Különös, de a magyar történelem egyik legrosszabb évében (elég sok volt belőle), 1919-ben született meg egy jogszabály, amelyik korát megelőzve politikai jogokat biztosított a nőknek, legalábbis egy részüknek. A választójog – legyen az bármilyen széles körű – önmagában azonban nem elégséges ahhoz, hogy a nők társadalmi súlyuknak megfelelően legyenek képviselve jelentős politikai döntéseknél.
Érdemes felidézni az előzményeket. Ehhez Simándi Irén történész írását hívjuk segítségül. Több bátor és bátortalan XIX. századi próbálkozás után a magyar nők választójogáért a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és A Feministák Egyesülete állt ki a leghatározottabban a XX. század első éveiben. Érdekesség, hogy míg a szocdemek az általános választójog pártján álltak, amit minden felnőtt nőre kiterjesztettek volna, addig a feministák ezt csak az úri asszonyoknál támogatták. A két mozgalom olykor egymásnak esett, de ettől még fikarcnyit sem változott a jogi helyzet.
A kormányok választójogi reformtervezetei „nem számoltak” a nőkkel, vagyis 1917-ig eszük ágában sem volt rájuk is kiterjeszteni a választójogot. Ahogy Tisza István megfogalmazta minden kertelés nélkül: „a nők képviselőválasztói jogának határozott ellensége vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át. [... ]Ezzel a reformmal veszítenénk mi, szegény férfiak, de azt hiszem, végeredményben a nők is.”
A háborúban alapvetően megváltozott a nők társadalmi és munkaerő-piaci helyzete. Hagyományosnak hitt férfiszerepekben jelentek meg tömegesen, családfői, munkavállalói feladatokat láttak el. A változásról tanúskodott az is, noha ezt aligha lehet pozitívnak tekinteni, hogy 1918 a fővárosban a bűnelkövetők 55%-a nő volt.
„A magyar nemesi jognak volt egy intézménye, a fiúsítás. Nos hát, ez a fiúsítás most az élet zordonságában és komolyságában a dogozó nők széles rétegénél megtörtént. Ez a fiúsítás nem címek adományozásával ment végbe, hanem hogy a férfiak munkáját végzik el a nők és ha ezt el nem végeznék, akkor mi itt a front mögött nem tudtuk volna az országot rendben tartani, nem tudtunk volna azokkal a nagy feladatokkal megbirkózni, amelyekkel meg kellett birkóznunk” – írta le a változásokat Vázsonyi Vilmos igazságügyi miniszter.
Ő lesz az, aki az első törvénytervezetet, amelyik – ha cenzussal is, de – választójogot adott volna a nőknek, majd benyújtja a parlamentnek 1917. december 21-én. Eszerint választhatott volna minden 24 éves írni-olvasni tudó magyar állampolgár nő, aki 4 elemi osztályt végzett, vagy gyermekkel bíró hadiözvegy, vagy a tagja legalább 2 év óta működő tudományos, művészeti egyesületnek.
A tervezetből azonban nem lett törvény. 1918. évi XVII. törvénycikkből kimaradt teljes egészében a nők választójoga.
Bekerült viszont az őszirózsás forradalom nyomán felállt Károlyi-kormány programjába, de a törvénytervezet éppen 1919 tavaszára készült el, amikor újabb rendszerváltás következett. A kommunisták vették át a hatalmat, akik 18 évre szállították le a választójogosultság küszöbét, és a nők is szavazhattak. Sok helyen így is történt az áprilisi tanácsválasztásokon. Igaz, nem volt benne sok köszönet, mert a legtöbb helyen nem titkosan, hanem csak nyíltan lehetett szavazni, és a választópolgárokat osztályalapon megrostálták.
A Tanácsköztársaság bukása utáni Friedrich-kormány sem tekinthette meg nem történtnek a jogkiterjesztést. De nem is akarta. Az 1919. november 17-én kibocsátott rendelet értelmében minden nő szavazhatott a nemzetgyűlési választáson, aki elmúlt 21 éves, 6 év óta magyar állampolgár, fél év óta ugyanabban a községben lakott vagy ott lakása volt. Ezek ugyanazok a feltételek voltak, mint a férfiaknál voltak. Két különbség azért mégiscsak akadt. A harctéri szolgálat esetén a férfiaknál 18 évre vitték le a korhatárt. Míg a nőknél előírták az írni-olvasni tudást is.
Az 1920. januárjában tartott nemzetgyűlési választásokon került a parlamentbe az első magyar nőképviselő: Slachta Margit. (Mai fotónkon az látható, amint mandátumát átvenni indul a Parlamentbe.)
A választójog tekintetében meglehetősen liberális szabályozást azonban már a következő választáson sem alkalmazták. Bethlen Istvánék megalkotta új regulák 30 évesre emelték a korhatárt, 6 elemi sikeres elvégzését írták elő, valamint a három vagy több gyerek esetén, illetve önálló egzisztencia esetén 4 elemit is elfogadtak. A diplomás nőknél 24 éves volt a korhatár, mint a férfiaknál.
A pártok pedig egyáltalán nem jeleskedtek női képviselőjelöltek állításában. 1920 és 1944 között összesen öt nő jutott parlamenti mandátumhoz: Slachta Margit mellett Kéthly Anna, Báró Orosdy Fülöpné Herzog Margit, Melczer Lilla és Toperczer Ákosné Hagara Róza.
Ma már azt is tudjuk, a nők általános választójoga sem jelenti azt automatikusan, hogy kellő súllyal megjelenhetnének a politikai döntéseknél és az országi irányításában. A hazai politikát ma is férfiak uralják, és a nők csak átmeneti és jelentéktelen mellékszereplőnek számítanak a „nagyfiúk játékában”. Nincs ez jól így.