Az első öbölháborút voltaképpen a második keverte rossz hírbe, noha, az első az egyik legjobban előkészített és végrehajtott katonai invázió volt, amelyik példamutatóan széles nemzetközi felhatalmazással és igazságos célokért folyt.
Szaddám Huszein iraki diktátor elnöksége kezdete óta országa területének növelésére törekedett, előbb Irán ellen indított (sikertelen) háborút, majd Kuvait következett. 1990 augusztusában rohanta le a kétmilliós sejkséget. Korábban leginkább azzal volt gondja, hogy szerinte szomszédja nem tartotta be az olaj-kitermelési megállapodást, ám a katonai agressziót mégsem ezzel, hanem azzal az ürüggyel indokolta, hogy „Irak támogatja a kuvaiti szabadságküzdelmeket”. Valójában Szaddám Irakja eladósodott és legatyásodott az iráni háborúban, ezen segíthetett volna a védtelen, de gazdag szomszéd meghódítása.
Szaddám abban bízott, hogy Amerikát lefoglalják más fontosabb világpolitikai feladatai (például a kelet-európai rendszerváltások), az oroszok meg egyébként is meggyengültek a térségben. Azonban nagyon elszámította magát (nem először és nem is utoljára). Az ENSZ Biztonsági Tanácsa ugyanis egyből elítélte a katonai agressziót, és felszólította Irakot a kivonulásra. Aztán embargót is bevezetettek Bagdad ellen, majd ultimátumot is adtak. De ez és a NATO-erők felvonulása sem bírta jobb belátásra a diktátort. Egy nappal az ultimátum lejárta után megkezdődtek hát a légi csapások, februárban pedig nem több mint száz óra alatt a szövetséges szárazföldi erők térdre kényszerítették a jóval szívósabbnak gondolt iraki hadsereget.
Szaddam Husszein 1991. február 26-án bejelentette a kivonulást Kuvaitból, két nappal később pedig elfogadta az idősebb George Bush amerikai elnök által hirdetett tűzszünetet. Győztek a szövetségesek (köztük Magyarország is). Kuvait visszanyerte függetlenségét.
Utólag vannak, akik úgy okoskodnak, hiba volt megállni, az inváziós sereg könnyedén bevehette volna Bagdadot, és megdönthette volna a diktátor uralmát, amivel minden további bajt meg lehetett volna spórolni. Igen, akár így is történhetett volna. Csakhogy Bush elnök, a szuperhatalomként egyedüliként maradó, az „új kabátját” éppen csak próbálgató Amerika első számú vezetője nem akart a nemzetközi felhatalmazáson túlterjeszkedni, és nem kívánt a szövetségeseivel konfliktusba keveredni. Az akkori ismereti alapján megfontoltan, jól döntött. Persze „az utólagos jósoknál” még ő se lehet bölcsebb.