Khomeini (Homejni) ajatollah (ájatullá), az iráni teokratikus állam alapítója és vallási vezetője „halálra ítélte” a kortárs brit–indiai irodalom egyik jeles alkotóját, Salman Rushdie-t (1947). Fatvát (fetvát) mondtak ki rá. Az író akkor hallotta először ezt a szót, és a nyugati világ is akkor ismerkedett meg vele. A fatva a legtöbbször nem ítélet, hanem olyan helyzetekre hozott döntés vagy értelmezés, amellyel az iszlám szent könyvei nem foglalkoznak. Rushdie esetében ezzel együtt „szimpla” halálos ítéletről volt szó. Ezt követően 13 éven át állt szoros fegyveres védelem alatt. (Mai képünk is ekkor készült.)
„Értesítem a büszke muszlimokat, hogy a Sátáni versek szerzőjét és mindenkit, aki részt vett a könyv kiadásában, bár ismerte a tartalmát, mivel a könyv az iszlám, a Próféta és a Korán ellen való, halálra ítélem” – imígyen szóla a fatva és Khomeini. Rushdie megölése ezzel Istennek és a muszlim közösségnek tetsző cselekedetté magasztosult. De nem csak az övé, a könyv kiadásában közreműködőké is. És a gyilkosok ez utóbbi téren sikeresek voltak: megölték a japán fordítót, az olaszt megkéselték, a norvég kiadójára pedig rálőttek.
Színleg a blaszfémia volt Rushdie bűne. Valójában azonban nem apokrif szöveg felhasználásával vagy az angyal és ördög összemosásával hívta ki maga ellen Khomeini haragját, hanem azzal, hogy a könyv egyik mellékszereplőjében manipulatív és akarnok diktátorként lehet az ajatollahra ráismerni.
A fatvát gyakorlatilag máig nem vonták vissza, az esztelen bosszú stafétáját mindig van kinek átadni, időről-időre busás vérdíjat is kitűznek mai hősünk fejére (3,3 millió dollárnál tart), de az írástól és a szabad véleménynyilvánítástól mégsem tántorította el a halálos veszedelem. A személyes integritása és bátorsága mellett ebben a brit állam karakán kiállása is szerepet játszik. Egyrészt megvédték őt, amikor 2002. március 27-ig álnéven (kedvenc szerzői, Joseph Conrad és Anton Pavlovics Csehov nevét kölcsönözve: Joseph Anton néven) bujkálni kényszerült. Másrészt mindent megtettek annak érdekében, hogy nemzetközi támogatást szerezzenek neki. Nem haboztak, és a fatva kihirdetése után három héttel megszakították a diplomáciai kapcsolatot Teheránnal. Valahogy így viselkedik egy állam, ha polgára szabadsága és élete veszélybe kerül.
Rushdie-n ezen évek alatt többféle érzelem is úrrá lett. A meghökkenés, a düh, a cinizmus, a magány, a beletörődés, a szkepszis, a fatalizmus, a harci kedv, az önostorozás és önteltség váltogatták egymást. De leginkább a félelem. Idővel mégis a szólásszabadság szimbólumává vált, aki kérlelhetetlenül ostorozza a vakhitnek a vallásos és kollektivista változatait. Van ebben igazság, hiszen a Sátáni versek sem „véletlenül íródott”, és már korai és talán máig legjobb regénye, Az éjfél gyermekei (1981) merész kritikusa volt az önhitt és hazug hatalomnak. Az emberi jogok, a felvilágosodás hagyománya és az egyén szabadsága kezdettől fogva perspektívát adott Rushdie regényeinek és esszéinek. De nem vágyott ő a hősi pózra, különösen nem életveszély árán.
Többen kellemetlen alaknak tartották, és őt magát hibáztatták Khomeini dühéért. Írótársai közül Roald Dahl vagy John le Carré például elég komiszul nyilatkozott róla. Ugyan minek kell érzéseikben megsérteni a hívó muszlimokat, minek provokálni őket, és veszélybe sodorni a könyv kiadásában közreműködő „kisembereket”, akiket majd nem véd meg az állam? Ezek elsőre tán jól hangzó érvek. De ugyan miért is kellene valakit egy regénye miatt halálra ítélni? Vajon az a bűnös, aki megmutatja, hogy egy hatalom hazug és erőszakos, vagy netán maga a hazug és erőszakos hatalom?
Rushdie elveti a kulturális relativizmust. Egyik kultúrában sem mentegethetjük a gyilkosságot valamilyen „magasabb érdekkel”, ahogyan a kínzást és emberek megalázását sem. Az emberi méltóság mindenkinek és mindenütt kijár. Az igazság ez esetben egyszerű: szeptember 11. terroristái, Breivik és a Charlie Hebdo gyilkosai bűnösek, a merényletekben meghalt emberek pedig áldozatok.