A Szent Márton legendájából vett jelmondata szerint élt: nem futamodott meg a munkától. És nem futamodott meg a nehézségektől sem. Márton Áron (1896–1980), a katolikus egyház gyulafehérvári püspöke különösen nehéz időszakban szolgálta vallási közösségét. Hosszú börtön és még hosszabb házi őrizet, összesen 18 év után 1967-ben nyerte el újra szabadságát. Ekkortól már szabadon mozoghatott, de az állami kontroll megmaradt, spiclik és provokátorok vették körül.
Szokás őt Mindszenty József bíborossal összevetni, akinek különösen a háború után volt hasonló sorsa, és sokszorosan összefonódott Márton Áronéval. Eközben aligha találhatnánk két ennyire különböző habitusú egyházi vezetőt és embert, mint amilyenek ők voltak. Bár mindketten antifasiszták voltak, de míg Mindszenty már-már az esztelenségig hajlíthatatlan, türelmetlen és morózus volt, addig Márton Áron mindig kész volt a kompromisszumra, türelmes és nagyon közvetlen volt még az ismeretlenekhez is.
Egyszerű csíkszentdomokosi székely paraszt családban született, ezzel együtt gimnáziumba járt. Az első világháborúban frontharcos volt. Némi hezitálás után csak 1920-ban jelentkezett papneveldébe, 1924-ben szentelték pappá. Különféle papi szolgálatok után 1930-ban került a gyulafehérvári püspökségre, levéltáros volt. 1932-től Kolozsváron volt püspöki titkár és egyetemi lelkész. 1939-ben szentelték fel gyulafehérvári püspöknek.
A II. bécsi döntés következtében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, de a püspöki székhely, Gyulafehérvár Romániában maradt. Márton Áron így kétlaki életet élt. Határozottan ellenezte a háborút már 1938-ban. 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban mondott beszédében tiltakozott a zsidók deportálása ellen. Később pedig levélben szólította fel Sztójay Döme miniszterelnököt és más állami vezetőket, hogy akadályozzák meg a zsidók elhurcolását. Erre Kolozsvár rendőrkapitánya kiutasította a városból.
A karizmatikus püspök hihetetlenül népszerű volt hívei körében. A háború után a pápa először őt kívánta kinevezni esztergomi érseknek, de Rákosiék ezt megakadályozták. Így lett bíboros az akkori veszprémi püspök, Mindszenty József. Márton Áron Erdélyben maradt. A kettős, az etnikai és kommunista elnyomás sok feladatot adott neki. A lelkiismereti és vallásszabadság megóvása érdekében konfrontálódott a kommunista román vezetéssel, és a görög katolikus egyház betiltása után körlevélben szólította fel a papságot, hogy a római katolikus templomokat bocsássák az üldözött görög katolikusok rendelkezésére. Márton Áron ekkor már szoros megfigyelés alatt állt.
1949 nyarán szabályosan elrabolták a román államvédelmisek. Kétéves vizsgálati fogsága alatt börtönről-börtönre hurcolták, és végül 1951 nyarán ítélték el életfogytiglani börtönre. 1955 elején szabadult, de egy hónapig még „hizlalták, roborálták”, s csak azután engedték vissza Gyulafehérvárra. Csak egy évig tűrték el, hogy püspöksége területén szabadon mozogjon: 1956-ban megtiltották neki, hogy engedély nélkül elhagyja a püspöki palotát. Ugyan később némely esetben maga a román állam kérte fel, hogy lépje át lakhelye küszöbét, a házi őrizetet végül csak 1967. november 22-én oldották fel.
Úgy tudni, a legendás Márton püspök mindenféle emberrel szót talált. Bár nem szívesen beszélt a börtönéveiről, de azt azért elmondta, hogy ott kezdte meg igazán megérteni a hozzá legkevésbé sem hasonlító embereket, a felebarátait. Márton Áron a kommunista hatalommal is igyekezett megőrizni a párbeszéd lehetőségét, azzal mégsem értett egyet, hogy a katolikus egyház úgy tegyen, mintha a kommunista országokban, köztük Romániában valódi vallásszabadság volna.