Feminista, apáca, politikus, az első női parlamenti képviselő és bátor embermentő volt egy személyben. Slachta Margit (1884–1974) szinte mindig a fennálló hatalom hajlíthatatlan kritikusa. A krisztusi szeretet hitvalló napszámosa. Mégis elüldözték hazájából, menekültté tették. Személyes példamutatása a többség előtt mindmáig ismeretlen.
Slachta magától a legteljesebb odaadást követelte meg, de másokkal egyáltalán nem volt bigott. Képes volt tőle eltérő indíttatású, világnézetű embereket megérteni, velük együttműködni, nekik segíteni. Rajongott egyházáért, de szíve nyitva volt hitetlenek és más vallásúak előtt is. A szükségben lévő embert nézte, legyen az kizsákmányolt munkásnő, margóra szorított politikus vagy üldözött zsidó.
A legreménytelenebb helyzetekben tett a legtöbbet. Misszió és patronázs. Az 1940-es években a Keresztény Női Tábor és Szociális Testvérek Társasága vezetőjeként fellépett a zsidóüldözéssel szemben. Egyrészt a pápánál, másrészt Horthy kormányzónál szólalt fel, előbbinél a szlovákiai (1943), utóbbinál a kőrösmezei (kamenyec-podolszkiji) deportálások ellen (1941), de felemelte hangját már a zsidó férfiak munkaszolgálata, vagyis hadi célú kényszermunkáltatása ellen is (1940).
Magyarország német megszállása után az ő Thököly úti rendházában talál majd oltalmat Heltai Jenő, Radnóti Miklós felesége, Rusznyák István orvosprofesszor, Bánki Zsuzsa színésznő – és később a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnökévé cseperedő, akkor még 5 éves Kőszeg Ferenc is. Az ő írói alteregója, K. így emlékezik ezekre a vészterhes időkre a Mákos tészta c. írásában:
„A politikában is langyosabb szelek fújtak, a fegyverszünetre készülő Horthy útját állta a negyedmillió budapesti zsidó deportálásának, a bujkálók önfeledten járkáltak ki-be rejtekhelyük kapuján. Pedig a Thököly út átellenes oldaláról, a nyilasok zuglói székházából figyelték őket.
Ami várható volt, bekövetkezett. Egy novemberi éjszakán nyilas pártszolgálatosok törtek rá a zárdára. K. és az anyja egy ágyban feküdtek a zárda melléképületének egy zsúfolt helyiségében, amely korábban az apácanövendékek hálóterme volt. Most a gyerekes családokat helyezték el itt. »Egy szót se szólsz, akármit kérdeznek« – sziszegte az anyja, és K. mozdulatlanná merevedett, mintha nem is élne. Pedig jól látta a bilgericsizmás fiút, aki puskával a vállán megállt az ágyuk mellett. Rácz Mária iratai most is beváltak. »Mindjárt kikapjuk a zsidókat a másik házból« – mondták a nyilasok, amikor végeztek az igazoltatással. »Nem veszik el többet a helyet a magyar anyáktól.« A főépületben valóban összetereltek egy sereg embert, akiknek az igazolványa gyanús vagy a kinézete zsidós volt. Schlachta Margit azonban meginvitálta a tizen-, huszonéves pártszolgálatosokat egy kis harapnivalóra. Kolbász, szalonna, bor, pálinka került elő az éléskamrából. A nyilasok megenyhültek, már nem volt olyan sietős, hogy a foglyaikkal nekivágjanak a hideg éjszakának. Mire kivilágosodott, megjelent a zárdában Rotta, a pápai nuncius meg Wallenberg, nyilas nagykutyákkal tárgyaltak, akik végül »csak« harminc embert vittek el, de megígérték, hogy hamarosan őket is elengedik. Így is lett. A rejtekhelyet azonban fel kellett számolni. »Karácsonyra visszajönnék«, mondta Schlachta Margitnak K. édesanyja. Margit nővér ránézett a szőke, kék szemű fiatalasszonyra, megsimogatta a kisfiú akkor még világosbarna haját, és bólintott: »Ezzel az arcocskával visszajöhet.«
Karácsony napján ismét ott voltak a zárdában, időközben mások is visszaszivárogtak. Este ünnepi vacsora volt, kelkáposzta-főzelék, fasírt és mákos tészta. K.-ék korábban is állítottak karácsonyfát, de ez volt az első karácsony, amely megmaradt K. emlékezetében. És ez volt az első vacsora, amelyet ünnepinek neveztek. […]
Az apácarendet néhány évvel később feloszlatták, Schlachta Margitból, sok száz ember megmentőjéből ásatag viccfigurát csináltak, és kiüldözték Amerikába. Buffalóban halt meg 1974-ben, kilencvenéves korában.”