a megegyezés, amelynek értelmében a Lengyel Egyesült Munkáspárt jelöltje lesz az államfő, a miniszterelnöki tárca és a kormányalakítási megbízás pedig a Szolidaritás jelöltjének jut. Egy ilyen államfő biztosítani fogja a hatalom, a nemzetközi szerződések és a katonai szövetségek folytonosságát. Egy ilyen kormány a lengyelek hatalmas többségének felhatalmazásával rendelkezik majd, és biztosítja a gazdasági és politikai rendszer következetes átalakítását.”
Ez a megoldás nem könnyen alakult ki. Először is, hajszálon múlott, hogy Jaruzelskit, az egyedüli jelöltet megválasszák elnöknek. Noha a két ház 560 képviselője közül 300 Jaruzelski táborához tartozott, csak 270 igen szavazatot kapott, 233-an szavaztak ellene és 34-en tartózkodtak. Még két tartózkodás, és Jaruzelski elbukik. A függetlenedő csatlóspártok jó néhány képviselője, sőt, egy-két LEMP-képviselő sem szavazott rá. Jaruzelskit csak a Szolidaritás mentette meg, megszervezvén, hogy várhatóan elégséges számú képviselője maradjon távol vagy adjon le érvénytelen szavazatot. Majdnem kevés lett a segítség.
A lengyel Helsinki jogvédő szervezetet alapító és Szolidaritás-aktivista Kaczynski testvérek. Polski Fiat
Jaruzelski nem bizonyult hálásnak. Miután elnökké választották, nem fogadta el a Michnik-féle formulát, és Kiszczak belügyminisztert bízta meg kormányalakítással. A sokszoros kudarc sem ébresztette rá, hogy a lehető legnagyobbat bukott LEMP vezetésével nem alakulhat működőképes legitim kormány. Kiszczaknak nem is sikerült kormányt alakítania. A függetlenedő csatlóspártok vezetői inkább Walesával tárgyaltak és állapodtak meg. Kiszczak visszaadta a megbízatását, és az elnök ekkor már a nagyon széles körben népszerű Tadeusz Mazowieckit bízta meg kormányalakítással.
Szeptember 12-én a Szejm hatalmas többséggel, gyakorlatilag egyhangúlag megszavazta Mazowiecki kormányát, melynek tagjait felerészben a Szolidaritás adta. Nekik tizenkét tárca jutott, a LEMP-nek négy, a két csatlóspártnak összesen hét, és egy pártonkívüli professzor lett a külügyminiszter. A LEMP négy kormánytagja között ott volt az 1981-ben, a tárgyalásos rendszerváltás végigvitelében is kulcsszerepet játszó két tábornok, Kiszczak belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes, valamint Florian Siwicki (a hadiállapot idején a lengyel hadsereg vezérkari főnöke).
Az új lengyel kormány pénzügyminisztere és másik miniszterelnök-helyettese egy fiatal, a szakmáján kívül ismeretlen közgazdász, Leszek Balcerowicz lett, aki kidolgozta és következetesen végigvitte azt a kőkemény gazdasági programot, amelyhez másmilyen összetételű, kevésbé széles koalíciót alkotó kormánynak aligha lett volna elegendő ereje és legitimitása, és amelynek nyomvonalán Lengyelország mára megelőzte Magyarországot, amelynek népe a nyolcvanas években rettenetesen örült annak, hogy nincs a nyomorult lengyelek helyében.
1990 januárjában az állampárt föloszlott, és a romjain megalakult egy önmagát szociáldemokratának minősítő párt. 1990 őszén elnökválasztást tartottak, amelyet Walesa nyert meg. 1991 őszén megtartották az első teljesen szabad választást.
Rod Menso
NEM ENGEDÜNK A '89-BŐL! Memóriafrissítés és ismeretterjesztés 30 részben. Minden hétre újabb és újabb info-bonbonok várhatók a rendszerváltásról, az összeomló régi és a felépülő új rendszerről. A Magyar Helsinki Bizottság sorozatának korábbi részei itt érhetők el:
A Fidesz és az emberi jogok – 1989-ben
Orbán-beszéd az újratemetésen és a „nemzeti megbékélés” botránya - 1989-ben
A nép a kormánnyal is szembeszállt a menekültek védelmében – 1989-ben
Új értelmet nyert, hogy megtanultunk olvasni – könyváradás 1989-ben
Mindent a szamizdatról – a második nyilvánosság 1989-ben
Volt bennük spiritusz – szakkollégisták 1989-ben
Vége az adásszünetnek! – televíziózás 1989-ben
Rádióaktivitás és a médiaháború kezdete – a közrádió 1989-ben
Karcsi bácsi elintézi – a magyar sport 1989-ben, I. rész
Bunda, dopping, csípős csabai – a magyar sport 1989-ben II.
Kámforrá vált közvagyon – korrupciós és privatizációs villámrajt 1989-ben
