Az ’56-os magyar forradalmat eltipró szovjet intervenció idején kreált bábkormány magát forradalmi munkás-parasztnak nevezte. A törvényes parlamentáris rendszert elsöprő bolsevik államcsínyt pedig nagy októberi szocialista forradalomnak titulálták. Na, így nem volt forradalom az sem, ami Zanzibárban történt. Gyilkolás itt is volt azért.
A gyarmati felszabadítás Afrikájában is dúlt a hidegháború. A két egymással vetélkedő szuperhatalom igyekezett pozíciókat szerezni az új helyzetben, ahogyan a volt gyarmattartó országok sem kívántak kimaradni az osztoskodásból. Ami azonban a titkosszolgálatok és vezérkarok szempontjából hideg volt, az a helyszínen valódi, tüzes háborúnak bizonyult.
Az 1963. december 10-én függetlenné váló, némi stratégiai jelentőségű, de picurka Zanzibár speciális helyzetben volt. Az önmagát túlélt, roskatag szultanátust vezető Szajid-dinasztiának kellett volna demokratizálni és modernizálni Zanzibár és Pemba szigetét. A cél az volt, hogy alkotmányos monarchiát hoznak létre, a politika rendszer pedig ideális esetben a westminsteri modell szerint működik majd. A helyzetet bonyolította, hogy a hagyományos elit arab volt, az udvar kiszolgálói és a gazdasági elit pedig indiai eredetű. Évszázados feszültségek és előítéletek mérgezték a többséget adó feketék, illetve az arabok és indiaiak viszonyát. Ott voltak még a vallási törésvonalak is.
A választások sem hoztak megnyugvást, a feketék legnépszerűbb tömörülése, az Afro-shirázi Párt (AsP) ugyanis kisebbségbe került a parlamentben, noha a szavazatok többségét kapta meg.
Ha ez nem lett volna elég, egy zavaros és kegyetlen szerencselovag jelentkezett be Ugandából. John Okello (őt látjuk a képen tányérsapkában) 300 martalócával e napon szállt partra Zanzibáron. Megkezdődött az arabok, indiaiak lemészárlása, de az Okellóéknak ellenálló vagy az AsP-vel nem szimpatizálók sem voltak biztonságban. A vérengzésnek 17 ezer halálos áldozata lehetett, legtöbbjük gyilkosa nem deszantos, hanem helyi lakos, AsP-s volt. Ők fosztották ki a boltokat és erőszakolták meg a nőket is. A nem fekete lakosság (már aki élve maradt) napokon belül elmenekült, s nagy többségük később sem tért vissza.
A „zanzibári forradalom napja” ma is munkaszüneti ünnep Tanzániában, amely a letarolt Zanzibár és Tanganyika egyesülésével jött létre szinte azonnal. Az erőszakról vagy még inkább a népirtásról nyilvánosan ma sem lehet beszélni Tanzániában. Az a néhány indiai, aki a szigeteken él, lesütött szemmel jár, ha a forradalmi parádéval találkozik. A gyilkosok közül senkit nem vontak felelősségre, sőt hősöknek kijáró tisztelet övezi őket.
A holokauszt során végrehajtott kivégzésekről nincsenek filmfelvételek, a zanzibári genocídiumról viszont vannak. Egy olasz stáb, amelyik a felszabaduló Afrikában forgatott, a levegőből döbbenetes képsorokat rögzített a tömeggyilkosságokról. És Ryszard Kapuściński, a kiváló lengyel tudósító is nagyszerű riportban írta meg azokat a véres napokat.
Mi lett a „forradalom hőseivel”? Okello tábornagynak hamarosan mennie kellett. Ugandában érte utol a végzet, Idi Amin ölette meg 1971-ben. 1972-ben az AsP egykori pártelnökével, Zanzibár urával, Abeid Karumével is merénylők végeztek. Az elűzött Freddie Mercuryból világhírű rocksztár lett. Őt az AIDS gyűrte le. Az elkergetett szultán (1929) még ma is él, Angliában lakik népes családjával együtt.