A kistarcsai internálótábor a XX. századi magyar történelem egyik leghírhedtebb zárt intézete volt. Annak a területén, mintegy utódaként működött a rendszerváltást követően egy idegenrendészeti szállás, amely akár országunk szégyene is lehetett volna, ha a közvélemény tudott volna róla. Elképesztő viszonyok uralkodtak itt. Hogy nem volt hosszabb életű, abban kulcsszerepe volt a Magyar Helsinki Bizottságnak.
Magyarország 1989-ben csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez. 1994 tavaszán lépett hatályba az idegenrendészeti törvény. A menekültügy törvényi szabályozása azonban továbbra is késlekedett, noha már évek óta fogadtunk be menekülőket, eleinte leginkább Romániából, majd néhány hónapon át az NDK-ból, majd a délszláv háborúk idején az egykori Jugoszlávia utódállamaiból. A határok megnyílását követően ezrek érkeztek ide Kínából is a letelepedés szándékával. A törvény hiánya kaotikussá tette a viszonyokat, nem volt egyértelmű például, milyen szabályok vonatkoznak a menekülőkre. A jogalkalmazó hatóságok mindezt úgy vélték elrendezni, hogy a szigorú idegenrendészeti szabályok betartását követelték meg a menekülőktől is.
A kistarcsai idegenrendészeti szállást 1990 őszén nyitották meg, „jogsértő külföldieket” zártak ide, a tábort a Rendőri Ezred működtette. A táborról a nagy nyilvánosság először akkor hallott, amikor 1992 januárjában „zendülés” tört ki. Több mint ötven kínai állampolgárt toloncoltak vissza megbilincselve hazájukba, köztük olyanokat is, akik a politikai megtorlás elől menekültek ide.
Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány azzal indokolta a külföldiek fogvatartását, hogy ők „illegálisan” tartózkodnak az országban. Arra már nem tért ki, hogy legálisan, menekültként éppen a hiányzó szabályozás miatt nem is lehettek itt. Mint ahogy az sem foglalkoztatta, hogy törvényi felhatalmazás és bírói döntés nélkül tartottak fogva embereket, ráadásul határozatlan ideig, akár éveken át. Vagyis a legnagyobb jogsértő a magyar állam volt, nem pedig a külföldiek.
A Magyar Helsinki Bizottság, a Mejok és a Veritas Alapítvány munkatársai 1995 februárjában kezdhették meg vizsgálódásukat Kistarcsán. A nevezetes terepmunka túlzás nélkül mérföldkőnek számít a hazai emberi jogi mozgalmak történetében. Ez volt az első alkalom, amikor civil jogvédő szervezet nem csupán alkalmi látogatást tehetett, hanem módjában állt aprólékos, szisztematikus helyszíni szemle során feltérképezni a viszonyokat, a hatóság és a jogintézmény működését.
Elképesztő dolgokra bukkantunk. Elfogadhatatlan higiénés körülmények, pokoli lakókörülmények, esetenként durva bánásmód, éhezés. A legkomiszabb hazai börtönnél is rosszabb állapotok. Mindeközben a 180 fogvatartott közül legtöbben a polgárháborús Boszniából és Ruandából érkeztek. Mindenkit bírói döntés nélkül zártak be, bűncselekmény elkövetésével senkit nem vádoltak. A foglyoknak a nagy többsége menekült volt valójában. A rendőrség azonban nem tett különbséget köztük, illetve a kevés számú valóban illegálisan itt lévő külföldi között. Egyfajta „preventív idegenrendészeti őrizetet” hajtottak itt végre, mindenféle felhatalmazás nélkül.
Mindezért a borzalomért a fogvatartottaknak elvileg még fizetniük is kellett, napi 1300 Ft-ot. (A bruttó átlagkereset 1995-ben nem érte el a 40 ezre forintot.) Ha nem fizettek, akkor a kitoloncolás után addig nem léphettek magyar földre, míg „nem rendezték a számlát”.
A monitorozás megdöbbentő eredményeit nyilvánosságra hoztuk. A tábort bezárták és felszámolták. A probléma ezzel együtt nem szűnt meg egy csapásra, mert a törvénytelenül fogva tartott külföldieket a határőrség közösségi szállásai között osztották szét. Egy idő után a menedékjogi törvény megalkotása és az uniós csatlakozás feltételéül szabott európai előírások átültetése nagyjából rendezte a helyzetet.
Azóta tudjuk, sajnos, nem véglegesen. A mostani kormány minden az ország területére nagy nehezen beengedett menedékkérőt fogva tart a röszkei és tompai tranzitzónákban. Az azonban nem teljesen igaz, hogy visszakanyarodnánk az 1995-ös állapotokhoz, mert akkor csak a felnőtt férfiakat tartották lakat alatt, míg most a gyerek, a női és beteg menedékkérőket is. Marx híres mondása szerint a történelem ismétli önmagát, először mint tragédia, azután mint komédia. Úgy látszik, nálunk ez is másképpen történik napjainkban: a menedékkérők fogvatartásának tragédiája még nagyobb tragédiaként ismétlődik.