Aligha állt szándékában megújítani az etikát, a jogot vagy politikát. Az 1320-as évekig teológusnak, filozófusnak számított, de rendjének, a ferenceseknek a konfliktusa a pápával új utakra sarkallta vagy inkább kényszerítette William Ockhamet. Meglehet, a részleteket tekintve tán semmiben sem számít elsőnek, de szellemi összteljesítménye mégis forradalminak tekinthető. Meglehetősen pikáns helyzet ez egy nominalista esetében, aki irtózott az elhamarkodott általánosítástól.
„Ockhami Vilmos” (1287 k.–1347) angliai szerzetest és filozófust jóval többen ismerhetik, mintsem gondolnák. Vannak, akik hallhattak ugyanis már Ockham (vagy Occam) hírneves „borotvájáról”, amelyet hatékony istenérveket kereső teológusok éppúgy használtak, mint ahogyan mai politikai marketingesek is. Ez a praktikus „takarékossági elv” azt mondja, hogy valaminek magyarázatát keresve nem szabad az okokat szükségtelenül felszaporítani: az egyszerűbb magyarázat a jó magyarázat. A felesleget pedig le kell inkább beretválni.
De ennél is többen ismerhetik a tudós ferences bölcs figuráját Umberto Eco A rózsa neve c. regényéből, illetve a belőle készített filmből és sorozatból. Ockhamet itt Baskerville-i Vilmosnak nevezik, és ő az izgalmas történet főszereplője, a nyomozó szerzetes (a filmen Sean Connery, a sorozatban John Turturro alakítja). Eco szellemesen idézi fel Vilmos forradalmi gondolkodását, amely szembement az akkor kanonikusnak számító skolasztikával. Nyilván, a filozófiai vitának, az érvelés hevességének és nyíltságának határt szabott, hogy Ockham sem volt önmaga ellensége, nem kívánta, hogy eretneknek nyilvánítsák, és életét áldozza gondolaiért.
Nominalista volt, tehát a nagy gyűjtő fogalmak ellensége. Már filozófusként erős kritikával szemlélt minden általánosítást. Nem csupán azt mondta, hogy az egész nem több a részek összegénél, de azt is, hogy a népet (populus) is személyek (egyének) alkotják – tudhatjuk meg Tattay Szilárd jogtörténész könyvéből.
Ez a meggyőződése, hihetnénk, logikusan vezette el a jogok, szabadságok új szempontú értelmezéséhez. De ehhez kellett az is, hogy XXII. János pápa Cesenai Mihály rendfőnökével együtt Avignonba rendelte valószínűleg 1325-ben, mert az evangéliumi szegénységről szóló vitában a ferenceseket kérdőre akarta vonni felforgató nézeteik miatt. (Igazából nem tudjuk, hogy úton volt-e éppen február 4-én, de tán ennyi regényes túlzás megengedhető.) Vilmos azonban nem várta meg, hogy eretneknek nyilvánítsák, és még időben a pápa ellenlábasának, Bajor Lajos császárnak az udvarába menekült.
Voluntarista volt középkori értelemben, mert úgy tartotta, hogy minden az isteni akarat által van elrendelve. Vagyis nézetei akár mai vallási fundamentalistáknak is mintául szolgálhatnának. Ám amennyire voluntarista volt, legalább annyira racionalista is. Úgy érvelt, hogy igen, például a magántulajdon vagy a kormányzat isten akaratából van elrendelve, és az emberi akartat valósítja meg – csakhogy az etika, a jog vagy a politika ezt a korlátlan, mindenható, isteni akaratot (hatalmat) az emberi szabadság és autonómia révén igyekszik ellensúlyozni Ockhamnál. Az Evangéliumról is úgy beszél, mint a szabadság törvényéről.
Tattay sorra veszi, mitől tekinthető korát megelőző újítónak Vilmos testvér. Azért, mert gondosan megkülönböztette a természetes és pozitív (tételes) jogokat. Mert különösen izgatta, hogy vajon a természetes jogok elidegeníthetők-e. Mert az uralkodó (a kormányzat) megválasztásának jogát is bizonyos értelemben természetes jognak tekintette. Mert első volt a nyugati gondolkodásban, aki a világi és egyházi hatalom korlátjaként fogta fel a természetes jogokat. És mert a jog fogalmát nem hagyta meg a jogászok kizárólagos felségterületének, hanem filozófiai, politikai témává emelte. Mert hát a jog túlságosan fontos dolog ahhoz, mintsem azt egyedül a jogászokra bízhatnánk.