Az osztrák és porosz csapatok érkezésének hírére pánik tör ki a forradalmi Párizsban. A népharag a rabok ellen fordul, hat nap alatt mintegy 1100–1400 embert mészárolnak le a börtönökben. Többségük nem is politikai fogoly, és nem mintha a politikai foglyok között ne volna számos ártatlan. A szeptemberi mészárlást a tettesek azzal indokolják, hogy nem hagyhatják úgy el Párizst, nem harcolhatnak az ellenséggel, „amíg a börtönök tele vannak árulókkal”.
XVI. Lajos szökése és elfogása, különösen pedig az augusztus 10-iki felkelés után hisztérikus állapotok uralkodtak Franciaországban. És az intervenciós seregek valóban átlépték a határt, gyorsan nyomultak a főváros felé. Szeptember elején még nem lehet tudni, hogy 20-án sikerül majd Valmynál megállítani őket. A háborús pszichózison senki nem tudott és nem kívánt úrrá lenni, sőt a propaganda azt kívánta meglovagolni.
Egyik ilyen gerjesztett paranoia a raboktól való félelem volt, akiket azzal gyanúsított a forradalmi közvélemény, hogy egyenesen ellenforradalomra készülnek. A katonaság a városi csőcselékkel egységet alkotva először papokat és a Sorbonne teológusait hányta kardélre. Őket a karmelitáknál tartottak fogva. Ezután következtek a párizsi börtönök, ahol szeptember 2. és 7. között a katonák, azaz az állam embereinek serény részvételével folyt tovább az öldöklés. Ugyan józan nemzetgyűlési képviselők eleinte igyekeztek lecsendesíteni a népharagot, de nem értek el semmit, sőt nekik kellett elmenekülniük.
A városi tanács tagjai máshogy próbálkoztak, sikerült rávenniük a lincselőket, hogy alakítsanak rögtönítélő népbíróságokat. De az még nyomokban sem hasonlított a tisztességes ítélkezéshez, alig akadt példa arra, hogy a „bírák” valakit felmentettek volna. A nőket sem kímélték. „Akit bűnösnek találtak, azokat látszólag elengedték, majd lándzsákkal a kapuig tuszkolták, ahol kivont karddal várták, és »Éljen a nemzet!« kiáltásokkal darabokra vagdalták őket” – írja George Monro, egy brit szemtanú. Az önbíráskodás esztelenségét az is mutatja, hogy amikor a Pont-Neuf hídon az egyik kiterített hullától valaki el akart lopni egy zsebkendőt, a szerencsétlen vétkest ott helyben darabokra vágták. Így nézett ki a forradalom tisztasága.
A brutális tömeggyilkosságot később népakarat spontán kitörésének állították be és a nemzet érdekével igazolták. A büntetőeljárási garanciákon és az elemi emberiességen egy magasabb eszmény és a nemzetbiztonság nevében léptek keresztül. Olyan közhangulatot teremtettek, amelyben a vértől megrészegült, féktelen tömeg a józanságukat megőrző polgárokat tekintette árulónak. A legszörnyűbb bűntetteket is szentesítette a nemzeti retorika. Polgártársak, ez a veszély azóta sem múlt el.